Népszava, 1998. április (126. évfolyam, 77–101. sz.)
1998-04-08 / 83. szám
/ VÉLEMÉNY Csaba László Optimizmus plusz dinamizmus... Lenin egykor a válaptosítás és a szovjethatalom társításával javasolt megoldást az elmaradott Oroszország minden gondjára. Ma a közélet egyre több szereplőjétől hallható, hogy a derűlátás és az általa mozgásba hozott társadalmi energiákra építkező gazdasági növekedés együttese váltja majd meg a szegénységből a magyar társadalom többségét. A gazdaság összteljesítménye nőni fog, ha nőni kell, s aki ebben kételkedik, az rászolgál minden elmarasztaló jelzőre. Ez olyannyira kézenfekvő, hogy - amint az egykori ipari miniszter ki is mondta - szinte érthetetlen, miért nem sorakozik föl eme ötlet mellett mindenki, aki él és mozog. A huszadik század lankadatlan kísérletező kedvét, s ettől egyáltalán nem független megrázkódtatásait megelégelt magyar társadalom nem ok nélkül óvakodik a gyors és könnyű megoldások ígéretétől. Ösztönösen érzi ugyanis, ha ez ilyen egyszerű lenne, talán nem kellett volna e megoldással egész 1998 kora nyaráig várni, hanem talán már korábban is rájött volna valaki. S ha ezt nem javasolták eddig, annak esetleg a szellemi restségen túlmenő okai is lehetnek. Könnyen belátható, hogy elvileg a gazdasági növekedésben is a „minél nagyobb, annál jobb” mércéje szolgálhatna zsinórmértékül. De nem szolgálhat. Mint ahogy az élet más területein sem igaz ez az egyoldalú mennyiségi megközelítés. Az ötvenes és a hatvanas évek gyors, és főképp az ipari fejlődésre épült növekedéséről is kiderült: nem tartható fenn. Sőt, a 70-es és a 80-as években utólag még az is kiderült e - többek emlékezetében aranykorként élő - időszakról, hogy a következő két étvized számos ellentmondása és baja épp e sikerkorszakban gyökerezik. A környezeti ártalmaktól a pénzügyi rendszer egyensúlyhiányáig és a nemzetközi versenyképesség elvesztéséig, a fejlődés hajtóerőinek kimerüléséig terjed a hibalista. És itt nem a civilizációs zsákutcába került Kelet-Európáról, hanem a Nyugatról volt szó. E tapasztalatok alapján a gazdaságelmélet ma is pártolja ugyan a növekedést, hiszen - elvileg - több jövedelemből többeknek juthat. Ugyanakkor nem mindenféle bővülést és főleg nem a maximális ütemű növekedést pártolja. Az elmélet ma a fenntartható fejlődés kategóriájával írja le a „mi a teendő” kérdésére adandó választ. Fenntarthatónak három szempontból kell lennie: pénzügyi, környezeti és társadalmi szempontból (azaz nem kötődhet egy-egy kormányzat hivatali idejéhez). Fejlődésnek pedig azért kell lennie, mert itt a mennyiségi bővülésben meg nem jelenő szempontok, így a műszaki és a szervezeti megújulóképesség, az életminőség, a civilizációs és az elosztási viszonyok javulása, a vagyongyarapodás tartóssága és a társadalmi in Csaba László közgazdász, egyetemi tanár „...tapasztalatok alapján a gazdaságelmélet ma is pártolja ugyan a növekedést, hiszen - elvileg - több jövedelemből többeknek juthat. Ugyanakkor nem mindenféle bővülést és főleg nem a maximális ütemű növekedést pártolja.A tegráció kielégítő szintje (a leszakadók beemelése) is szerephez jut. S az említett módosító tényezők sokféleségén túl az a közös bennük, hogy az adott pillanatban technikailag elérhető legnagyobb növekedési ütemet kivétel nélkül és összeadódva is korlátozzák. Az említett elméleti fölismerések hazánk mai konkrét viszonyai között igen fontos gyakorlati szempontokat fogalmaznak meg a célszerű gazdaságpolitika számára is. Nyilván nem az a nép barátja, aki a legnagyobb számot kiáltja el, ha a fejlődés lehetséges vagy kívánatos üteméről esik szó. Például azért nem, mert az adott pillanatban lehető leggyorsabb növekedés a fentebb említett mindhárom korlátba egyhamar beleütközik. A legkézenfekvőbb a pénzügyi korlát. Románia és Csehország 1994-96 között nagyobb ütemű növekedést mutatott ki, mint ami hosszabb távon megalapozott volt, s ezért pénzügyi kiigazításra kényszerült. Lengyelország idén már 20 Mrd(!) dollárra várt külkereskedelmi hiánya mellett a Buzek miniszterelnök kezdeti nyilatkozataiban emlegetett 7 százalék körüli növekedés, de még az idei évre várt 5-5,7 százalék körüli érték sem lesz hosszú távra fenntartható. Kelet-Németországban az újraegyesítést követő nagy tőkeinjekció mérséklődésével nagyjából két százalékra csökkent a növekedés, a belső vállalkozókészség gyengesége miatt. S ez az alacsony éték az idén már negyedik éve tartós. Magyarországon az 1993-ban megindult és 1997-ben érezhetővé vált növekedés egyelőre nem ütközik a fizetési mérleg korlátjába. Azt azonban minden elemző látja, hogy a mostani 4-5 százalékos növekedés éves szinten még mindig a két számjegyű tartomány fölső részében beragadt infláció mellett valósult meg, azaz inflációmentességről szó sincsen. A nemzetközi tapasztalatok szerint az infláció letörése ugyan együtt járhat és jár is a növekedés megalapozottabbá és fenntarthatóvá válásával, de korántsem bármekkora mérték mellett. A lázasan gyors növekedés mindenütt inflációs veszéllyel jár. Ezzel szemben még az angol bank vagy az amerikai központi bankrendszer, a FED is rákényszerülhet a konjunktúra hűtésére (bár ennek hatásosságát az elméletben vitatják). Tankönyvi vagy számítógépes modellgazdaságban a vezetés maga választhat a tekintetben, hogy milyen ütemben és milyen mértékűre viszi le a drágulás ütemét, ha ezt a célkitűzést nyilvánvaló szociálpolitikai és befektetésösztönző előnyei ellenére is más céloknak - például a szép növekedési mutatóknak - rendeli alá. Magyarország azonban nem ilyen ország. Az irányítók fantáziáját és szabadságát nagymértékben korlátozzák az 1992-ben megkötött társulási egyezményt betetőző EU-csatlakozási tárgyalások összefüggései. Az 1998 március végén megindult folyamatban hazánk nem egy tetszés szerint alakítgatható, alkufolyamatban formálható integrációhoz kötődik majd. Az EU mibenlétét az 1997 októberében aláírt amszterdami egyezmény, az ezt kiegészítő stabilitási paktum és nem utolsósorban a tagállamok főbb gazdasági mutatóinak egymáshoz való látványos közeledése már meghatározta. Ehhez az uniós külkereskedelem 1 százalékát sem kitevő, ráadásul várhatóan nettó haszonélvező pozícióba kerülő tagjelölt nemigen tud kritikai éllel hozzászólni, ez sem ildomosnak, sem célravezetőnek nem tűnhet. Ekkor pedig a 2000-2002 közti időszakban, amikor az EU-tagállamok törvényhozása várhatóan jóváhagyja a csatlakozást (vagy elutasítja azt), a tagjelölt ország aligha állíthatja szavahihetően a saját integrációs érettségét, ha összes makrogazdasági mutatója - és nemcsak fejlettsége - messze elmarad az EU mércéjétől, így pedig az integrációs törekvés kétféle korlátot is szab a növekedéstervezői fantáziának. Egyfelől az 1998 februárjában még az Európai Pénzügyi Unió követelményszintjének tízszeresén álló infláció letörésével nem lehet egy évtizedet várni, ez pedig azt is jelenti, hogy az állami gazdaságserkentés hagyományos aktív eszközei aligha lesznek bevethetők. Másfelől az államháztartás - jelenleg az EU megkövetelte szint kétszeresére beállt - hiányánál is súlyosabb feszültségek forrása az, hogy a nyugdíjaktól a környezetvédelmen át a NATO-csatlakozásig terjed az állam viszszavonhatatlan elköteleződése. Ez azt jelenti, hogy egy sor területen a közkiadások akkor is nőnek, ha azt az éves költségvetésben külön nem irányozzák elő. Az elviselhető környezet, a biztonságos közterületek vagy a nyomormentes öregkor biztosítása akkor is érték, ha ettől a befektetésre fordítható összegek mérséklődnek, így pedig a növekedés nem lendül a hosszú távú lehetőségek felső határaként ismert 4- 4,5 százalék felé. Ahhoz, hogy e versengő célok között létre lehessen hozni a kényes egyensúlyt, nagyon fegyelmezett gazdaságpolitikai vonalvezetésre van szükség. A türelem elfogyhat, a növekedés átmenetileg föl is gyorsulhat, utána azonban annál nagyobb megrázkódtatást jelent majd a megbomlott pénzügyi, társadalmi és környezeti egyensúly helyreállítása, az elmulasztott közbiztonsági és társadalomintegráló intézkedések pótlása. E kényes mérlegelést és számításokat nem pótolhatja az ifjúi lendület vagy a hazafias derűlátás. Az ország érdeke józan önmérsékletet követel meg. s Esemény után m egállt a folyosón. Hosszan matatott a zsebeiben, kulcsát keresve. Szolid, sötét kabátját egyik karjáról a másikra hajtogatta, aktatáskáját foga közé szorította, így már két kézzel túrhatott. Az órazsebben lelte meg végül. Beillesztette a zárba, s a megszokott mozdulattal - kicsit jobbra, erősen be és vissza - próbált bejutni. Másodjára sem sikerült. Akkor letette a táskáját a fényesre pucolt cipői közé, és két kézzel próbálkozott. A kabát, hanyagul panyókára vetve, lassan lecsúszott a válláról. Egy titkárnőféle közeledett, rámosolygott és megértően kihúzta a zárból a kulcsot. A sajátjával nyitotta az irodaajtót. Egy kicsit még nézett a tovalibbenő formás fenék után, aztán úgy döntött, ha nyolc évig nem, most már pláne nem kezd bele ilyesmibe. Ha már a zárját is lecserélték. Becsukta maga mögött az ajtót. Kabátját a számítógépe előtti forgószékre dobta, ahogy eddig is minden reggel. A szekrénnyel kezdett. Még szerencse, gondolta közben, hogy itt vannak a dobozok. Valaki igencsak jó szándékú lehetett, ezen kicsit elmosolyodott és rámolni kezdte az aktáit. Egy magánlevél hullott ki, aztán még egy. Az olvasáshoz leült egy kicsit, s ami nyolc éve nem történt meg, rágyújtott. Hosszan ízlelgette a szavakat. Valami nő írta. Érdekes, nyomta el a csikket, előszörre nem is tűnt ennyire szórakoztatónak. Igaz is, kapott a boruló hamutartó után, akkor nem ért rá. Sietni kellett. Először a frakcióülésre, onnan bizottságira, közben még be lehetett kapni egy szendvicset a büfében. Bekapcsolta a gépét, és először nem dühítette a rendszer hihetetlen lassúsága, ínyenc módjára nyomkodta a betűket, számokat, így talált rá egy rakás üzenetére. Na, egye fene, gondolta, válaszolok, méghozzá hosszan. Akkor csörrent meg a telefon. Egy régi barát volt, valami söröket emlegetett, meg hogy tud ő még várni háromnégy évet, ahogy eddig is. Kinézett az ablakon. Egy vadtrabantos jobbról vágott be a kettes villamos elé. Jó, mondta a kagylóba, tőlem lehet akár azonnal is. Ja, kiabálta, de már csak a tárcsahangnak, azt akartam még kérdezni, „hogy vagy”. Mindegy, állt föl nyújtózkodva, majd személyesen. Elővette szolgálati mobilját, tetrisezni kezdett rajta, egyenként kiütögetvén belőle a telefonszámokat. Aztán az asztalon próbált kiigazodni, de hamar elunta. Végül egyetlen tollat tett be a táskájába, azt, amit pár éve kapott, s amelyen dekonogramja volt. A dobozokat az ajtó elé rugdosta a lábával, majd a személyzet, mosolygott nem kevés éllel. Az ajtóból visszanézett. Rondának ronda, gondolta, egy ilyen üres iroda. Végtére is, gondolta még hozzá, nyolc évig itt éltem. Ismét megcsörrent a telefon, de azt már nem vette fel. Annyi szép dolog lehet, valószínűleg, dúdolgatta magában, míg leugrándozott a lépcsőn. Belépőjét és fényképes igazolványát a fegyveres őrnek adta, még kezet is fogott vele. Már nem hallotta, mit köszönnek utána, istenvejét, vagy viszontlátásrát - ez utóbbi azért balfogás lett volna -, de az biztos, hogy nyolc éve először nem tették hozzá, képviselő úr. Bement a körúton az első boltba, vett egy csomag cigarettát és egy hawaii mintás pólót. Utoljára huszonévesen volt ilyesmi rajta, a frakciófegyelem más divatirányzatot követelt. Nyakkendőjét a notesza mellé csúsztatta. Kisétált a szigetre,leült egy padra egy pohár sörrel, a feszes hasú lányokat szírölte és elképesztően jól érezte magát. A két varjú, a jobb és bal válláról, kik a küldetéstudatot voltak hivatva képviselni oly sok éven át, értelemvesztve keringtek a folyó felett. Na jó, sóhajtott egy embereset, miközben összegyűrte a papírpoharat, holnap bemegyek az egyetemre, hátha kellek még nekik ennyi év kihagyás után. És este én főzök az asszonynak, már ha egyáltalán eligazodom még a konyhában. Na és a gyerek. Hogy meg lesz lepve, ha én mesélek mostantól neki. Márpedig én fogok, döntötte el, és iskolába is én viszem. Hanyadikos is lehet? Amikor a megyei küldöttgyűlésen szavaztunk a bizalmatlansági indítványról, akkor volt a csellóversenye, tehát most hatodikos. Te jó ég, kapott a fejéhez, akkor szeptembertől NAT-gyerek lesz, és én meg nem is magyaráztam el neki a változtatás lényegét és értelmét. Hazafelé még beugrott a sarki fűszereshez, vett egy üveg bort, egy tábla csokit. Én ugyan nem fogok utánaszámolni, döntötte el már éjjel, a plafont bámulva, én ugyan nem. Majd a sajtó biztosan utánanéz, hányan lehetünk így. Akik nyolc éven át a parlamentben üldögéltünk, pártjelvénnyel keltünk-feküdtünk, és most majd szépen megismerkedünk a szomszédainkkal, a postásunkkal, a családunkkal. Valószínű, gondolta még félálomban, valószínű, vagy legalább lehetséges — ámdebár közel sem biztos, hogy lehet politika nélkül is élni. Török Mónika 4 Nyitva volt a kiskapu A Legfelsőbb Bíróság keddi döntését még sokan sokféleképpen fogják magyarázni. Am a bennfentesek számára világos döntés: azok az állampolgárok, akik részére az APEH 1996-ban megtagadta az adókedvezményük kifizetését, most kamatostul pénzükhöz juthatnak. Ők több mint 44 ezren két évvel ezelőtt egy jogi kiskaput használtak ki. Különféle konstrukciókkal ugyan, de úgy „fektették be” pénzüket, hogy egy fűszál arréb tétele nélkül is komoly nyereséget könyvelhessenek el. Féleértés ne essék, nem arról volt szó, hogy a pénzük a bankban kamatozott vagy esetleg egy jól menő vállalkozás hasznából részesedtek. A nyereséghez úgy jutottak, hogy az államtól adót igényeltek vissza, mégpedig úgy, hogy például százezer kifizetett forintra kétszázötvenezer forint adóvisszatérítést kapjanak. Ekkor az APEH megpróbálta bezárni a nyitottnak látszó kiskaput. Az adó-visszatérítések kifizetésének megtagadásával csaknem tízmilliárd forintot szeretett volna spórolni az államnak. El kívánta kerülni, hogy 44 ezren abból a pénzből részesüljenek, amit a többi adózó befizetett. Csakhogy egy jogállamban nem lehet menet közben módosítani a szabályokat. Gyakorlatilag ezt mondta ki a Legfelsőbb Bíróság. 44 ezren ügyesek voltak, élni tudtak a jogszabályok felkínálta lehetőséggel. Ezért - jó magyar szokás szerint - lehet irigyelni őket, az azonban biztos: a jogszabályok rendelkezéseit nem szabad figyelmen kívül hagyni. Azt lehet, és kell is tenni, hogy a kiskapukat az arra illetékesek bezárják, így cselekedett a parlament, s már módosította is az érintett jogszabályokat. Mert a törvények „kijátszásának” lehetőségét csak e módon lehet jogszerűen megszüntetni. S ez a parlament, s nem az adóhatóság feladata. Persze az ottfelejtett kiskapu miatt fizetni kell. Az APEH- nek. De azt azért nem nehéz kitalálni, hogy végső soron ki állja a számlát. Nagy Gergely 1998. ÁPRILIS 8., SZERDA 7 Metf LLóHeix MitilzTéK 5LHÖKi /VKKoK 6KÚUK MÍK 4 GoM5 m, AMiT V'blzécY eisretf L6isz Pápai Gábor rajza A Spiegel-sztori Úgy tűnik, a Spiegel nagyon beletenyerelt valamibe. Az ismert német hetilap állítása, miszerint a NATO-tagfelvételre leginkább esélyes kelet-európai hármak - Magyarország, Csehország és Lengyelország - titkosszolgálati eszközökkel adatokat gyűjtenek a katonai szövetségről, heves tagadást váltott ki az érintett államok illetékeseiből. A cikk szerzője ezzel szemben azt állítja, hogy minden úgy igaz, ahogyan azt ő a papírra vetette. A történetet ezzel akár le is zárhatnánk. Csakhogy az eseménysornak van néhány kellemetlen gondolatébresztő pontja. Az egyik ilyen rögtön az eleje. A Spiegel nem szokott felelőtlenül vagdalkozni, hazugságokkal dobálózni. A hamburgi szerkesztőség emberei a legritkább esetben szoktak ekkorát bakizni, és ilyen horderejű ügyben szinte soha. De mivel ők sem tévedhetetlenek, így a legkényelmesebb azt mondani, hogy „hibáztatok, fiúk”. És mi van, ha mégsem? Mi van akkor, ha az egyébként kiváló kapcsolatokkal rendelkező Spiegelnek ilyen információkat szivárogtattak ki a brüsszeli NATO-központból? Mert hogy az újságírók nem a folyosókon bolyongva botlottak ebbe a szenzációba,,az bizonyos. Mi van akkor, ha néhány brüsszeli irodában valóban aggódnak?-Nyílt titoknak száít,hogy a a világon mindenből a diplomáciai és katonai testületek tagjai munkájuk során kapcsolódhatnak a hírszerzések, elhárítások valamelyikéhez. Miért lennének ez alól kivételek a lengyelek, a csehek vagy a magyarok? Ezzel elérkeztünk a Spiegel gerjesztette történet második legkényesebb pontjához, ahhoz a kérdéshez, hogy mi is lehetet az indítéka a cikknek. Az kizárt, hogy a néhány hónap múlva csapattaggá váló magyaroktól, csehektől és lengyelektől féltenék leginkább őrzött titkaikat a NATO-ban. Az már inkább feltételezhető, hogy attól az orosz hírszerzéstől tartanak, amely a Varsói Szerződés széthullása után nem számolta fel minden jól bejáratott kapcsolatát Kelet-Európában. Annál jobban tisztelik Nyugaton a KGB utódszervezeteit, semmint ilyet feltételezzenek. Amennyiben ezt lehetetlen megcáfolni - márpedig nem lehet -, szinte bizonyos, hogy a NATO-ban kétségek merültek fel. A Spiegelt pedig eszközül használták arra, hogy jelezzék: úgynevezett „null kilométeres”, frissen képzett kádereket látnának szívesen Brüsszelben. Olyanokat, akikre még véletlenül sem eshet a gyanú árnyéka. Természetesen mindez csak találgatás. Olyan fantáziálás, amiről jó lenne, ha kiderülne, hogy badarság, naiv tévedés. És akkor egészen más tartalmat nyerhetne az, ahogy az éppen Budapesten tárgyaló amerikai NATO-nagykövet a rárontó magyar újságírók kérdéseire válaszolva egyáltalán nem sietett cáfolni a Spiegel állításait. Kiss Andres