Népszava, 2002. október (130. évfolyam, 229–254. sz.)
2002-10-05 / 233. szám
Kossuth Worcellékat érezte magához legközelebb, nem utolsósorban azért, mert - akárcsak ő - úgy vélekedtek, hogy fel kell lépni az 50-es évek elején Kelet-Közép-Európában terjengő fásultság ellen a forradalmak ügye a legkevésbé sincs elveszve, hamarosan itt az új felkelések órája. Worcell odáig is elment, hogy a szocialista forradalom hívének vallotta magát - Kossuth ilyen messzire nem követte, de abban egyetértettek, hogy országaiknak nemcsak függetlenségre, hanem szociális reformokra is szükségük van. Worcellék a hamarosan kitörni remélt, új forradalmat - az olasz Mazzinihez hasonlóan - konspirációval, helyi, azaz lengyel földön megszervezett összeesküvésekkel akarták előkészíteni, ezt az elképzelést Mieroslawski ellenezte, de Kossuth nem állt messze tőle. Ebben a szellemben adott megbízást emigráns hívei közül Makk József tüzér ezredesnek egy magyarországi, majd a már említett Gál Sándor honvéd ezredesnek egy székelyföldi felkelés előkészítésére (egyikük vállalkozása sem sikerült, alig tudtak hazulról elmenekülni), a fentebb jelzett amerikai pénzgyűjtési-fegyvervásárlási terv mögött is ez húzódott meg. Az az ábránd fűtötte, hogy elég lesz, „ha még egyszer azt üzeni”, és az elfogyott regimentek újra megszerveződnek. A krími háború mintha a Worcell-Kossuth-féle felfogást igazolta volna. Szabolcsban például a háború kiszélesedésekor Kossuth nosztalgikus hívei már ezt a verset-népdalt terjesztették: „ Három alma meg egy fél, Jön az angol, mint a szél, És Kossuth a törökkel, Isten segítségével. Huj, huj, nem bánom, Kossuth jő a tavaszon, Huj, huj, vígan leszünk a nyáron. ” A meglepő az volt, hogy éppen akkor, amikor a krími háború - úgy látszott - testközelbe hozta az emigrációs cselekvésnek és a lengyel, valamint a magyar forradalom újbóli kitörésének lehetőségét, Worcellék váratlanul ellenezték azt, ami Kossuth szemében a legsürgetőbb feladatnak számított: egy lengyel és egy magyar emigráns légió felállítását Törökország, majd a Törökországgal szövetségre lépő Anglia, Franciaország és az olasz Piemont oldalán. Tették ezt nem utolsósorban azért, mert nem bíztak az Angliát irányító Palmerston és a Franciaországban trónra lépett III. Napóleon őszinteségében, abban, hogy ezek a politikusok valaha is a magyar és a lengyel függetlenség támaszai lesznek. 1Z JL ^Kossuth, anélkül, hogy Worcellhez fűződő barátságát megszakította volna, és anélkül, hogy Palmerston vagy III. Napóleon hívévé szegődött volna - Palmerston ellen agitálva egész Angliát bejárta, népgyűléseken is sorozatosan felszólalt, ekkor Mieroslawski felé fordult. A tábornok ugyanis - és ebben átmenetileg egyetértett és együttműködött Czartoryski arisztokratáival - úgy látta, hogy a krími háború igenis alkalom a lengyel (és a magyar) álmok valóra váltására, a háború következtében szét fog esni az orosz és az osztrák birodalom - pontosan ez volt Kossuth elképzelése is. Mieroslawski sokkal komolyabban vette a magyarokat, mint az arisztokraták, fontosnak tartotta, hogy összehangolja velük a terveit (nem ezt igazolta-e az, hogy „a döntő csata előestéjén” ő javasolta a szorosabb kapcsolatok megteremtését Kossuthnak, a Kossuth-fiúk iránti „atyai gondossága” is a tisztelete és a magyarbarátság kézzelfogható jele volt). A tábornok is meg volt győződve arról, hogy lengyel és magyar légiót kell bevetni a törökök és szövetségeseik oldalán, és ezek a légiók aztán a határokon átkelve a belső forradalmak kirobbanásakor részt vesznek majd országaik felszabadításában. Mieroslawski és csoportja közel állt a bonapartistákhoz, III. Napóleon befolyásos nagybátyjához, Jérome herceghez különösen szoros szálak fűzték, megbízott bennük, így aztán hitt abban is, hogy a lengyel és a magyar légiók eredményesek lesznek. Álmok és valóság Ezek az előzmények azok, amelyek segítenek megérteni Kossuth 1853. szeptember 29-i levelét Mieroslawskihoz. „A cél magától értetődik”, „az idő sürget” - írja a tábornoknak. Irányi Dánielen keresztül azt javasolja Mieroslawskinak, hogy ő legyen a felállítandó lengyel légió vezetője, és Irányit azzal is megbízza: a lengyel tábornok érdekében járjon közbe Véli pasánál, a párizsi török követnél azért, hogy a Porta támogassa a lengyel demokratákat, mivel a kivívandó független Lengyelország épp úgy érdeke Törökországnak, mint egy független Magyarország. Kossuth lázban ég. Ő maga akar a leendő magyar légió élére állni, Törökországba utazva maga is harcolni akar. Várja a török kormány meghívását, és amikor az nem jön meg, anélkül is elindulna Konstantinápoly felé. Alaposnak tűnő előkészítés után két hajónak kell megérkeznie Amerikából 75 ezer fegyverrel, és számít hatezer angol fontra is. Indulásának időpontja is rögzítve van: Southamptonban száll hajóra 1853. november 27-én, az Amerikából befutó hajókra Madeirában fog átszállni, s onnan megy tovább Törökországba. Egyenruhát, lószerszámokat és nyeregtakarókat is rendel magának és kíséretének, Lontagh Sámuelnek, Ihász Dánielnek, Fráter Alajosnak, Figyelmessy Fülöpnek, Reinfeld Dénesnek, Pulszky Ferencnek és a lengyel Idzikowski Tádé ezredesnek. Minden tökéletesen elő volt készítve - csak éppen se hajó, se fegyver, se pénz nem jött. Kossuthot nyomasztja ez a kudarc, de hosszabb távra nem szegi a kedvét. Annál kevésbé, mert a háború csak ezután kezd igazán nemzetközivé válni: 1854 májusában 50 ezer francia és 25 ezer angol katona partra száll Gallipolinál, majd Várnában, ezt szeptember 14-én követi a krími partraszállás és - Alma elfoglalása után - szeptember 20-án kezdetét veszi Szevasztopol ostroma. I. Miklós cár egyre szorongatottabb helyzetben van - Ausztriának fel kell adnia semlegességét, az oroszok segítségére kell sietnie, s ez lesz a vég kezdete: az orosz és az osztrák birodalom felbomlása. Ezen a ponton, Ausztria magatartásán borult fel minden. Kossuth elképzeléseinek kiindulópontja - Ausztria közeli hadba szállása az őt öt évvel korábban megsegítő Oroszország oldalán - teljesen logikus volt. De politika és logika nem azonos fogalmak, és - mint tudjuk - a hála nem politikai tényező. I. Ferenc József, aki 1849-ben megalázkodva kunyerált I. Miklósnak a magyarországi beavatkozásért, ami később olyannyira szeretett Ferenc Jóskánk, aki birodalma egyben maradását a cárnak köszönhette, most úgy cserbenhagyta minapi jótevőjét, mint 16 évvel később, a francia-porosz háborúban III. Napóleont. Mindkét esetben álsemlegességbe burkolózva csapta be azokat, akik joggal vélték, hogy számíthatnak rá. Cserbenhagyta I. Miklóst? Némi hullarablástól sem idegenkedett. Amikor a krími háborúban az angol-francia beavatkozás meghátrálásra kényszerítette az oroszokat és ki kellett üríteniük a Dunai Fejedelemségeket, azokat Ausztria szállta meg. Miközben még javában folytak a hadviselők sok vért megkövetelő összecsapásai, Ausztria, anélkül, hogy részt vett volna bennük, egyetlen puskalövés nélkül elsőnek profitált belőlük. Azzal, hogy elpártolt az oroszok mellől, az osztrák császárság de facto Anglia, Franciaország és Törökország oldalára került. És ez a felettébb ügyes húzás egy csapásra véget vetett Kossuth, Mieroslawski és mások álmainak. (Nemcsak a magyarok és a lengyelek, hanem románok és csehek is ábrándoztak az orosz és az osztrák birodalom felbomlásáról.) Ausztria nem vált a krími háború vesztesévé, nem gyengült meg, nem adott alkalmat új lengyel és magyar felkelésre. /V. A Kossuth-levél befejező része: „A döntő csata előestéjén vagyunk... f----f ~ ~r~ Az életművész Tíz-egynéhány éves fiú húzta a kiskocsit fölfelé a kapaszkodón. A rozzant kocsi tele volt mindenféle limlommal. A fiúról dőlt a verejték. Lihegett, kapkodva vette a levegőt. Végre fölért a csúcsra. A szekeret a járda mellé kormányozta, aztán végigdőlt a járdán. Nemsokára egy másik kiskocsi is érkezett, az ellenkező irányból. Azt is egy kölyökforma gyerek húzta. Megállt a járdán fekvő mellett, üdvözölte: „Szevasz, Jenő!” A másik fölpislantott: „Mi van?” - kérdezte. Aztán hozzátette: „Mitől vagy ilyen vidám?” „Attól, hogy jóllaktam. Bableves, jó sok kolbásszal.” „Reggelire?” - csodálkozott a társa. „Mindig finomat kapok. Ebédre is” - dicsekedett a fiú. A másik fölpattant a járdáról. A düh majd szétvetette. „Engem meg híg leveseken tart a gazdám - mondta -, tegnap este még vacsorát sem kaptam. Na, nekem ebből elég. Azt ígérte, megtanulom az asztalosmesterséget, de csak a műhelyt söprögethetem - kiabálta. - Otthagyom.” „Mikor?” - faggatta a barátja. „Most, rögtön!” - kiáltotta a gyerek, és már indult is. „És a kocsival mi lesz?” - kiáltotta utána a barátja. „Ott egye a fene” - kapta Jenőtől a választ. Hát így kezdődött. Hogy aztán mi történt a szökevénnyel, azt nehéz néhány szóval elmondani. Volt újságkihordó, jegyszedő, ügynök, de a nehéz munkát kerülte, könnyen akart pénzhez jutni. Az életét eldöntő változáshoz egy élmény segítette. A vurstliban sétálgatott. Hallgatta a kikiáltókat, elnézegette a bohócokat. Ez aztán a könnyű élet, gondolta, ilyesmit kéne csinálni. Egy liliputin akadt meg a szeme. Ott ült a kikiáltó alatt a földön. Megszólította. „Társaid nincsenek?” - kérdezte tőle. „Dehogy nincs - felelte a törpe fiúcska, heten vagyunk.” Nem akarom szaporítani a szót, rövidre fogom. Hamarosan megalakult a Sirály együttes, merthogy így nevezték magukat, aztán Jenő vezényletével elutaztak Olaszországba. A gyerekek kitűnő akrobaták voltak, nagyszerűen tornáztak, így aztán a cirkuszok szívesen fogadták őket. Különösen tehetséges volt Piroska, a csoport egyetlen lánytagja, meg Dönci, a társa. Ők házastársak voltak. Jól kerestek, jól éltek. De legjobban „Jenő bácsi”, a főnök. Este a cirkuszban nézte a „gyerekeit”, napközben meg a kávéházban lebzselt és szivarozott. Életében először csináltatott szabóval ruhát, és nagyon meg volt elégedve az élettel. Belépett a fasiszta pártba. Mert azt már jó korán megtanulta, hogy pártfogók kellenek az életben. A párt révén meghívták őket a dopo lavoro rendezvényeire is. Fürödtek a sikerben. Aztán megtörtént a baj. Egyszerre kettő is. A csoport legjobbja, Peti, nőni kezdett. Jenő hétről hétre vonalat húzott a fiú feje fölött, hogy ellenőrizze, nem tévedett-e. De bele kellett nyugodni a változtathatatlanba. Peti boldog volt, Jenő kevésbé. De a csoport együtt maradt, és így is boldogultak. Egy nap futár érkezett, aki közölte, hogy a városházára hívatják őket. Jobban mondva a törpebrigádot. Megjelentükkor Jenő kísérte őket. Hamarosan kiderült, miért hívták őket. „Arra vagyunk kíváncsiak - mondta egy vigyorgó alak -, hogy miként szeretkeznek a törpék.” „Úgy, mint mások” - felelte a törpék helyett Jenő. „De mutassák meg!” - erősködött a férfi. Társai röhögtek. Piroska elsápadt. Ennek fele sem tréfa, gondolta, és kirohant az ajtón, Dönci utána. „Visszahozom őket” - ígérte Jenő. De nem mentek vissza. „Ezek bosszúállók - mondta Jenő -, mentsük az irhánkat.” Összepakoltak és elutaztak Palermóba. Közeledett a háború, és vele a félelem, hogy mint idegeneket, internálni fogják őket. Hazamentek, és a csoport szétszéledt. Jenő nem volt már fiatal. Betegeskedett is. Pest ostromát egy pincében húzódva vészelte át. Amikor véget ért az ostrom és feljött a pincéből, körülnézett. Hogyan tovább? - gondolkodott. Az utca egy hatalmas zsibvásár volt. Forrt akkor is. Megpróbálom, ötlötte ki. Kerített egy kis kocsit, és feltört egy vasüzletet. Mindenféle lakatot, zárat, vasárut pakolt a kocsira. Először arra gondolt, hogy nyit egy kis üzletet. De ezt az ötletet elvetette, és az utcán árulta a lakatokat. Heteken át ebből élt. Belépett a kommunista pártba, a szocdemekhez és a radikálisokhoz is. A tagkönyveket más-más zsebébe tette, nehogy összekeverje őket. Aztán megint meditált, mit lehetne tenni. A kommunisták által fenntartott menzán kapott ebédet. A szociáldemokratáknál ruhát. A radikális pártból semmit. Sógornője lakásában élt. Tél lévén, naphosszat égette a gázt, hogy ne fázzon, de nem fizetett egy fillért sem. Egy nap egy sorstársától hallotta, hogy létezik egy katolikus otthon, ahol törődnek az öregekkel. Jelentkezett. Kedvesen fogadták. „A bácsi katolikus?” - kérdezte egy nővér. „Hogyne - felelte -, gyerekkoromban sokat ministráltam is.” Ez ugyan nem volt igaz, de hát mit nem tesz az ember azért, hogy boldoguljon. Az otthonban jól érezte magát. Nem kellett többé ebédért kujtorogni. Meleg is volt. Egy nap megtört, görnyedt hátú öreget kísért le az egyik nővér. Az öreg mellé ült és megszólította. A hangja ismerős volt, a neve is: „Jancsi, te vagy az?” - kérdezte. „Igen” - felelte a másik. Egymást faggatták, hogy telt az életük. „Én szobafestő voltam. Segéd. Güriztem egész életemben” - panaszolta Jancsi. - És te?” - kérdezte barátját. Jenő gondolkodott. Most mesélje el az életét? „Én jól éltem, ésszel éltem” - felelte. Jancsi szerette volna megkérdezni, hogy csinálta. De aztán legyintett. Most már késő tanulni. Előbb kellett volna. És ültek egymás mellett szótlanul. Csatár Imre a Epilógus Egy Kossuth-levélhez fűzött, különben is vázlatos jegyzetnek nem lehet a feladata az, hogy a további eseményekről is szóljon. Történészek sora már megtette, és sok minden van, ami regényírók tollára volna méltó: emberi sorsok, tragédiák, árulások, titkos ügynökök mindegyik oldalon (a magyar emigráció esetében főleg osztrák spiclik szinte mindennapos tevékenysége), kiváló hazafiak tőrbe csalása (elég gróf Teleki László esetére utalnunk) - valójában Jókai Mór és az idősebb Dumas tollára volna szükség ennek a kornak, többek közt a kor nemzetközi bonyodalmainak érzékeltetésére. Röviden, néhány alapténynél maradnék. 1. A magyar és a lengyel légió felállításából semmi sem lett. A franciák és az angolok egyebek közt éppen Ausztriára való tekintettel ellenezték, a törökök nem engedélyezték. 2. A krími háború végeztével, Oroszország legyőzése után a győztes hatalmaknak eszükbe sem jutott az, hogy az 1856-os békekötésnél akárcsak szóba is kerüljön Lengyelország és Magyarország függetlensége. A Kossuth-emigrációnak, a lengyel emigráció három csoportjának vágyai, olykor egymáshoz kapcsolódó, olykor egymással ellentétes tervei kivétel nélkül füstbe mentek. 3. Ausztria sem örülhetett sokáig a maga nagy ügyességének. Hiába kürtölte világgá Bud gróf, osztrák miniszterelnök és külügyminiszter 1855- ben, hogy „a Dunai Fejedelemségek a kezünkben vannak”, hiába kezdtek neki osztrák politikusok és közgazdászok olyan tervek kidolgozásának, amelyek Moldvából és a Havasalföldről kiindulva az egész Balkánt a gyarmatukká alakították volna át, az 1856-os párizsi békeszerződés értelmében Ausztriának ki kellett ürítenie az alig két éve megszállt fejedelemségeket. Tíz év múlva a poroszok Sadowánál tönkreverték az osztrák hadsereget. Ezután megkezdődött a nagy körtánc, az európai szövetségek átrendezése. A franciák a németektől elszenvedett vereségük, 1870- 71 után egyre szorosabbra fonták kapcsolataikat korábbi ellenségeikkel, az oroszokkal és az angolokkal, az Osztrák-Magyar Monarchia pedig - elsősorban gróf Andrássy Gyula buzgólkodásának eredményeként - az őt keményen megleckéztető német birodalommal. Ennek az utóbbi összefogásnak lett jutalma Bosznia és Hercegovina megszállása, majd bekebelezése a Monarchiába, az a mérgezett ajándék, amelyik egyenesen vezetett el az I. világháborúhoz és - számunkra - Trianonhoz. Semmi sem történt úgy - sem akkor, sem később -, ahogyan Kossuth 1853-ban illusztris száműzetésbéli lengyel testvéréhez írt levelében képzelte: sem fiai sorsának alakulása, sem a két országé, sem a világé. Hacsak most, 150 év elmúltával, Európa egyesülésének küszöbén nem fog valóra válni sok minden az államférfiúi reményeikből. De nem azokat nevezik-e prófétáknak, akik nagyon messzire látnak előre? Köszönetek: A szerző köszönetet mond Nyulásziné Straub Évának (Országos Levéltár), Varga Katalinnak és Nagy Csabának (Petőfi Irodalmi Múzeum), Várasyay Andreának (Országgyűlési Könyvtár) és Murányi Gábornak a munkájához nyújtott szíves segítségükért. _________________SZÉP SZÓ 2002. OKTÓBER 5., SZOMBAT \ÉPSZAK\ 13