Népszava, 2002. február (130. évfolyam, 27–50. sz.)

2002-02-04 / 29. szám

NÉPSZAVA VÉLEMÉNY 2002. FEBRUÁR 4., HÉTFŐ­I Szász István Választási liturgia A nemzeti konzerva­tív jobboldalon vihart kavart Horn Gyula azon megjegyzése, hogy bár a jelenség nem általános, de szá­mos keresztény temp­lomban a szószéket nyílt kormánypárti propagandára, a szocialisták (és a sza­bad demokraták) elleni kampányolásra használják fel. Alig hangzott el Horn ki­jelentése, mind az egyházi, mind a kor­mányzati körökből heves támadássoro­zat volt a válasz. Melyek sorából látvá­nyosan kiemelkedett Csurka István az­zal: itt az ideje, hogy Horn Gyula és Medgyessy Péter végképp eltakarodjék a magyar közéletből. Más lapra tartozik, hogy bár Horn ki­jelentésének igazságtartalmát napi ta­pasztalataink alapján igazán nehéz lenne elvitatni, azért mi is felvetjük: a nagy politikai tapasztalattal bíró volt minisz­terelnök fogalmazhatott volna tapintato­sabban is. A mérleg másik serpenyőjével viszont az van, hogy tizenkét évvel a rendszerváltás után itt lenne az ideje, hogy az egyházak - illetve azoknak ve­hemensen baloldali- és liberalizmusel­lenes képviselői - tudomásul vegyék, hogy polgári demokráciánk egyik alkot­mányban rögzített alapelve az állam és az egyház különválasztása. A magyar közvélemény nem felejtette el azokat a megnyilatkozásokat, amikor egyes plé­bániákon a ’90-es és a ’94-es választások előtt alig kódolt szöveggel olyanokat hirdettek, mint hogy keresztény magyar nem szavaz olyan pártokra, amelyek ne­vében SZ-betű található. A dolognak kü­lönös bájt ad, hogy ekkor az MSZP és az SZDSZ előtt első számú közellensége volt e prédikátoroknak az SZ-betűs, ke­ményen antikrenikális a Fidesz is. Sajnos a választások közeledtével az egyház, melynek római katolikus prímá­sa augusztus 20-án odáig ment, hogy az esztergomi Bazilikában szószékét a szó fizikai értelmében is átengedte Áder Já­nos Fidesz-politikusnak, egyáltalában nem tanúsít saját hittételeiből következő önmérsékletet. Nem követi II. János Pál útmutatását abban a tekintetben sem, hogy a lelki atyák kerüljék az állam és a napi politika ügyeibe való beleavatko­­zást, ehelyett hirdessenek megértést és egymás iránti türelmet. Mikor mindezt leírom - nyugtalanul és szomorúan egy papírlapot tartok a kezemben, amit a szerkesztőségbe lö­vet a budapesti Szent István Bazilika sarkán nyomott valaki a kezembe. Szó szerint idézem, e (röp)lap szövegét, így szól: „Imádkozzunk a választások Isten akarata szerinti megvalósulásáért. Ró­­zsafüzér imánkkal kérjük Égi Édes­anyánk Magyarország Nagyasszonyá­nak közbenjárását Hazánkért, a keresz­tény Magyarország megvalósulásáért. Imával, önmegtartóztatással, böjttel ké­szítsük elő a magyar jövőt!” Azt már a Magyar Távirati Iroda közleménye te­szi hozzá, hogy kilenc héten át tartó imasorozat kezdődik a választások Is­ten akarata szerinti megvalósulásáért a Szent István Bazilikában. E röplap és e közlemény ismeretében be kell ismer­nünk, hogy Horn Gyula talán mégsem fogalmazott túl keményen. Először is azt gondolom, hogy a hívő keresztény embereknek kellene szót emelni azért, hogy a templom, kiváltképp a nemrég hatalmas állami hozzájárulással, tehát hívők és nem hívők, vallásosak és ate­isták adóforintjaiból renovált Szent Ist­ván Bazilika nem pártház, Isten igéje A templom, kiváltképp a nem­rég hatalmas állami hozzájáru­lással, tehát hívők és nem hívők, vallásosak és ateisták adóforintjaiból renovált Szent István Bazilika nem pártház, Isten igéje nem zülleszthető kampányszlogenné nem zülleszthető kampányszlogenné és Jézus, aki egykor a pártoskodókat, ku­­fárokat és farizeusokat „kötélből ostort fonván kihajtá a templomból” nem kampányfőnök. Továbbá! Miféle, a rossz emlékű húszas-harmincas évek kurzus-Magyarországának ásatag és kártékony szókincséből előásott fordu­lat az, hogy „keresztény Magyaror­szág”? Tudomásunk szerint Magyaror­szág, melyet épp a jobboldal Szent Ist­ván királyunk óta mindig is befogadó, sokszínű, soknemzetiségű hazának mond, számos felekezet, megbecsült, derék kisebbség, sok etnikum közös hazája. Ezt az országot a középkortól kezdve keresztények és nem kereszté­nyek, svábok, rácok, szlovákok, romá­nok, zsidók, németek és ki tudja még hány népcsoport közösen építette fel. Budapest mindmáig jelképezi világvá­roshoz méltó pazar színpompájával a soknemzetiségű, sokfajú, de magyar szívvel érző, magyarként gondolkodó emberek összefogásának közös teljesít­ményét. Nincs középületünk az Or­szágháztól az Operaházig, a Dohány ut­cai zsinagógától a Szent István Bazili­káig vagy a Mátyás-templomig, amely ne e közös munkálkodás dicsőségét hir­detné. Idézem dr. Blankenstein Miklós­nak, a Mátyás-templom főplébánosá­nak, apostoli kormányzójának egy lap­interjúban elhangzott nyilatkozatát, melyben őeminenciája határozottan le­szögezi, hogy „sem dogmatikai, sem jogi, sem társadalmi tekintetben annak a kitételnek, hogy keresztény Magyar­­ország, semmiféle értelme nincsen”, a kereszténység univerzális, internacio­­nális, melynek eszméit egyetlen párt, egyetlen állam sem sajátíthatja ki. A ke­reszténység, sokban okulva a múlt szá­zad rettenetes történelmi tapasztalatai­ból, testvéri egyetértést, szeretetteljes egymás mellett élést hirdet minden faj­nak, minden vallásnak, egyszerűen szólva, minden embernek. Mélyen elgondolkodtatott és elkeserí­tett ez a tudatlanságból, rosszindulatból, szűklátókörűségből keletkezett kereszté­nyietlen röplap, amelyet egy olyan pesti utcasarkon nyomtak a kezembe, mely utcasarok alig ötven lépésnyire van az 1944-45-ös zsidó gettó egykori szö­gesdrót kerítésétől. Miután 500 ezer vi­déki zsidót, fájdalom, magyar közigaz­gatási segédlettel, már haláltáborokba deportáltak, ez a gettó tartotta rabságban 120 ezer zsidó honfitársunkat, kik közül 30 ezernél több itt, a Szent István Bazi­lika tőszomszédságában lelte éhezéstől, betegségtől, az akkori magyar nácik, a nyilasok golyóitól halálát. Pedig egyes kurzuspapok akkor is keresztény­ Ma­­gyarországot prédikáltak és egynéhány nyilas gonosztevő istenkáromló módon merészelte magát jó kereszténynek mondani. Velük szemben voltak azok a nagyszerű papok, akik dacolva a gyűlöl­ködéssel, saját életük kockáztatásával szélesre tárták plébániáik, rendházaik kapuit az üldözöttek előtt, s nem kérdez­ték, hogy a menekülő magyar zsidó, ci­gány, kommunista, vallásos, avagy ate­­ista-e. A keresztény Magyarország rossz emlékű és értelmetlen eszméjét újfent napirendre tűzök szégyent hoznak egy­házaik e kiválóságaikra, kik közül ma­gyar földön és máshol - mint a lengyel páter Kolbe vagy a német protestáns Bonhoffer atya - mártírumot vállalva életüket áldozták a keresztény eszme szolgálatában. Épp ezért felfoghatatlan számomra, hogy egyes megtévedt, túl- és vakbuzgó egyházi emberekkel szem­ben a nagytekintélyű és ma is számos je­les embert magába foglaló püspöki ka­rok miért nem emelik fel szavukat. Mi­ért nem hallunk egyetlen olyan határo­zott tiltást sem, amely útját állná annak, hogy akár a Szent István Bazilika, akár bármely más magyar templom szószé­kéről a regnáló kormány és a jobb-szél­sőjobboldal pártjai mellett agitálnának? Miért nem történik végre meg ebben az annyit szenvedett országban a mai heves pártoskodás és mind erősebb gyűlölkö­dés, faji uszítás évadján, hogy a magyar egyházak főpapjai végre felemeljék a hián­yukat azért, hogy a templomokban s a papok, lelkipásztorok között pártosko­dásnak, kirekesztésnek, gyűlölködésnek helye nincs? És nem kilenc hétig, hanem az év minden napján az egymást mél­tányoló, egymáshoz tisztelettel közele­dő, sokfajú, sokvallású emberek békés együttmunkálkodásért, közös hazánkért, Magyarországért, a Magyar Köztársasá­gért kell imádkozni. Vigasztalom maga­mat azzal, hogy talán nem csak a rossz­­indulat, nem a Jézust megalázó gyűlöl­ködés szól a fent idézett vallásosnak ál­cázott politikai röpcédula ostoba sorai­ból. Talán mégis lesz olyan magyar fő­pásztor, aki a rendre utasítását a bölcs régi latin igékkel fejezi ki. Mondván a megtévedtekre: „sancta si­plicitas” szent együgyűség - nem tudják, mit cse­lekszenek. Magyar polgár A „magyar polgár" az utóbbi időben leggyakrabban elhangzó két szó, amely­­lyel találkozhatunk pártunk és kormá­nyunk megnyilatkozásaiban. Meglehet, mára elavultak a régi definíciók, amit sulykolnak belém minden percben, nem szólva arról, hogy régóta közmegegye­zéssel elfogadott szavak mára egészen mást jelentenek, mint valaha. Eddig én egészen jól elvoltam a magam magyar­ságával és polgári attitűdömmel, amit leginkább Márai eszményei jelenítenek meg - mind írásait, mind életét ismer­vén. Számomra a magyarság egyrészt rajtam kívülálló okok miatt természetes állapot, amibe beleszülettem és élek ve­le, s élek a magyar, avagy ha így jobban hangzik, a magyar polgári létezésem­mel. Az én szívemet is melengeti, ha je­les honfitársaim valami nagyot alkot­nak. Arra viszont nem is gondolnék, hogy mindezért lenézzem más nemzetek tagjait, akiknél az effajta statisztika esetleg szerényebb. A büszkeség és az előjogok vindikálása két külön dolog - körülbelül annyira, mint az egészséges patriotizmus és az ordas célok szolgála­tában álló nacionalizmus. A nyolcvan évvel ezelőtt Trianonban meghozott döntést én sem tartom jogos­nak, sem igazságosnak. Az azonban eszembe sem jut, hogy a mai status quót megkérdőjelezzem, ne adj' Isten, erősza­kos úton megváltoztassam. Akik ebben a megoldásban látják a megoldást, csak ártanak mind a határon túl élőknek, mind Magyarország megítélésének, fő­leg akkor, ha mindehhez gátlástalan an­tiszemitizmus párosul. Nem beszélve ar­ról, hogy a határok megváltoztatására irányuló minden eddigi kísérlet - gon­doljunk Boszniára vagy a koszovói nép­irtásra - csak szörnyű szenvedésekhez és vérontáshoz vezetett. Közben homá­lyos pártirodákban listák készülnek em­berekről származásuk alapján. Talán már a Numerus Clausust és nürnbergi törvényeket is leporolták egyesek, szá­mítva olyan időkre, amikor ne adj Isten, igaz lesz Csurka István fenyegetőzése, hogy „ lesz majd nemulass Alávaló de­magógia, hogy ezek az undorító eszmék­ből politikai tőkét kovácsoló elemek azokat tartják hazaárulónak, akik nem úgy gondolkodnak, mint ők. Manapság egyre erőteljesebben hallatják hangju­kat a kriptorevizionisták, nacionalisták és újfasiszták, mindezt csöndes, megértő kormányasszisztenciával. A szélsőjobb magyar kárhoztatja a globalizációt. A kormánymagyar a Szé­chenyi nevével fémjelzett, mindany­­nyiunk által szponzorált adóforintokból, hűséges alattvalójává válik az atyaion jóságos patriarchának. A legnagyobb magyar(ok) — Kossuth, Széchenyi, Deák - a tizenkilencedik század feudalizmus­­ába süppedő Magyarországát próbálta meg kirángatni a kátyúból azzal, hogy a művelt nyugatnál bevált módszereket ül­tesse át hazájába. Most azt láthatná, hogy az európai közösségen kívüli élet lehetősége „ államrezon A ma kormánypolgára gátlástalan és konvot, mivel azt tapasztalja, hogy csak így érhet el sikereket. Példaképe a kor­mánypolitikus, aki hatalma tudatában mindent megtehet anyagi, egzisztenciális és hatalmi gyarapodásának érdekében. A jó magyar polgár „ bolsevik ”. A szó oroszul a nagyobb(párt), a többség uralmát jelenti a kisebbség fölött. Kompromisszumokat nem ismer. Nincs szüksége kisebbségre. Nincs szüksége pártokra, nincs szüksége ellenzékre, az ellenfél ellenség, melynek el kell tűnnie (egyes szélsőjobb sajtómunkások sze­rint: a büdös francba). Aki nem áll be a sorba, az vagy kommunista, vagy’ haza­áruló, mi több szoclib, sőt idegenlelkű. Az igaz magyar polgár gyalázkodás­­nak veszi, ha a „ mi kutyánk kölyke ” be­súgói múltját firtatják, netán köztörvé­nyes bűntények alapos gyanúja miatt kérdőjelezik meg egyes példaképek feddhetetlenségét. A „gyalázkodó " hír­lapírókról listát készítenek, legyenek azok országon belül, avagy kívül. A köz­média vezetését megbízható kezekbe ad­ják, s a túl sokat okvetetlenkedő orgánu­mokat, műsorokat betiltják, tekintélyes, szakmailag fedhetetlen hírlapíróknak, értelmiségieknek ajtót mutatnak. Persze egészen más a helyzet, ha mondjuk egy ellenzéki politikus viselt dolgaival kapcsolatban egy névtelen le­velet kézbesítenek. Azt azonnal vizsgálat tárgyává kell tenni, mert mivé lenne ez a világ, ha egy becsületes, névtelen kor­mánypolgár bejelentését nem hoznánk azonnal nyilvánosságra? A megfigyelési ügy például egészen más, mivel azt a gazda állította: megtörtént. Mit számít ebben az esetben, hogy a tények a leg­magasabb hely állításának ellentmond­­tak? Igaz magyar polgár nem kérdőjele­zi meg legmagasabb elöljárója kinyilat­koztatásait. Magyar polgár elmegy vá­lasztani. Magyar polgár tudja, hová raj­zolja majd az ikszet. A magyar szavazás tisztaságát, tiszta magyar polgárok fel­ügyelik, kikérik maguknak, hogy holmi jöttment német, angol, francia megfi­gyelők puszta jelenlétükkel kérdésessé tehetik a magyar kormány és/vagy szél­sőjobb magyar szavazatának hitelessé­gét. Mi minden világok legjobbjában élünk - kivéve az idegenszívű söpredé­ket akinek ugyebár „ lesz nemulass ”. Múltunk a jövőnk, amely - mint tud­juk - elkezdődött. Verő László ­ * NÉPSZAVA ALAPÍTVA 1873-BAN Főszerkesztő: H. BÍRÓ LÁSZLÓ * Főszerkesztő-helyettes: HORVÁTH ISTVÁN, NÉMETH PÉTER ■ Lapszerkesztők: HAHN PÉTER, TÓTH JENŐ ■ Képszerkesztő: WEBER LAJOS ■ Rovatvezetők: Politika: LÁSZLÓ BOGLÁR, Társadalom és Kultúra: MUZSLAI KATALIN, Gazdaság: SÍNÁRT ATTILA, VÉRTES CSABA (vezető szerkesztő), Külföld: KISS ANDREJ, Magazin, szolgáltatás: SZIGETI PIROSKA, Publicisztika: NÉMETH PÉTER, Sport: BALLAI ATTILA, Szép Szó: BOROS ISTVÁN , Vezető tervezőszerkesztő: NAGYNÉ GERGELY FLÓRA, ZSIGOVICS ZSOLT Kiadó: NSZ 1999 Rt., Felelős kiadó: FISCH GÁBOR LÁSZLÓ elnök-vezérgazató ■ Technikai igazgató: TÓTH JENŐ ■ Hirdetési igazgató: PAJLÓCZ JÚLIA ■ Marketinggazgató: MENCSER ÉVA ■ Terjesztési igazgató: FODRÓCZY ELVIRA ■ Szerkesztőség: 1087 Budapest Könyves Kálmán bet. 76. ■ Postacím: 1430 BUDAPEST, PF. 4. Telefon: 477-9000, központi telefax: 477-9020 ■ Titkárság: 477-9039, telefax: 477-9038 ■ Rovattelefonok: belföld 477-9005, külföld 477-9007, gazdaság 477-9009, lapszerkesztő 477-9011 ■ Elektronikus levélcím: (e-mail dm): nepszava@nepszava.hu ■ Hirdetés telefon: 477-9030, telefax: 477-9033 ■ Internet URL-cím: httpVA www.nepszava.hu Országosan árusba a LAPKER Rt. ■ Előfizethető Budapesten a Magyar Posta Rt LH.I.-nél (levelem­: 1846 Bp.), a kerületi ügyfélszolgálati irodákban, a Hírlapelőfizetési Irodában (HELIR1089 Bp. Orczy tér 1., levélcím: 1900 Bp.), vidéken a postahivatalokban közvetlenül és postautalványai, valamint átutalással a Postabank Rt 11991102, HELÍR 021-02799 pénzfor­galmi jelzőszámra. Külföldre előfizethető a HELÍRNÉL a fenti cmen, illetve bankszámlaszámon, valamint megrendelhető a Hungaropress Sajtóterjesztő Kft-nél, 1117 Budapest, Budafoki út 70., fax: (361)206-1921, email: hunpress@datanet.hu. k Bőfizetési díj egy hónapra 1498 Ft, negyed évre 4494 Ft, fél évre 8988 Ft, egy évre 17 976 Ft Előfizethető továbbá közvetlenül a Kiadónál minimum negyed évre. tímíted­ M*r- "J~l ^ Idegháború Aki érdeklődéssel figyelte az elmúlt majd' négy esztendő agrártörténéseit, az most sem csodálkozott el, amikor az Európai Unió bekeményített. Ez persze nem azt je­lenti, mintha helyeselni kellene azt a döntést, amely legalábbis néhány éves átme­neti időre másodosztályú tagokká fokozná le a jelenlegi tagjelölt országokat. Igaz, azt sem szabad elfelejteni, hogy a görögök, portugálok és spanyolok sem kapták meg rögtön az összes körű mezőgazdasági támogatást, de ez most egy más hely­zet. Az EU, ha valóban körömszakadtáig ragaszkodik a hátrányos megkülönböz­tetéshez, óriási csalódást okozhat Kelet-Közép-Európa országaiban, ami senkinek nem áll érdekében. Nagyon valószínű, hogy erőpróba, idegháború zajlik, és az unió kísérleti luftballonja azt igyekszik kideríteni, meddig mehet el a jelenlegi tag­országokkal szemben. Mert nem véletlenül akar a „15 csillagos klub" évekig me­zőgazdasági támogatásra negyedannyit, regionális fejlesztésekre pedig csupán a felét adni a tagjelöltek gazdáinak, mint a régi tagoknak. Koncepcióváltás van Eu­rópában, hamarosan véget érnek azok a szép idők, amikor automatikusan járt a mezőgazdaságból élőknek a támogatás és azért kaptak jelentős summákat, hogy hozzá ne nyúljanak a földjükhöz. Az unió nem akar szociális hálót kifeszíteni az új tagok gazdái alá. Elsősorban a legversenyképesebb gazdálkodási formákat kí­vánja támogatni térségünkben, mert attól tart, nem is minden alap nélkül, hogy az itteni viszonyok között magasnak számító összegek a mezőgazdaságban tartanak olyan milliókat, akiknek egyszerűen nem lesz helye a korszerű termelési láncban és az amúgy is túltermelési gondokkal küszködő piacra további eladhatatlan árumennyiséget ömlesztene a régió. Az Orbán-kormány most dacosan szembefordul a döntéssel. Azzal együtt hogy helyeseljük-e kormányzati magatartást, azért nem feledhetjük el: az olyan meg­gondolatlan kijelentéseknek, mint hogy az EU-n kívül is van élet, most érik be ke­serű következménye. Most látjuk kárát annak hogy a magyar miniszterelnöknek jóformán semmi kapcsolata nincsen - sőt sértően mellőzte mindeddig e kapcso­latra való törekvést - a német szociáldemokrata kancellárral, Gerhard Schröderrel. Hogy az ugyancsak baloldali brit miniszterelnökkel, Tony Blairrel gyermeteg mó­don három és fél év után egy angliai könyvbemutató kapcsán erőszakolt ki egy fél­órás formális „udvariassági” találkozást. Azt, hogy tárgyalási pozícióink gyengék, főleg ennek a csapatnak, ezeknek a külpolitikai baklövéseknek köszönheti az or­szág. Az elmúlt négy év agrárámokfutása nem maradhatott következmények nél­kül. Az elpazarolt milliárdok, a különféle mezőgazdasági bombák, melyeket Tor­­gyán olyan szorgosan „hatástalanított”, bizony felrobbantak és roppant károkat okoztak. Orbán „osztrák vircsaftozása” zsebszerződésügyben már csak hab volt a tortán. Egy tavaly decemberi uniós felmérés szerint Magyarországon a földből élők alig három (!) százaléka volt tisztában azzal, milyen követelményeknek kell meg­felelniük. A hatalom mutogathat az EU-ra és játszhatja a magyar földművesek vé­delmezőjének szerepét, sajnos ez sem feledtetheti, hogy alaposan becsapta azokat, akik hittek neki. Elvakult politikai indulatból és választásipropaganda-érdekből a termőföldről szóló törvény módosításával kihúzta a talajt a szövetkezetek, egyéb társas vállalkozások alól. Az EU éppen ezeknek a formációknak szán jelentősebb támogatást, hiszen ők rendelkeznek a korszerű technológia befogadására alkalmas szaktudással. Az pedig egyszerűen nem mond igazat, aki azzal áltatja a leendő csa­ládi gazdákat, hogy a várható csatlakozásig, 2004-ig egy korszerű, az európai pia­con versenyképes réteget lehet létrehozni a lepusztult, tőkeszegény, elmaradott technikával, technológiával termelő gazdaságokból. Azt az elvont ezervalahány százmilliárdot ugyanis vissza kellett volna forgatni az életképes gazdaságokba és akkor most megalapozott magabiztossággal ülhetnénk tárgyalóasztalhoz. Igaz, mint mondtuk, miniszterelnökünk egyszer már odavágta, hogy az EU-n kí­vül is van élet. Reméljük, ez a mostani konfliktus nem arra fog ürügyül szolgálni, hogy Orbán ezt a tézisét a gyakorlatban is kipróbálja. Mert lehet, hogy igaza van, csak az nem mindegy, hogy az unión kívüli - mondjuk balkáni vagy ukrajnai - élet milyen lesz. 1 o " Bihari Tamás ", Pápai Gábor rajza cmk 61WK MJaW* fill cIMMU.

Next