Népszava, 2013. január (140. évfolyam, 1-26. szám)
2013-01-19 / 16. szám
A NÉPSZAVA kulturális és társadalomkritikai melléklete 2013. január 19., szombat Világszínvonal és ízlésficam 2. oldal Média-csatatér 4. oldal Húsz éve történt I. Egy nem jobboldali ember elmélkedése Az alaptörvény preambulumáról SZIGETI PÉTER Arról fogunk értekezni, hogy a „Nemzeti hitvallás”-nak milyen funkciói vannak. Voltaképpen négy funkcióról és egy diszfunkcióról kell számot adnunk. Mi itt a baj? - aligha a többfunkciósság. Hanem az, hogy az értékek és értékrendek (világnézetek) megszüntethetetlen harcában (M. Weber) nem a magyar társadalom egésze számára elfogadható közös értékeket emeli alkotmányos rangra, hanem erőteljesen és egyoldalúan szelektív. Még csak nem is a politizáló állampolgárok előzőnél kisebb halmazának - baloldali, centrista és jobboldali politikai habitusú emberek - közös nevezőjét adja, hanem valaminő kereszténynemzeti-konzervatív identitáspolitikai és szimbolikus (Szent Korona) túlfűtöttség jellemzi. Nézzük meg, milyen szellemi tendenciákhoz kapcsolódnak a nemzeti hitvallás tételei. Kiindulóponton egyik fontos tételét idézve: „Elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét. Becsüljük országunk különböző vallási hagyományait”. Tehát a kereszténységnek nemzetmegtartó szerepe, ereje van. Aki nem keresztény, annak nem ismeri el nemzetmegtartó szerepét? Csak a világnézetileg hívő keresztény ember nemzetmegtartó? Azt gondoljuk, hogy a tárgyilagosságtól és a világnézeti semlegességtől messze esik az első olvasatban ártatlannak tűnő tétel. Ez ugyanis egy kirekesztő megfogalmazás. Rejtett mondandója éppen az, hogy ki vannak zárva a nemzetmegtartás dicsőséguniverzumából - mert a szövegben a négy bekezdésben büszkeségeinket felsoroló passzusok után közvetlenül jön az idézett két mondat - a nem hívők. Ez az egyik funkciója. Az egész másfél oldal tendenciája - azon túl, hogy sok-sok érzület-etikai megfogalmazás van benne - a nemzetfogalomnak a szellemi-lelki és keresztény oldalát megjeleníteni. Az úgynevezett kultúrnemzetet - jellemezhető ez az álláspont -, amelyet előtérbe állít a politikai nemzettel szemben: „Ígérjük, hogy megőrizzük az elmúlt évszázad viharaiban részekre szakadt nemzetünk szellemi és lelki egységét.” Az érthető és elfogadható, hogy a határon túli magyarság nemzethez tartozását - ez egy második funkció - is tartalmazza a kultúrnemzet fogalom. De nemcsak erről van szó, hanem másról és többről. A nemzeti oldal nemhogy hangsúlyos, hanem túlhangsúlyozott és egyértelműen szekularizációellenes. Ezért és ennyiben köztársaságellenes is. Tudjuk azt, hogy Magyarországon van egy ilyen hagyomány, amit a német historizmusból vett át a romantikus érzület-etikai megfontolásokra hivatkozó magyar jobboldal. Bizonyos német történészeknél a nemzet elsősorban nem jogi és politikai közösség, mint a franciáknál vagy az Egyesült Államokban, ahol ez áll előtérben, hanem valahol származási és intuitív alapú, lelki képződmény. Túl az értelmen, a fogalmi gondolkodáson és a politikai közösség széles körű tapasztalatán, az élmény közegében működik ez a szellemi és lelki egység. Ebben a szellemben emlegette fel Orbán Viktor miniszterelnök 2012 szeptemberében a Turultól való származás eredetmítoszát. .. .a Turul a magyarok ősképe, melybe mindenki beleszületik, mint a nyelvbe és a történelembe. „Onnantól, hogy a világra jövünk, a mi hét törzsünk köt szövetséget, a mi Szent Istvánunk alapít államot, a mi seregeink vesztenek csatát Mohácsnál a Turul madár pedig, a most élő, a már meghalt és majd megszülető magyarok nemzeti azonosságának jelképe” - mondotta (az MTI-től idézve). Nem ,a nyelvében él a nemzet’ Illyés Gyula megfogalmazta szép és igaz gondolatáról van itt szó. Eltérően attól, ennek a beszédmódnak nem igazságértéke vagyon - ebből a szempontból csak megmosolyogtató, hiszen történetileg a vérségi kötelékeken alapuló ősközösségi társadalomban volt szükség efféle hiedelmekre - viszont emlegetésével fenntart, újratermel egy olyan hagyományt, amely legfeljebb csak az atavisztikus konzervativizmus számára érték. Igaz, ez sem funkciótlan, mert a népesség egy részében elfogadott hiedelemvilágot melenget. A magyarság szellemi és lelki egysége - társadalmi és politikai pluralizmus ide vagy oda - pedig az üdv középpontja. Gyakran kulturális szupremáciaigény megalapozására használták és használhatják (harmadik, potenciális funkció). Aki ezt nem érzi - gondolja minden nacionalista -, az alattam van, s büszkén az alacsonyabb rendűeknek véltek fölé emeli magát. Van ilyen mentalitás, felfogás. Ennél csak az a nagyobb baj, hogy ezt alkotmányos szintre emelték. De Gaulle francia köztársasági elnök is bevezetett egy új politikai kurzust 1958-ban, szakított a parlamentáris köztársasággal, a régivel, és bevezette a prezidenciális rendszert, azonban mégsem a francia jobboldal érzület-etikáját tolta fel az Alkotmány szintjére. Ezért kirekesztő a mienk, mert ezt tolja fel. Ez a baj a nemzeti hitvallással. Hogyha egy jobboldali ember hitvallását kellene kifejezni - Szekfű Gyulától, Szabó Dezsőtől a népi írók jobbszárnyáig, Csurka Istvánig és Kövér László házelnökig -, akkor ezek a tételek vagy változataik elmennének, adekvátak volnának. De egy olyan országban, ahol az emberek nagyobb fele nem hívő - tehát világnézet, meggyőződés szempontjából -, az országnak a fele nincsen benne az alkotmányban. A jobboldal-baloldal 2010-es erőviszonyainak felosztásában pedig egyharmada van kizárva ezzel a hitvallással. Pedig még az alkotmányértelmezésben is iránymutató a Nemzeti hitvallás, a történeti alkotmány azon vívmányaival [lásd R) cikk (3) bekezdését], amelyekről homályban hagyott és ezáltal jogbizonytalanságot szül, hogy mik is ezek a vívmányok. Ez a passzus pedig a magyar jogtörténetből közjogi összefüggésbe emeli át a Szent Korona tant (amennyiben ezt az értelmezési kánont az alkotmánybíróság vívmányként fogná fel - még megérhetjük). A nemzeti hitvallás 46 évet töröl a magyar történelemből. Ilyesmit deklarálni könnyű, a múltat eltörölni, meg nem történtté tenni ellenben lehetetlen. Ez pedig rögtön igazolódik is: miközben érvénytelennek nyilvánítja az 1949. évi kommunista alkotmányt, ezzel éles ellentétben a záró rendelkezések 2. pontjában megállapítja, hogy „Ezt az alaptörvényt az Országgyűlés az 1949. évi XX. törvény 19. § (3) bekezdés a) pontja és a 24. § (3) bekezdése alapján fogadja el”. Az egyazon tárgykörre (érvényesség) vonatkozó két ellentétes állítás különös következménye, hogy saját érvényességi alapját tekinti ezzel érvénytelennek. Diszfunkcionális álláspont. A politikai osztálynak azonban arra feltétlenül szüksége volt, hogy az alkotmányozó hatalom az Országgyűlésnél maradjon, ne másnál (például egy alkotmányozó nemzetgyűlésnél vagy egy kibővített összetételű parlamentnél). Ezt pedig az első írott magyar alkotmány leghosszabban, immáron 62 éve hatályban lévő szakaszai mondják ki. Egy alkotmány preambulumának rövidnek, tömörnek, világnézetileg semlegesnek és majdnem mindenki számára elfogadhatónak kellene lennie. Ez pedig nem az. Logikailag, példának erejével szólva: ha valaki semleges szövegkörnyezetben vagy szövegkörnyezet nélkül azt állítja, hogy Grosschmidt Béni (Zsögöd Benő) nagy civilista volt, akkor ez senki másra nézve nem sértő, mert senkit sem negligál egy lehetséges átfogóbb értékelésből. Arról ott nincs szó. Ha azonban a jelentős civilistákról szóló szövegösszefüggésben csak Grosschmidt Bénire lennének büszkék, akkor minden más magyar civilista joggal megsértődhet, aki ebből az univerzumból - noha rászolgálna - kimaradt. Akárcsak a nem keresztény és vallási hagyományok nélküli ateisták .Lásd erről Georg G. Iggers kitűnő monográfiáját: A német historizmus Gondolat, 1988. A politikai nemzet (államnemzet)-kultúrnemzet szembeállítás Ernest Renan és Davis Friedrich Strauss levelezése nyomán alakult ki. Renan 1882-ben publikálta nagy hatású esszéjét (Qu’est-ce qu’une nation?), amely a francia nemzeti önazonosságot máig meghatározza - mondja P. Manent (Mi a nemzet? Kommentár, 5, 5-15, 2007.). Jürgen Habermas a német nemzetfogalom geneziséről írt, elemezve „a kulturálisan meghatározott,nép’ és az állampolgárok,nemzete’ közti kényes viszonyt (A posztnemzeti állapot Politikai esszék , Harmattan, Budapest, 2006, 11-29., különösen a IV. fejezetben: A népszellem népétől az állampolgárok nemzetéig).