Népszava, 2007. október (134. évfolyam, 229-254. szám)
2007-10-12 / 239. szám
NÉPSZAVA 2007. OKTÓBER 12., PÉNTEK VÉLEMÉNY publicisztika@nepszava.hu 7 Bolgár György Magyar dráma Színdarabunk első felvonása még tavaly nyáron azzal indult, hogy a miniszterelnök bejelentette a megszorításokat, majd a dramaturgia szabályai szerint hamarosan ki is robbant a konfliktus a kicsempészett és kiszivárogtatott őszödi beszéddel. Hazudtunk reggel, este, mondta a miniszterelnök, de nem úgy értette, hazudott és hazudik állandóan, mert a vérében van, mondta a Fidesz, de úgy értette. Lángoló autók, fölszedett utcakövek, vérző rendőrök és vérző tüntetők (provokátorok!): ez a dráma könnyen lehetett volna egyfelvonásos. Aztán a miniszterelnök, kormánya és pártja föltápászkodott, az ellenzék vezére pedig bekonferálta a második felvonást. Népszavazáson takarítjuk el a népnyúzó, hazug kormányt. Izgalom, borzongás, függöny. A második felvonásban általában tovább bonyolódik és mélyül a cselekmény, és lám, ez történik a mi drámánkban is. Előfordulhat ugyanis, hogy nem is egy népszavazás lesz, hanem több, vagy egyetlen népszavazáson lesz számtalan kérdés. Hogy nemcsak azokat a kérdéseket teszik föl, amelyeket az ellenzék vezetői az egyik délután pontosan négy óra nulla perckor megismételtek (ismétlés a tudás anyja), hanem esetleg azokat is, amelyek csak négy óra egy perckor futottak be a Választási Bizottság számítógépébe egy nyelvésztől, bár a cselekménynek ezt a részét a meglehetősen kiszámíthatatlan (illetve újabban nagyon is kiszámítható) Alkotmánybíróság írja. A főszereplők persze nem nyugszanak, bele akarnak szólni és nyúlni a cselekményszövésbe, ezért a miniszterelnök is előrántotta a maga népszavazási javaslatait (többek között azért, hogy az ellenzéki vezér népszavazása még véletlenül se söpörhesse el az ő kormányát), majd az ellenzék is kipattant a színházi deszkákra, hogy újabb nyolc népszavazási kérdéssel próbálja elnémítani a kormányfőt. Ebben a második felvonásban tehát nagy a hangzavar és a tülekedés, sok a bizonytalanság, a néző nem igazán tudja, merre fordul a dráma íve, milyen szereplők hullanak ki a cselekményből és kik lépnek be a helyükre. A második felvonások már csak ilyenek. A mi kis magyar drámánkban például feltűnnek olyan mellékszereplők, akik láthatóan főszerepre törekszenek. Nem bűn ez, egy drámában végképp nem, elvégre a szereplők harca, konfliktusa még érdekesebb attól, ha egy látszólag jelentéktelen figura egyszer csak kinövi magát, meglepve mindenkit. Látjuk, hogy a miniszterelnök, igazi drámai hőshöz méltó módon, saját pártjával is harcban áll, számos esetben a képviselők személyes érdekeit is sértve próbál előremenekülni, hogy magát is és pártját is kirántsa szorult helyzetéből. Azt is látjuk azonban, hogy az utóbbi hetekben egyre többször szólal meg korábbi ellenlábasa, a házelnök asszony, aki a jelek szerint elérkezettnek véli az időt ahhoz, hogy markánsabban is kifejezze másfajta véleményét. Nem kell rohanni, nem kell szembefordulni a párttal, nem kell erőszakkal reformokba rántani a társadalmat, nem kell az embereket sokkolni, hanem szépen, lassan, mindenkit meggyőzve kellene továbbmenni vagy éppenséggel egy időre megállni. Valahogy így hangzik a párton belüli alternatíva. Általánosságban, házelnöki szinten, valahonnét a színpad hátteréből egyelőre. Mert konkrétabban valahogy úgy, hogy álljunk már le azzal a rohadt egészségügyi reformmal, a magánbiztosítók bevonásával, és ehelyett adjunk egy kicsivel több pénzt a kórházaknak meg az Országos Egészségbiztosítási Pénztárnak, mindenki végezze a munkáját egy kicsit jobban, mi is alaposabban odafigyelünk, ígérjük, és akkor minden rendben lesz. Vagy legalábbis kihúzzuk a következő két és fél évet. És hagyjuk már abba azt a nyomorult ingatlanadós ijesztgetést is, ne akarjunk már mindenkitől több adót beszedni, inkább csökkentsük az adókat, mert nagyon nem fognak minket szeretni a választók, és az nekünk nagyon rossz lesz. Világos? Ami pedig a miniszterelnök-pártelnök ránk dörrenését illeti, hogy mi összeférhetetlenek volnánk, az nem igaz, mi nagyon is összeférünk mindennel és mindenkivel. Mellesleg pedig jobb nekünk, ha számla nélkül vehetünk föl költségtérítést, mert ha helyette magas fizetést kapnánk, akkor majd azért utálnának minket a népek, viszont ha nem lehetnénk egyszerre polgármesterek és képviselők, akkor a pénzünkön kívül a befolyásunk is jóval kevesebb lenne. Érthető? Szóval nehogy már a mi pénzünkkel legyen olyan nagyvonalú a mi anyagilag jól szituált miniszterelnökünk! Balról belép a színre egy kormánypárti parlamenti képviselő, volt államtitkár. Jól, határozottan, néha szándékosan hangzatos kifejezésekkel beszél, karcos megjegyzéseket tesz, harcias üzeneteket küld. Nem ilyen-olyan, futottak még párttagozat elnökei, akitől bármiféle hajmeresztő nyilatkozat elhangozhat, hanem a passzivitásra ítélt aktívak egyike. Rendelkezik azzal a képességgel, hogy fel tudja hívni magára a figyelmet, és egy színdarabban ez elengedhetetlen. Pillanatok alatt körül is száguldja a színpadot, feltűnik annak jobboldalán, már-már jobbszélén is, mintha mi sem történne, és visszabeszél balra. Hogy ez a lex Mól nem igazán fáintos. Vagy hogy a miniszterelnök addig miniszterelnök, ameddig mi akarjuk, ameddig ott állunk mögötte. Az exállamtitkár jelzést ad a többieknek, akikről részben tudunk, részben nem. És jelzést küld a miniszterelnöknek, hogy van ám itt belső ellenzék is, akkora, hogy már nem is fél megmutatni magát. Hogy az exállamtitkár egyeztet-e a házelnök asszonnyal vagy a cselekmény két külön szálon fut, azt még nem tudjuk. De ez adja a második felvonások izgalmát. A másik oldalon is. Ahol a vezér minden héten újra és újra kiadja a parancsot, hogy rohamra. Folyamatosan. Egészen addig, amíg a győztes népszavazás után el nem kergetik a hazug, antidemokratikus Putyin-pincsikormányt. Ám az egyik alvezér itt-ott már elpöttyenti, hogy azért azt a nyomorult konvergenciaprogramot tényleg végre kell hajtani. Meg hogy a mai helyzetben nincs igazi alternatíva. És hogy radikális adóreformra egyszerűen nincs lehetőség. Úgyhogy igen, végezze el a kormány a piszkos munkát, aztán (ezt már nem mondja), mi majd 2010-ben beleülünk a készbe. Mintha ő nem akarna már 2007- ben vagy 2008-ban beleülni, mert még van hátra egy-két kellemetlen feladat. Bízzák csak azt a mostani kormányra. Mintha az egykori főtanácsadó asszony is hasonlóan gondolkodna. Már többször is pedzegette, most pedig az MTI-nek nyilatkozva mondta ki, hogy kiegyezésre van szükség, nem polgárháborús hangulatra, mert Magyarországnak mindig akkor ment jól, amikor a politikai elit ki tudott egyezni a társadalommal és önmagával is. A Terror Háza ablakából kihajoló történész asszony még a Kádár-rendszer 1963 utáni korszakát is példaként említette, és feltehetően nem elsősorban a kormánynak üzent (bár azt szidta), hanem a sajátjainak, akik a polgárháborús hangulatot keltik. Vajon mitől és kitől jött meg a bátorsága? Alakul a második felvonás. A szín továbbra is Magyarország. Nem kell rohanni, nem kell szembefordulni a párttal, nem kell erőszakkal reformokba rántani a társadalmat A szerző újságíró Futball és csőcselék A futballnak csak annyi köze van hozzá, hogy a többezres stadionjai helyszínt, ha úgy tetszik, díszletet adnak Szekeres István újságíró írásos bizonyság került a kezembe a minap: fél évszázada már használatos volt nyelvünkben a huligán szó. Nem váltotta fel a vagányt és a csibészt. Azoknak ugyanis volt valamilyen kedves mellékzöngéjük, a csínytevés, a jópofaság kacsintásnyi elismerése. A huligán egészen mást jelentett. A Magyar értelmező kéziszótár meghatározása szerint „(munkakerülő) garázda csirkefogó”, aki a közfelfogásban az önmagát törvényen kívül helyező, kötekedő, gátlástalan - amerikai típusú - krakélerrel volt azonos. Alighanem rég kikopott volna mindennapi beszédünkből, ha nem tér vissza később új szóösszetételben. A futballhuliganizmusban. A stadionokat és azok környékét világszerte ostromállapotba kergető garázdaságok megjelöléseként. Másfél évtizede részt vettem egy, már-már társadalmi méretű vitában, amely arról szólt, hogy micsoda alantas sportág a labdarúgás, amelynek ilyen tábora van és hogy a sportegyesületek most aztán már számolják fel ezt a disznóságot. Szilárdan kitartok az akkori álláspontom mellett, miszerint ez nem sportkérdés, hanem súlyos társadalmi világjelenség, a futballnak csak annyi köze van hozzá, hogy a többezres stadionjai helyszínt, ha úgy tetszik, díszletet adnak a randalírozáshoz, az útszéli hangnemhez és korántsem önszántukból. S hogyan is tudná megoldani ezt a kérdést egy klub néhány fős személyzete, ha még a rendőrségnek is komoly gondot okoz? Tavaly szeptemberben, elsőként a tévészékház ostromakor, végérvényesen eldőlt a vita. A sajtó arról tudósított, hogy a megvadult tömegben felismerhetők voltak a focipályákon botrányokat okozó kemény magok ismert alakjai. Akik eddig egy stadionban kántálták felháborító szerzeményüket („Megy a vonat Auschwitzba”), azok már az utcán is zsidóznak. Ünnepségekbe rondítanak bele. Fütyülnek, kerepelnek, tojást dobálnak. Függetlenedtek a labdarúgástól, bár az ottani hadállásaikat sem adták fel. A nyíregyházi stadionban az ősellenségnek számító Debrecen vendégjátékakor a két kemény mag felváltva cigányozta egymást és skandált egyéb gorombaságokat a túloldal felé, mígnem megtalálták a közös hangot, s együtt kezdték gyalázni az ország miniszterelnökét. A közelmúltban az egyik fővárosi demonstrációt a szervezők befejezettnek nyilvánították, amikor - a híradások szerint - csuklyás futballhuligánok jelentek meg közöttük. Az egyre teljesebb ellenérzés és az itt-ott ugyan még bántóan hiányos elhatárolódás arra már kellő okot ad, hogy ezt a szélsőséges, erőszakos gyülekezetet végre annak hívjuk, ami. Csőcseléknek. Méltánytalan belekeverni a megnevezésükbe a futballt. Elvégre még a mi zsenge kis focink színvonala is toronymagasan áll felettük. Lufizáporban Nem kell látnoki képesség ahhoz, hogy a miniszterelnök megjósolja, nem szűnnek a támadások ellene. Gyurcsány Ferencnek az a súlyos és sosem feledhető hibája, hogy Orbán Viktor megérdemelt helyen ül, mi több, ott is akar maradni. Ezt pedig sem a Fidesz, sem elnöke nem bocsátja meg neki. Lapunknak adott legutóbbi interjújában a kormányfő ezt vagdalkozós politikának nevezte, lényege pedig abban áll, hogy lövök mindenre, ami mozog. Gyurcsány még hozzáfűzte, ez szerinte nem vezet sehová. Amiben persze nincs igaza, mert ha a mindennapos kísérletek közül csak egy bejön, már örömtüzeket gyújthatnak az ellenzéki pártnál. Még nem jött be, pedig igazán derekasan kísérleteznek. Folyamatosan napirenden tartják a Zuschlag-ügyet (netán mégis kiderül, Gyurcsány sáros), állandóan emlékeztetnek rá, hogy a szocialisták lopnak (főleg uniós pénzeket, de mást is, ami csak mozdítható, meg ami nem), plusz fel-feleresztenek egy-egy lufit. Hátha valamelyik nem pukkad ki idő előtt. A legújabb a Heti Válasz által kirobbantott székházbotrány, amit a Fidesz gyorsan meg is lovagolt. Most ott tartunk, hogy az MSZP perel, mert a lap szerintük hazudott. Mindez azonban csak a jelenség szintjén érdekes. Mint ahogy az is, hogy a Fidesz nevében nyilatkozó Kósa Lajos - nem akárki: pártalelnök, debreceni polgármester - sietve felfedte, ebben a székházügyben is „komoly felelőssége van a pártelnöknek”. Akit történetesen Gyurcsány Ferencnek hívnak. Aki történetesen nem hajlandó feladni a harcot. Sőt minél inkább támadják, annál következetesebben megy előre, és igyekszik megvalósítani programját. Ráadásul még az is meggyőződése, hogy ez az ország érdeke is. Már csak ezért is érthető, hogy folyton lőnek rá. Sebes György, sebesgy@nepszava.hu Fedáksári Hipán innen, hipán túl Azzal, hogy tegnap állást foglalt végre az Európai Közösségek Bírósága a magyar iparűzési adó sorsáról, eloszlott egy fekete felhő a hazai önkormányzatok - mint az államháztartás egyik alrendszerének - feje fölül. De valójában nem is csak a helyhatóságok köre, hanem egyszersmind az államháztartás és a konvergenciaprogramot betartani igyekvő pénzügyi kormányzat is legalább egy pillanatra fellélegezhet. A döntés szerint ugyanis a magyar iparűzési adó összeegyeztethető a közösségi joggal, így a helyi adókról szóló törvény szerint Magyarország önkormányzatai illetékességi területükön helyi iparűzési adót vezethetnek be. Ellenkező esetben bizony az önkormányzatok s így az államkassza helyzete még tovább romlott volna. Nem elég ugyanis, hogy a jövőben ugyancsak korlátozottá válnak az önkormányzatok hitelfelvételi lehetőségei, s a nyakukon egy halom, folyamatosan lejáró kötvény (amelyeket vissza kell fizetni), az iparűzésiadó-bevételekre - mint önrészre - alapozták a helyhatóságok mintegy 330 milliárdos hitelállományukat is. Arról már nem is beszélve, hogy egyes becslések szerint ezer milliárd forint nagyságrendű az az összeg, amit a magyar államnak vissza kellett volna fizetnie az adóalanyoknak, ha a jogtudósok elmarasztalják a szóban forgó helyi adót. Persze ugyanez a döntés a másik oldalnak, vagyis azoknak az adóalanyoknak, akik majd fizethetik a helyi iparűzési adót, cseppet sem kedvező. S az ő álláspontjukon vannak az adószakértők is, akik úgy tartják: a közkeletű nevén csak hipának becézett adónem a legkevésbé hatékony, a vállalkozások jövedelmi viszonyait nem veszi figyelembe, erősen torzítja a versenyt, sőt még Magyarország versenyképességét is hátrányosan befolyásolja. Nem is adják fel; a hozzáértő nagyok kijelentették: szorgalmazzák az iparűzési adó gyökeres átdolgozását vagy eltörlését. Szakértői vélemények ide vagy oda, valójában az uniós bíróság csak ugyanúgy döntött - ahogy sokan várták is -, mint az egyik alapító, Olaszország hasonló adójának kérdésében. A procedúra szabályosan lezajlott. És pont. Horváth Éva, horvathe@nepszava.hu NÉPSZAVA SZOCIÁLDEMOKRATA NAPILAP ALAPÍTVA 1873-BAN Tiszteletbeli főszerkesztő: FEJTŐ FERENC Főszerkesztő: NÉMETH PÉTER Szerkesztőbizottság: HORVÁTH ISTVÁN, DÉSI JÁNOS, KATONA JÓZSEF Lapszerkesztők: HAHN PÉTER, MUZSLAI KATALIN, TÓTH JENŐ ■ Belföldi rovatvezető: SEBES GYÖRGY, helyettese: HORVÁTH ÉVA, SIMON ZOLTÁN, szerkesztők: FÜSI PIROSKA, GYÉMÁNT MARIANN, BALOGH GYULA, PÓR VILMOS ■ Fotórovat-vezető: WEBER LAJOS ■ Külpolitikai rovatvezető: RÓNAY TAMÁS ■ Publicisztika, Szép Szó: ANDRASSEW IVÁN, KOZÁR ALEXANDRA ■ Sportrovatvezető: VARGA T. RÓBERT A sportrovat partnere: MobilPress Főmunkatársak: BÁRSONY ÉVA, ELEKES ÉVA, HORVÁTH ILDIKÓ, KEPECS FERENC, SZABÓ IRÉNÉ, VERESS JENŐ ■ Magazin, szolgáltatás: SZIGETI PIROSKA ■ Vezető tördelőszerkesztő: NAGYNÉ GERGELY FLÓRA, ZSIGOVICS ZSOLT Kiadja az Editorial Kft. ■ Ügyvezető igazgató: RAJOSNÉ BUJNYIK ÉVA ■ Technikai igazgató: TÓTH JENŐ ■ Terjesztés: FODRÓCZY ELVIRA ■ Hirdetés: VITKOVICS MERCÉDESZ ■ Marketing: MENCSER ÉVA Szerkesztőség: 1087 Budapest, Könyves Kálmán krt. 76. ■ Postacím: 1430 Budapest, Pf. 4. Telefon: 477-9000, központi telefax: 477-9020 ■ Elektronikus levélcím (e-mailcím): nepszava@nepszava.hu ■ Hirdetés, telefon: 477-9030, telefax: 477-9033 ■ Internet URL-cím: http://www.nepszava.hu ■ Terjeszti árusításban a LAPKER. Rt., előfizetésben a MédiaLOG Fiege Zrt. Megrendelés és reklamáció: 06/80-106-000, fax: 207-82 07 ■ Kiadói megrendelés, reklamáció: 06/80-200-502,477-9000/130, 118, telefax: 477-9025. ■ Előfizetési díj egy hónapra 1980 Ft, negyedévre 5799 Ft, fél évre 11 430 Ft, egy évre 22 524 Ft. Nyomdai előállítás: Magyar Hivatalos Közlönykiadó Lajosmizsei Nyomdája ■ Felelős vezető: BURJÁN NORBERT igazgató ■ www.hirnyomda.hu ■ ISSN Bp 0133-1701 ISSN Vidék 0237-3785 ■ A NÉPSZAVA példányszámát a MATESZ hitelesíti MŰTESZ prtai aiílt