Népszava, 1998. március (126. évfolyam, 51–76. sz.)
1998-03-07 / 56. szám
/ INTERJÚ 1998. MÁRCIUS 7., SZOMBAT 7 minden hátrányával és előnyével együtt” felhívta a Haynal Kornél elvtársat, hogy mi az, hogy az én feleségem kiállítására... És akkor engem rögtön kirúgtak. Egy szót nem szólt értem senki. Mondhatták volna, hogy menjen a Soltész elvtárs a francba, a feleségével együtt,majd kimegy holnap valaki. Elmentem a Soltész elvtárs lakására, becsöngettem, és elmondtam neki: figyelmébe ajánlom, hogy ez történt és ezért engem kirúgtak és nem fogom elfelejteni. Sajnos, nem igazán teljesült a dolog, mert később elfelejtettem, azt sem tudom, mi van a Soltész elvtárssal, de lehet, hogy majd még egyszer az utamba kerül, és elbeszélgetek vele. Ilyen világ volt akkor. - Ezután mi történt? - Siklósi Norbert, a Lapkiadó Vállalat akkori vezérigazgatója, aki igazi nagy fazon, nagy mágus volt, nem mondom, hogy egy üzleti zseni, de aki azért az ilyen igazságtalanságokat nem szerette, és engem valami miatt különösen kedvelt, nem küldött el a cégtől. A Gabi Mami című újsághoz raktak, ahol gyerekeket kellett fotózni, ami engem kevésbé érdekelt, mint a nők fotózása. Ez közeli lap volt az Ez a Divathoz. Engem már ott alkalmazotti divatfotósként, reklámfotósságom révén ismertek, baráti kapcsolataim voltak, és amikor Rózsavölgyi Gyöngyit speciális okok miatt eltávolították onnan, én odamentem. Gyöngyi Lakatos Andrásnak volt a felesége, aki Lakatos Ernő fia, aki viszont a legnagyobb király volt abban az időben a sajtóban, akkora úz volt, hogy a mai szerencsétlenek el sem tudják képzelni, hogy mi a hatalom. Lakatos Ernő volt az agit-prop. osztály vezetője. Rózsavölgyi Gyöngyi-oda volt véve az Ez a Divathoz mint Lakatos Ernő menye. Amikor Lakatos András elvált Rózsavölgyi Gyöngyitől, akkor már nem kellett a Gyöngyi az Ez a Divatnál. Kirúgták, de Siklósi Norbert mint említettem - nem szerette az ilyen kirúgásokat, és elcserélt engem Rózsavölgyi Gyöngyivel. Ő ment a Gabi Mamihoz, ahol aztán sokáig dolgozott is, nagyon rendes lány egyébként. Én meg mentem az Ez a Divathoz. Itt életem szép szakasza következett. Nyolc évig voltam ott, és nagyon szeretett a főszerkesztőnő, Zsigmond Márta, nagyon jó, baráti kapcsolataim alakultak ott ki. Jó időszak volt. Összeillett az alkalmazott fotóval, akkor én ott nagyon éltem, sok pénzt kerestem, sztár voltam. Szóval jó volt. - Hogyan jött az életébe az alkalmazott fotó? - Ez úgy alakult, hogy megismerkedtem egy Sütő Enikő nevű leányzóval, aki akkor volt 15 éves, és mondjuk úgy, hogy gyönyörű. Róla akartam mindenféle képet csinálni, az ember igyekezett minél inkább megszabadítani az ifjú hölgyeket ruhadarabjaiktól, és ez nála félig sikerült is. Akkor készült egy kép, amelyen félmeztelenül áll, farmernadrágban, egy fekete háttér előtt, háttal. Ez a kép, úgy gondoltam, egy napozószer reklámozásához lenne jó. Elmentem a Fabulonba, Veres Marikához, aki szintén a szakma nagyja és sztárja volt, a Fabulon a bőre őre, ezeket ő találta ki. Pataki Ágit is ő találta ki. Én komplett grafikai tervet tettem le neki, hogyan képzelem el a napozóplakátot. Ez nagyon tetszett neki. Annyira gyorsan döntött, hogy már nyomdában volt a napozótejre való korábbi anyag, és mégis erre cserélték ki. Ez akkor, talán az első óriásplakátként, óriási sikert aratott. Nagyon népszerű lettem vele, pályázatot nyertem, attól fogva mindenki engem akart. Nagyon jól tudtam eladni a képeimet, jól tudtam keresni, el tudtam érni azt, hogy nem szóltak bele, azt csináltam, amit én akartam, mégis fizettek érte. - Szerencséje volt, hogy ez a plakát bejött? - Erre nehéz választ adni. Én tudatosan akartam ezt a képet , megcsinálni, aztán amikor megcsiáltam, tudatosan tetszett, és tudatosan vittem el a Fabulonhoz, legyen egy naptejplakát. Tudtam, hogy ez siker lesz. Ehhez képest véletlen, hogy Sütő Enikőről sikerült levenni a trikót, véletlen az, hogy a kép jól sikerült, véletlen, hogy nem dobtak ki a Fabulonból és az is véletlen, hogy a korát megelőzve lett siker ez a kép. Nemcsak nekem hozott ez sikert mint fotósnak, hanem Enikőnek is mint manökennek. Jól megélt belőle, ám aztán helyesen úgy döntött, hogy jogi egyetemre megy, fel is vették, el is végezte, ha jól tudom, ügyvédként tevékenykedik. Ő ismert lett ezáltal a plakát által, és a többi plakát által, ami azután készült róla, mert sokszor fotóztam utána is. Nagyon jóban voltunk Enikővel. - Ez a plakát hozta az újabb megbízásokat? ■r- Ez aztán rengeteg megbízást hozott a Fabulonnak, a Fékonnak, ami akkor egy nagy, centralizált ruházati cég volt,, a Divatintézetnek. A Trapper farmer prospektustól kezdve az Aranypóknak csináltam plakátokat. - A kollégákkal milyen viszonyban volt ekkoriban? - Volt, akikkel nagyon jó barátságban voltam, és voltak olyanok, akikkel rossz volt a viszonyom, nem szerettük egymást. Volt a Fiatal Művészek Stúdiója, aminek alapító tagja voltam, ami Féner agyából pattant ki, ő volt ennek az atyja, ami nem volt rossz kezdeményezés. Az más kérdés, hogy hagyta elhatalmasodni az egyik irányzatot a stúdión belül. Nevezetesen: voltak azok a fotósok, akik profi fotósként fotózásból éltek és a fotóikért kapták a fizetésüket, és volt sok olyan, aki másból élt, mérnök volt, ez volt, az volt és amaz volt, hobbiból fotózott. Művészi képeket csináltak. Ez egy alapvető ellentét volt. Mert ők, mint később kiderült, szerettek volna profi fotósok lenni és fotóból élni, de ezt nem mondták így ki, hanem elkezdték cikizni a hivatásos fotósok munkáit, és kukucskáló fotósoknak neveztek minket. Mert ugye, én elmegyek a szovjet követségre egy kézfogást lefotózni, mit képzelek ^.jtmikor sokkal ’é^szertíboToííg^a fal mellett a földön egy hányást lefotózni sokkal művészibb. Az öncélú művészieskedést én soha nem szerettem. Picasso is csak akkor csaphat a falhoz három festékesvödröt és adhatja el milliós nagyságrendben képként, amikor előtte már olyan kurva jót tudott rajzolni, mint amilyet senki más. Nem lehet azzal kezdeni, hogy nekicsapkodjuk a festékesvödröt a falnak. Én így éreztem. Később aztán ez igazolódott is, mert szinte mindegyik hivatásos fotósként helyezkedett el. Volt olyan tréfás helyzet, hogy az egyik legnagyobb szószólója ezeknek az elvontaknak, avantgarde-oknak járkált utána a szovjet nagykövetségre kézfogást fotózni, csak nem nagyon lett éles a képe. Meg jártak gyárba fotózni, de nem nagyon sikerült a fény, elég lepusztultak voltak a gyárak, nem volt könnyű ott vakuzgatni, mindenféle trükkök voltak rá. Megtanulták aztán, eleinte nem tudták, ez igazolódott. Mindenesetre én, és néhány ilyen „kukucskáló” fotós kiléptünk a stúdióból. Övék maradt a terep, és teljesen elhajoltak az ilyen avantgarde művészieskedésben, ami azért volt egy kicsit nevetséges, mert húsz évvel vagy tizenöt évvel volt azután, mint ahogyan ,ez divat volt Nyugaton. Szépen másolták ezeket a stílusokat, képeket, és én nem nagyon találtam köztük olyat, amit érdemes lenne említeni. Jöttek az esztéták, akik ugye szintén pénzt akartak keresni tanulmányaikkal, szépen megmagyarázták, hogy mi abban a művészet. Jól egymásra találtak ők, lehet, hogy persze ebben nincs nekem teljesen igazam, kicsit elfogult vagyok, de azért valami lehet abban is, amit én mondok. - Jól érzem, hogy van egy kis sértettség vagy megbántottság a hangjában? - Nem, ez csak egy helyzetértékelés. Nem sértődtem meg, mindig úgy éreztem, hogy én vagyok a nyerő. Mert én úgy értékeltem, hogy én sok pénzt keresek a fotóimmal, tele vannak vele az újságok, a plakátok, a proB^^fü'Sok, mindig jobb aut^kqn járok ^z abban az időbsfvmarce ^fyoTt^miffit ők, és mindig jobb nőkkel járok, mint ők, méghozzá sokkal. Tehát, csupa olyan dolog volt, amit ők irigyeltek nálam. Én pedig nem törekedtem rá, hogy avantgarde képeketcsináljak, mint ők, de úgy gondoltam, meg tudnám csinálni.Volt is egyszer egy tréfa: jeligés országos pályázatra csináltam a Vidám Parkban egy olyan anyagot, amit ők szerettek, aztán meg is nyertem vele az első díjat. Nem tudták,, hogy ez az avantgarde én vagyok, volt is nagy meglepetés, amikor a díjat nekem kellett odaadni. Az anyag még ma is olyan, hogy meg lehet nézni. Pedig tizenöt éve készült. Olyan avantgarde, amilyet , nem , tudtak ők sohasem csinálni. Még annyit elmondanék, hogy szerintem, így visszagondolva, az alkalmazott fotóbeli sikerem az azért voltolyan nagyimert akkor volt a világban divat a nagyon merev, nagyon beállított képek helyett a mozgásban való fotózás, a riportszerű reklám- és divatfotó, amit a múltamból mint riportfotós, mint sportfotós, mint gyorsan dolgozó fotós jól tudtam művelni. Volt egy képi látásom, viszonylag jó, én voltam az egyik legjobb és legelső ebben Magyarországon, és ez véletlenül pont egybeesett a nyugati divattal is. Tehát nem utánamentem, hanem együtt mentem vele. Ez egy véletlen. - Ez azt is jelenti, hogy a többiek vagy mások konzervatívabban fotóztak abban az időben? - Abszolút. Hogy egy képen valaki ugrik, ez elképzelhetetlen volt. Merev, beállított, mondjuk így, hogy inkább poénra kitalált képek voltak. - Az Ez a Divatnál hogy érezte magát? - Remekül éreztem magam. A monumentalitásra való vágyam már akkor is megvolt, és ma is megvan az üzleti életben. Ez abból jön, hogy valószínűleg a fotózás mellett valami más is akartam lenni, például filmrendező. Erről még ma sem tettem le egyébként, csak ehhez sok pénz kell. Most már az a helyzet, hogy tudnék csinálni Amerikában egy amerikai filmet. Ehhez mondjuk több millió dollár befektetés, kell. Erről még nem . Tettem le. Unom az üzleti életet,ezzel fogok foglalkozni. A fotózás is végül is egy rendezői feladat, ahol modelleket mozgat az ember, ott hangulatba kell hozni a modellt, el kell tudni érni nála azt, hogy azt hozza, amit én akarok, és a környezete, a statiszta mind együtt legyen vele. Ez egy kis filmrendezés. - Nem ugyanaz történik ebben az esetben, mint ami történt az iskolában, gimnáziumban, vagy később a szakmunkásképzőben? Ön a középpont? Nem ezt élvezi a fotózásban? - De. Most sikeres üzletember vagyok, ahol forintban, dollárban lehet mérni, a sikert. Mert nem vitatható, hogy a VICO egy médiabirodalom. Ám korábban is úgy éreztem, hogy Magyarországon mindent elértem. Fotóművész-szövetségi tag vagyok, reklámszövetségi tag vagyok, a legjobb plakátokat, a legjobb prospektusokat én csinálom, sok pénzt keresek, pályázatokat nyerek, nincs hova továbblépni, meg akarom méretni magam külföldön. Ezt is elintéztem, elkezdtem dolgozni külföldre. Ma már ki merem mondani, hogy minden sikeremet, az általános iskolában mint vezéregyéniség, a gimnáziumban mint botránycsináló, az MTI-nél mint aki először kap gépet, a lapoknál és az alkalmazott fotóknál, a naptárfotónál és egyáltalán: fotóséletemben is, üzleti életemben is annak a sokak által negatívnak ítélt tulajdonságomnak köszönhetem, hogy automatikusan én vagyok a központ, az akaratomat rá tudom erőltetni, át tudom vinni a modellre, a munkatársaimra, úgy, hogy ők ebben jól érzik magukat. - Az Ez a Divat utolsó éveiben volt a külföldi megjelenés? - Igen, az utolsó három évben volt. Turistaútlevél volt, 100 dollárral. Elmentem Münchenbe, megnéztem, hogy a Luiban és a Playboyban milyen anyagok vannak. Mint mondtam, a nőket szerettem leginkább fotózni. Csináltam egy anyagot, ahogy én gondoltam. Bejelentkeztem a Lui art direktoránál meg a ■Playtíöjífíál. 'Megmutattam •h^k^ékét!1 * Véletlen hozta 'üj^YHo^^’ször me^tstése a Playboyhoz, azok fogadtak délelőtt. Előadtam a képeimet, nagyon tetszett. Akkor ez egy fura helyzet volt ám Nyugat-Európában, hogy Kelet-Európából jön egy ilyen nyomorult, és olyan képeket hoz, ami majdnem olyan, mint amit ott csinálnak. Angolul elég jól , meg tudtam magam értetni. Voltam korábban cseregyerekként Londonban, szóval angolul tudok. A Playboynál azt mondták, hagyjam ott a képeimet, valamikor megjelenik, akkor majd fizetnek. Mondtam, szeretném őket átrendezni. Kínosan szerettem volna visszakapni azt az egy darab anyagomat, , mert délután menni kellett a Luihoz. Emberi volt az egész. A Playboy egy nagy panel irodaházban volt, a Lui pedig egy régi villában. Jött a direktor, az egyik kezében egy zsebkendőt tartott, az orré vérzett. Nézegette a képeket a másik kezével, azt mondta, ez nagyon jó, benyúlt, a fiókba, kivett 5000 márkát, odaadta, ez meg van véve. Én ott elájultam, mert 5000 márka az még ma is pénz. Elkezdtem a Luinak dolgozni. Szinte minden hónapban megjelent anyagom. Magyarországon éltem, Magyarországon csináltam a képeket, ott fizettek. - Kiküldte az anyagokat? - Általában kiküldtem. Művészeti alap tag voltam, művészeti alapon keresztül utaztam, elintéztem, kaptam egy külön betétet az útlevelembe. Szolgálati útlevélféleséget kaptam, akkor utazhattam, amikor akartam. Mondanom sem kell, micsoda show volt abban az időben, amikor senki nem mehetett, én akkor mentem Münchenbe, vagy ahova akartam, akkor, amikor akartam - Máskor is zsebből fizettek? - Nyugaton a mi szemszögünkből nézve zsebből fizetnek. Mert ha a direktorra rá van bízva, hogy fizessen a fotókért, akkor az fizet. Nyugaton nincs szerződés, számla, pecsét. Pecsét a nyugati világban nincs. Aláírtam, és kész. Mi a fenének pecsét rá. ''51 —Itthon tudtak erről? átítélt irigységi'féltékenység. Deolyan helyzetben voltam, hogy ez nem érdekelt. Nem volt találkozási pontom az irigyekkel. Csináltam a dolgom, jöttemmentem, utaztam. Jól éltem. Nem voltam kiközösítve -- leszámítva ezt a néhány avantgarde, vagy nem is tudom, minek nevezzem fotóst. Azt mondták, hogy én egy hülye vagyok és tehetségtelen vagyok. Én meg azt mondtam, hogy ők meg le vannak szarva: ) *\I Két kép, közte húsz esztendő. Az első az 1976-os Sajtófotó-pályázaton első díjas, a Martinászok egy napja című képriport egyik felvétele. Az interjúban így beszélt róla: „Csináltam olyan címlapot, ami a Politikai Bizottságig jutott el. Nagyon nyomorultul kinéző, egy alumíniumtálból evő melós volt a képen, akinek ráadásul két ujja hiányzott. Valószínűleg nem vették észre, amikor beszerkesztették az Új Tükör címlapjára. Ebből az egész anyagból nagy cirkusz volt.” És a másik - 1996-ban készült - kép, egy másfajta csúcspont Fenyő János életében. Azon kevés magyar közé tartozott, akit nemcsak fogadott Bill Clinton, az Amerikai Egyesült Államok elnöke, hanem a Fehér Ház hivatalos fotósa elé is odaállt vele