Népszava, 2000. december (128. évfolyam, 281–304. sz.)
2000-12-16 / 294. szám
SZÉP SZÓ 14 NÉPSZAVA 2000. DECEMBER 16., SZOMBAT Szimfonikus zenekar vasszobrokból Az ötven éves Lois Viktor neve után a 2000-es telefonkönyvben még mindig az olvasható, hogy műszerész. A Munkácsy-díjas képzőművész szerint nincs ebben semmi extravagancia vagy polgárpukkasztás. Már csak azért sem, mert könnyen lehet, hogy hamarosan megint valamilyen szakmai megjelölés lesz a neve után, „ha így folytatódik ez a világ”. - Mégis miből él? - Amerikában töltöttem három hetet, kaptam ezer dollár tiszteletdíjat, s most ezt élem fel. Valójában tanítónő feleségem megtűr és eltart, van közöttünk egy törékeny egyezség. A munkanélkülisegély-jogosultságom már 94-ben lejárt, s azóta az alkalmi koncertgázsik tartották fenn a művészkedésemet. A tavalyi bevallott jövedelmem, ami ténylegesen anynyi volt, 160 ezer forint. Az idei se lesz több. Ugyanakkor arra semmi esély, hogy a tanult szakmámban, irodagép-műszerészként elhelyezkedhessek. Ez a szakma meghalt, eltűnt, a komputer likvidálta az írógépeket. - Miért nem állt át a komputerekre? - A 80-as évek vége felé volt egy ilyen lehetőség, de nem értem rá elmenni az esti iskolába, mert művészkedtem. - Végül is az idő önt igazolta: 1993-ban meghívták a Velencei Biennáléra, a következő évben Munkácsy-díjas lett, s nem régen jött haza az Egyesült Államokból, ahol két hetet töltött a New Hampshire államban lévő Brooklinban. - Ez úgy történt, hogy John Weidman szobrászművész meghívott, hogy vegyek részt az idei művésztelep munkájában. Az előzményekről tudni kell, hogy egy Paul Andres nevű milliomos megvette a város melletti hegyet, amelyen van egy folyamatosan gyarapodó szoborpark. Hivatalosan John az igazgatója az intézménynek, Paul csak a pénzt adja, nem szól bele semmibe, hogy milyen művek készülnek éppen s azok hová kerülnek, ami a mi számunkra hihetetlen. 1998-ban kezdték el ezt a programot, az első alkalommal többségében kelet-európaiak, litván, ukrán, cseh művészek csináltak nagyméretű kőszobrokat. Rám a második alkalommal alighanem azért esett a választás, mert az idei szimpózium a Music Works nevet viselte, s ennek megfelelően a zenével kapcsolatos, megszólaltatható munkák készültek. Az ajánlóm egy Washingtonban élő kolléga, John D. Antone volt, ő többször járt Magyarországon és ismerte a dolgaimat. A nem garasoskodó mecénás a hegy megvásárlásán túl további 200 ezer dollárt áldozott egy modern, minden igényt kielégítő, gépekkel felszerelt stúdió kialakítására, ahol dolgoztunk. Rajtam kívül volt egy dél-angliai, egy tajvani, egy dubrovniki és egy amerikai szobrász. Rám különösen a kínai kolléga tett mély benyomást. - Milyen Lois-művek kerültek a szoborparkba? - Két hangszer. Egy kisebb oszlopgitár, amelynek az alkatrészeit javarészt itthonról vittem magammal, s mikor elkészültem, koncertet adtam vele. Majd egy Volkswagen bogár típusú autó vázából készítettem egy négyszer három méteres szobrot, aminek az a címe, hogy Két szív rezonátor. Arról szól, hogy az embernek van két szíve, s ezek eltérően reagálnak a különböző hatásokra. - Ezért elbontottak egy Volkswagent? - Dehogy. Kimentem a MÉH-telepre, s ott pillanatok alatt összeszedtem mindent, ami kellett. Egy centembe sem került. Ez az egész szimpózium számomra éppen azért volt érdekes, mert abban szinte az egész kis város részt vett. A lokálpatriotizmus olyan magától értetődő itt, ami nálunk elképzelhetetlen. Minden meghívott művész egy-egy család vendégszeretetét élvezte. Ahol én laktam, abban a házban bármit csinálhattam, tárva-nyitva volt minden, kerítés sehol. Nem tudtunk olyasmit kérni, amit azonnal ne teljesítettek volna az „elidegenedett Amerikában, ahol mindenki mindenkinek az ellensége - Nyilatkoznia kellett, hogy lemond a két szoborról? - Nem. A szobrok jó helyen vannak, bár dönthetnék úgy is, hogy máshol legyenek, de eszem ágában sincs. Ez egy hatalmas park, ahol tavaly a szobrászok hihetetlen nagy méretű madárformától kezdve a bútorfiguráig kőszobrokat készítettek. Idén például az amerikai srác kifúrt egy óriás követ, a kő alá telepített a földben egy csövet, s abban egy CD-lejátszót helyezett el Bose-hangfalakkal, ami a legdrágább a világon. A CD-ből, mintegy a föld mélyéből, mindenféle természeti hangok jönnek ki folyamatosan. - Hogyan fogadták az ön munkáit? -A legnagyobb elismeréssel, s valószínű, hogy jövőre visszahívnak. Nem gondolták volna ugyanis, hogy az ő fogyasztói kultúrájukat valaki visszajelzi azáltal, hogy kidobott autó-, biciklivázakat, mosógépalkatrészeket felhasznál. Amerikában, ahol a művészet egyfajta hobbi, s ha valami szép, az már műalkotás, először találkoztak pirosra, feketére, ezüstre, fehérre festett, gépalkatrészekből komponált szobrokkal, természeti környezetben, a hegy oldalán. - Milyen inspirációkkal tért haza, tudván azt, hogy nálunk a művészeti mecenatúra még gyermekcipőben sem jár? - Dolgozom tovább, de nincsenek illúzióim. Nem véletlenül kérdezték tőlem Brookline-ban a búcsúbulin, hogy miért nem vigadok annyira, mint azt képzelték rólam. - Elmúlt 50 éves. Készített valamiféle számvetést ez alkalomból? - 1986 óta építek semmirevaló „MÉH-termékekből” különféle kompozíciókat. Kezdetben volt a bútor-, a járműszéria, ezt követték a hangszerek és a testépítő szobrok. Tizenkét év alatt 120 hangszert készítettem. Egy fiktív asztrológiai körben ábrázolva ezt az életemben és munkásságomban meghatározó időszakot, azt lehet látni, hogy az első korszak termése 6x12, azaz 72 szoborhangszer volt. Ezek a többségükben monumentális, robosztus művek, amelyek inkább szobrok, mint hangszerek, s a szülőfalumban, Tatabányán állandó kiállításon dacolnak az idő múlásával. Változatlanul izgatott azonban a formával és a zenével való játszadozás lehetősége, s ennek eredményeként 4x12, azaz 48, a korábbiaknál lényegesen bonyolultabb szerkezeteket hoztam létre, amelyek már inkább hangszerek. Bizonyságra több, forgalomba került kazetta, CD s számos koncert. A hangszerszobrokat nem autóalkatrészekből vagy mosógépdobokból, hanem írógépek és különböző műszerek elhasználódott darabjaiból raktam össze. Ugyanakkor egyik-másik hangszerszobromba hagyományos fúvós hangszerek, trombita, pózán kellékeit is beépítettem. Ezeknek a szerkezeteknek az összeillesztése sokkal finomabb technikát igényel, mint a korábbi szériánál, ahol lehetett hegeszteni, kalapálni, egyengetni. - Nyilván megkönnyítette a dolgát, hogy irodagép-műszerész... - Kétségtelen, bár az eredeti szakmámban csak javítottam a néhány típust megjelenítő masinákat, itt viszont a saját elképzelésem szerint állítottam elő az egyedi termékeket. Vagyis míg irodagép-műszerészként szolgáltattam, művészként gyártok, s a tevékenységem nagyjából olyan, mint a szerszámkészítőé. Az is lehet persze, hogy azért készítettem az utóbbi időben ilyen műveket, mert fizikailag már nem vagyok képes olyan erőkifejtésre, mint azelőtt. De ez csak az egyik lehetséges magyarázat. Valójában egy fejlődési folyamat különböző fázisairól van szó, amely során a drasztikusabb megoldásokat finomabb s egyben konstruktívabb módszerek váltották fel. - Van annak valami jelentősége, hogy a Loisféle szobrok milyen színűek? - Azelőtt általában fekete alapon a kék volt a domináns szín nálam. A hangszerszobrok ezzel szemben zöld, sárga és piros tónusúak, mivel zeneileg három különböző korszakot jelenítenek meg. A zöldek az éretlen, a sárgák a félérett, a pirosak a zeneileg érett hangszerek. Ennek megfelelően főleg alumíniumból, műanyagból épültek, s bonyolult konstrukciók. Csak csavarkötéssel lehetett összeilleszteni az alkatrészeket. - El tudja képzelni, hogy érett hangszerszobrai valamilyen szimfonikus zenekarban kapjanak helyet? - Abszolút lehetségesnek tartom, miután van köztük vonós, fúvós, billentyűs és ütős szerkezet egyaránt. Egy ilyen együttes előbb-utóbb a mai techno és számítógéppel kreált zenének komoly kihívást jelenthet. - Háza udvarán már szinte űrjárműnek ható vasszerkezetek fogadják a látogatót. Mi a filozófiájuk ezeknek a monstrumoknak? - Mint utaltam rá: befejeztem az úgynevezett testépítő szériát, amely tíz kompozícióból áll. A Hintalámpa például, amely nyolc méterszer három és fél méteres, hatalmas szerkezet, két hét alatt készült el. A világ eldurvulását s egyszersmind elbizonytalanodását, a technika mindenek felettiségének ártalmait szeretném demonstrálni a body-builder szobrokkal. De míg a hagyományos erősítőgépek csak bizonyos izompacsirták felpumpálására szolgálnak, az én hatalmas méretű, Szárnyaló gépemet egy hároméves kislány is képes megmozgatni. Kertész Péter Szabad J., Jeruzsálem - szent város, nevét a béke (salom) szóból képezték . Ülünk a kávéház elé kirakott székeken. Szívószállal valami koktélt szürcsölünk. Bámuljuk az utcán elsuhanó, mosolygó lányokat, a kézen fogva andalgó fiatal párokat, a nagy cekkereket cipelő, mindig rohanó, sötét ruhás alakokat. Arrébb egy katonalány, jókora mordállyal a hátán, évődik egy fekete őrmesterrel. Hallgatjuk, ahogy egy termetes, parókás asszonyság perlekedik az urával. Nekünk ki kell használnunk a december közepi nyarat. Rendelünk még egy koktélt. Békés, idilli kép. Legfeljebb az rontja a hangulatot, hogy az egyik asztalra kitettek egy tévét. Benne a CNN: torkolattüzek szikráznak, elhomályosuló tekintetű fiatalok indulnak rohamra, katonák próbálják visszaszorítani őket. Egy villanás, felrobbantott autóbusz két Lexikon pe, mellette síró szülők. A sarokban villódzik a felirat: „Jerusalem, live” A bibi csak annyi, mi most éppen Jeruzsálemben ülünk. De hiszen itt, béke, csend, nyugalom - kiáltanánk fel, de nem tesszük. Már csak azért sem, mert ebben a pillanatban megcsörrennek a mobiltelefonjaink - e, az az áldott globalizáció - Pestről aggódó szülők, feleségek, férjek, kedvesek. Nézik a tévét, a CNN-t. Úristen, hova keveredtünk. És akkor mi most kezdjük el magyarázni, hogy itt Jeruzsálemben, ahol mi ülünk, béke, idill, jó idő? Miközben a világ hírügynökségei ontják az összecsapásokról szóló szomorú híreket. Akkor most kinek van igaza? Annak, aki ott ül Jeruzsálemben és látja, amit lát élőben, vagy annak, aki otthon aggódik a képernyő előtt, nézi Jeruzsálemet - live? Válasz természetesen nincs. Hiszen igaz mindkettő és hazug mindkettő. Mert az összecsapásokban halnak, sebesülnek meg az emberek. Sokáig eltart még ez az intifáda. Szomorú, végeláthatatlan, véres. Másrészt ott van Jeruzsálem, ott az ország, amelyik éli a maga mindennapjait. Nincs több rendőr az utcákon, mint máskor, a Tel-Aviv-i piacon éppen úgy alkudozhatunk, mint néhány hónappal korábban. Mintha itt nem néznék a tévé híreit. Persze az ország megérzi a politikai feszültséget. A máskor turistáktól hangos helyeken alig van valaki. Nyugodtan végigsétálhatsz a Via Dolorosan, az arab bazáron át a Siratófalig és viszsza. Nincs lökdösődés, nincs tumultus. Alig néhányan vagyunk. Azért ezt az idillt megtörik a kellemetlen hírek. Eitánt behívták soron kívül három hétre. A kutyája a múlt éjjel visítva rohant az óvóhelyre, amikor meghallotta a lövések hangját. Valahol a közelben történhetett, de csak kézifegyverekkel tüzeltek - vigasztalnak. És mi csak sétálunk a Jaffa utcán felfelé. A boltok tömve emberekkel. (Árleszállítás, 39 sékelért csoda holmikat kapni.) A könyvesboltban a legújabb Harry Potterért (héber kiadás, kéretik visszafelé fellapozni) tülekednek a polgárok. A piacról cipekedő kaftánosok vonulnak az ortodoxok lakta Men Sálim zegzugai felé. Ülünk abban a kávéházban, a korai sötétben, a lámpák szikrázó fényénél bámuljuk az utcán elsuhanó, mosolygó lányokat, a kézen fogva andalgó fiatal párokat, a nagy cekkereket cipelő, mindig rohanó, sötét ruhás alakokat. Hallgatjuk, ahogy egy termetes, parókás asszonyság perlekedik az urával. De hiszen itt béke van - kiáltjuk a pusztába. S akkor valaki lassan mormolni kezdi (tán a szél vagy a képzelet?) a 122. zsoltár sorait: „Könyörögjetek Jeruzsálem békességéért, legyenek boldogok a téged szeretők!/ Békesség legyen a te várfalaid között, csendesség a te palotáidban./ Atyámfiáért és barátaimért hadd mondhassam: béke veled!/ Az Úrnak, a mi Istenünknek házáért hadd kívánhassak jót te néked!” Dési János Hurka Fekvőrendőr A megfigyelőnek be kell vallania, hogy lassan oly öreg lesz, mint az országút, illetve hogy konkrétumnál maradjunk: a Pöttyös utca (mert hogy ottan lakik). Na már most, valamikor még az időszámítás előtt, tehát úgy húsz éve, amikor nagyobbik gyermeke már bölcsődébe járt - s ez éppen házukkal szemben, a Pöttyös utca túloldalán van azóta is -, baromira idegesítette, hogy egyes autósok pont a bölcsődénél lévő enyhe kanyarban éreztek késztetést arra, hogy Emerson Fittipaldiként (a gyengébbek és fiatalabbak kedvéért: Forma-1-es világbajnok) padlógázzal, kanyarlevágással, motorbőgetéssel legyenek ön- és közveszélyesek. S miután a megfigyelő aggódó apa volt, s nem szeretett volna még csak vizionálni sem a szeretteit érő balesetről (babakocsival vagy gyalogosan kellett átkelni gyermekével a József Attila lakótelepi „Forma-1-es pályán”), úgy gondolta, hogy él a szocialista képviseleti demokrácia rendelkezésére álló eszközeivel. Írással foglalkozó egyén lévén tehát levelet fabrikált a kerületi tanácsnak, s ebben fekvőrendőr elhelyezését javasolta - így csökkentendő az autósokban a száguldási (s az ezzel járó nemi) vágyat. Mint ahogy az szokott volt lenni - választ nem kapott. Ám két esztendő múltával munkaruhás emberek érkeztek az inkriminált helyre, és több napi munkával figyelmeztető tábla helyeztetett el, hogy t. autósok, itten vigyázni kéne, mert bölcsőde van. (No fekvőrendőr, no rendes rendőr, no traffipax!) A megfigyelő öntelt és önző ember lévén azért ezt a szerény eredményt saját sikerének könyvelte el, hogy lám-lám, nagy dolog, ha az ember a közösség nevében jár el, ha a levelét céges papíron úgy írja alá, hogy újságíró. Örömét és büszkeségét - nem bírván magában tartani - egy alkalommal az övéivel is megosztotta, ám csak úgy kutyafuttában. Ám milyen a gyermeki lélek és figyelem?! (Külön öröm, hogy apai tekintélye is növekedett ezáltal - igaz erre csak néhány esztendő elteltével derült fény.) Kisebbik leánya ugyanis egy alkalommal - már iskolás volt - azzal dicsekedett általános iskolai osztályában, hogy bizony „az én apukám intézte el, hogy tábla jelezze a bölcsődét, beeee...”. Bár a megfigyelőben erős kételyek munkáltak ezt illetően, ám úgy gondolta: bölcsebb ha hallgat, ha nem hárítja el a neki tulajdonított jó cselekedetet, és meghagyja gyermekében apai nagyszerűségébe öntött hitet. Ez volt, ezt kellett szeretni - és fekvőrendőrről többet szó nem esett. Aztán jött a rendszerváltozás. A megfigyelőben hömpölygő forradalmi hevület annyira hullámzott, hogy ismét úgy gondolta: eljött az ideje, hogy megvédje javaslatával a közösséget. Ismét levelet írt, immáron országgyűlési képviselőjének - arra már nem emlékszik, melyik párt színeiben regnált, s hogy egyáltalán reá szavazott-e -, újfent szóba hozta a fekvőrendőr ügyét. Választ ugyan kapott, de amolyan szocreál stílust, aminek az volt a lényege, hogy intézkedni a 1. képviselőnek nem áll módjában, de továbbította a javaslatot az illetékeseknek, különben meg erőt, egészséget kíván. Persze semmi sem történt. És elkövetkezett az Úr 2000. esztendeje. (Hiába, nagy dolog az önkormányzatiság, a globalizáció meg az ezredforduló, s az ufók.) A kies József Attila lakótelepen - önkormányzati pénzből - a Napfény utca- Pöttyös utca viszonylat átépítésére került sor. A kétszer két sávos utat forgalomlassítási okok miatt egy-egy sávosra szűkítették, az egész telep 30-as övezetté minősíttetett át, és csodák csodája: a bevezető és a kivezető szakaszon nem fogják elhinni!!! - formatervezett (beton alapú, díszburkolatú - nem ám csak úgy odaaszfaltozott!) fekvőrendőrök lettek elhelyezve. Na, kérem, erre varrjunk gombot! Azért ez már valami! A megfigyelő szíve-lelke örül, azóta nincs dugó az utcájukban, talán még a levegő is tisztább. És hősünk egy kicsit úgy érzi, nem élt hiába, tett valamit ő is az emberiség üdvéért, és ez azért nem kis dolog ebben a mai rohanó, elidegenedett világban. Igaz, húsz évet kellett várni, de mi ez az örökkévalósághoz, na jó, a századok viharaihoz képest. És akkor a soha meg nem valósuló, hamvába holt ötletekről már ne is beszéljünk. Pedig hogy ment volna általuk a világ sora előre, ha... Hát ennyi... Boros István