Népszava, 2013. október (140. évfolyam, 229-254. szám)
2013-10-29 / 252. szám
Szürke állampolgárok közösségszervező Ma Magyarországon és talán egész Európában a szélsőjobboldali, a polgári, a szocialista, de még a liberális eszmék áradatában is, az egész globális „roma integrációs univerzumban” a romákról folyó diskurzust teljesen átitatja az etnikai megközelítés. A cigányság problémái, az úgynevezett roma integrációs stratégiákba bújtatva etnikai tartalmú propagandává, rendteremtő intézkedésekké, kommunikációs stratégiává nőtték ki magukat. Ahol a roma ügy szavazatokat hoz vagy megélhetést jelent. Abban a korban, amikor társadalmunk tagjai gazdasági, politikai és társadalmi javak birtoklásáért vergődnek, meg-megállva, etnikai fűszerrel hintik meg a versengést. Komplex programokat, kutatásokat, rendeleteket, újságcikkeket vonatkoztatunk a romákra. Sőt különálló romapolitikáról beszélünk, ahol a felelősség a roma vezetőket terheli, és semmiképpen sem a mindenkori politikai és gazdasági elitet. Mert ugye ki hallott már olyat, hogy az elit önmagát illesse kritikával? Minden bizonnyal voltak sikereink is az elmúlt 20 év romaintegrációs kísérletei során. Minden bizonnyal ennek eredménye, hogy mára kitermelődött, kinevelődött a jobboldali és baloldali roma értelmiség. Művészeink és „szakértőink” mintegy erős bástyát képezve, jó megjelenésű középosztálybeliként védelmezik munkaadóikat, támogatóikat, hol elvi, hol sokkal inkább túlélési okokból, míg jobb időkben társadalmi presztízsért. Természetesen értelmiségünk egy szűk része kivonja magát a politika játszóteréből, és elszigetelt gerillaharcot folytat afféle passzív ellenállóként. Viszont a településeinken élő, etnikailag kevert és működőképes közösségeink polarizálódtak, felerősödött a Ti és a Mi perspektíva. Az állami intézményrendszer, a média és az egyházi szervezetek kommunikációja mind az etnikai tagozódást erősítik. A „roma integrációs és/vagy cigányozós dimenzióban” kétféle ember létezik: magyar és roma. A megközelítés ezekben a keretekben azt sugallja, hogy a két népcsoport jól elkülöníthető, párhuzamos rendszerben jeleníthető meg, ahol a mindenkori elitekhez való tartozás vagy nem tartozás a választóvonal. Ezt a szociológia a többségi és a kisebbségi társadalom definíciójával teszi a közéleti viták, kutatások, projektek és politikai hitvallások végérvényes, visszavonhatatlan tézisévé. Mit jelent az identitás, és mit az állampolgárság intézménye? Hol mosódnak ezek össze? Az identitás önazonosság, önmeghatározás, szerepeken, magatartásformákon, értékrendszeren keresztül épül fel, amely a „teljes én” érzésével társul. A személyiségfejlődés a szocializáció eredménye, és az emberi kölcsönhatások során jön létre: férfi vagyok, apa vagyok, roma vagyok, magyar vagyok stb. Tehát elmondhatjuk, hogy az egyén etnikai hovatartozása egyéni szubjektív jog, választási lehetőség, vagy sokkal inkább: belső indíttatásból jövő érzés. Az önazonosság(aink), identitás(aink) gyakorlása, megélése az alkotmány által biztosított jogunk. Emellett a mindenkori kormányzatnak a romákat, úgy mint a nem romákat is, nem csupán etnikai alapon kell meghatároznia és elismernie, hanem - az alkotmány által biztosított jogállás szerint - a velünk született állampolgárságunk intézménye által is. Mivel a magyarországi romák mindegyike rendelkezik magyar állampolgársággal, így a magyar állampolgárságú romák munkanélkülisége, etnikai alapú oktatási szegregációja, „állatként” történő minősítése, kollektív megbélyegzése, szolgáltatások megvonása teljes mértékben alkotmányellenes intézkedés! Miért? Mert ezzel folyamatosan sérülnek magyar állampolgárok jogai. Országunk nemzetfelfogásában, az alkotmányban rögzítettek szerint - függetlenül az egyén etnikai hovatartozásától - állampolgárnak minősíti az állam területén élő, magyar állampolgároktól született személyeket. Ezzel ellentétben viszont az említett ideológiai és kommunikációs stratégák az állampolgársághoz, a nemzethez való tartozást az etnikumhoz való tartozással azonosítják, így e koncepció szerint az állam területén élő kisebbségek (történetesen a romák) nem tar-A határokon kívül élő „nemzettársakat" inkább vallják a többségi nemzethez tartozónak, mint a határokon belül élő romákat hoznak az adott nemzethez. Másrészt a politikai határ - a nemzet szempontjából - nem választóvonal, mivel az adott állam határain kívül élő „nemzettársakat” inkább vallja a többségi nemzethez tartozónak, mint a határain belül élő kisebbségi romákat. T. H. Marshall brit szociológus három területre osztotta az állampolgárság intézményét. A polgári összetevő részei az egyéni szabadságjogok, mint például a szólás szabadsága, a tulajdonhoz való jog és az igazságszolgáltatáshoz való jog. A politikai összetevő része alapvetően a politikai hatalomgyakorlásban való részvételhez szükséges jogokat tartalmazza, például a szabad választások és a titkos szavazás jogát. Marshall a társadalmi tényezőben foglalta össze az alapvető jóléthez és biztonsághoz szükséges jogok gyakorlását, hogy az egyén teljes mértékben osztozhasson a modern társadalmak és gazdaságok kollektív jogosultságain. E szerint az értelmezés szerint az állampolgári státus önmagában nem biztosítja hatékonyan a hozzá tartozó jogokat, a rendkívüli szegénység épp úgy korlátozza az állampolgári jogok élvezetét, mint ahogyan társadalomból való kizárást jelent a burkolt és nyílt cigányelleneség is. Az etnikai kitaszítás és megközelítés azt erősítik, hogy a romák nem egyenrangú állampolgárai országunknak, ezért a velünk kapcsolatos tényállások nem érintik az állampolgári jogok érvényesülését, illetve azok sérülését. A mindenkori elit önmagának felmentést ad a felelősség alól, gyakran elnézi a nyílt cigányellenes bűncselekményeket, támogatja a paternalista simogatást és a végeláthatatlan romaintegrációs propagandát. Országunk elitje a megkreált roma értelmiség hozzájárulásával egy másodlagos állampolgári viszonyt hozott létre és tart fenn annak érdekében, hogy a mindenkori politikai, gazdasági és társadalmi igazságtalanságok igazságosságában fel se merülhessenek kételyek. Az állampolgárság intézményrendszere elszürkül, talán sohasem létezett valójában, hiszen szégyen és bűn a szegénység, a hátrányos származás Magyarországon! A vizet el lehet zárni, a közmunka megvonásával lehet büntetni, a „romaügy” miatt szervezett masírozásokat hol bakancsokkal, hol divatos, magas sarkú cipőkkel demonstrálni. Jövőre, 2014-ben, választanunk kell. Ha tudunk. Sodródunk a mindennapokkal, és a verseny valaki számára egyértelmű, másoknak észlelhetetlen. Szürke állampolgárként ide-oda szédelgünk, mert a demokráciának működnie kell. Sárkányfogvetemény SÁRDI MÁRIA újságíró Ne csak mindig a rosszról szóljunk. Alaptermészetem amúgy is inkább a jót jegyzi meg (de kit érdekel az alaptermészetem?). Persze nem is erről van szó. Annak idején az Esti Hírlapnál az olvasószerkesztő fel sem nézett az előtte lévő kéziratból, csak azt látta, hogy egy szoknyás valaki áll mellette újabb papírokkal, annyit mondott: „Asszonyom, az első bekezdést dobja ki!” Talán most is elkelne egy Bodó Béla bácsi, neki magyarázhatnám, hogy talán mégse... Most nem magyarázok. Nemrégiben írtam egy fiatalemberről, aki saját hibájából hátrafelé tolatva, ám hátra nem nézve elgázolt egy asszonyt. Hibát, bűnt követett el, s azóta is bűnhődik, rendszeresen látogatja áldozatát, aki amúgy már sokkal jobban van. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy az emberek valahol jók. Nincs igaza Vörösmartynak (remélem, jól emlékszem a költőre), hogy „Az emberfaj sárkányfog-vetemény”. Született egy másik történetem is, amelyet szívesen megosztok az olvasóval, remélem, nem csak a hozzám hasonló, idős kollégákat érdekli. Kedves ismerősöm a minap egy meglehetősen rozoga állapotban levő, teljesen megsárgult borítékot hozott: Neked küldték! Megdöbbentem, hideg futott át a hátamon. Esti Hírlap-boríték volt, a Budai Gyapjúfonóba címezve (futárral küldve). Akkoriba az volt az a szokás, szokásom, hogy bár az Esti Hírlap délben megjelenő igencsak bulvárlap volt, a magam megnyugtatására szerettem, hogy akiről szó van a cikkemben, az olvassa el megjelenés előtt. Hát a címzett, dr. Parádi Mária nemcsak elolvasta, hanem sok évtizeddel ezelőtt el is tette a három gépelt oldalnyi, azóta teljesen megsárgult írást. Mikor is dolgoztam az Esti Hírlapnál? Rossz emlékezetem, ám pontos személyi igazolványom szerint 1978- tól tíz éven át. Ez csak annyiban érdekes, hogy a megőrzött írás jó harminc éve keletkezett. Nem, nem termelési riport volt, ahhoz én nem értettem, hanem inkább a gyárban történt emberi dolgokról szólt. Ezt őrizte meg Marika, s küldte el mai kolléganőjével, azzal a feltétellel, hogy visszakéri. Vannak jó dolgokból fakadó véletlenek, és vannak véletlenek, amelyek jó dolgokból fakadnak. Talán ez az emberfaj mégsem csupa sárkányfogvetemény? VÉLEMÉNY NÉPSZAVA 7 2013. OKTÓBER 29., KEDD Orbán üzenete somfaip@nepszava.hu Valahogyan hozzászoktunk az utóbbi évtizedekben ahhoz, hogy meghallgassuk az ünnepi beszédeket, aztán másnap lapozzunk egyet, és éljük tovább az életünket, ott, ahol egy nappal korábban abbahagytuk. De Magyarország miniszterelnökének október 23-i beszéde után nem lehet egyszerűen lapozni, és továbblépni. Orbán Viktor most valami olyan hangot ütött meg, amely jogosan verte ki a biztosítékot mindenkiben, aki október végén-november elején nem akarja harci dobok hangját hallani. 56 emlékét ápolva minden épeszű ember inkább a megbékélésről, a nemzeti összefogásról és az országépítés feladatairól hallana, mintsem ellenségről, tömegbe lövetésről, kardlapozásról, seregek toborzásáról... Ötvenhét évvel ezelőtt volt miért és volt ki ellen harcolni. Mert el kellett viselni az idegen megszállást, amit persze mi magunk „húztunk magunkra” Németország utolsó csatlósaként, háborút viselve majd az egész világ ellen. Gúzsba kötötte az életünket a diktatúra is, ami a háborút követő demokratikus kibontakozást szinte észrevétlenül fojtotta meg. Választási csalásokkal, államosításokkal, koncepciós perekkel elvette a kisemberek egzisztenciáját. 1956-ban a fegyverek azért szóltak, hogy felszabaduljunk a megszállás alól, és kezünkbe vegyük életünk irányítását. A felkelésnek csak áldozatai voltak, a megszállás és a diktatúra maradt. Akik nem akartak, vagy nem tudtak belenyugodni ebbe a helyzetbe? Világgá mentek. Százezrek kerekedtek fel, egyetlen kisbőröndbe, hátizsákba csomagolva a legfontosabbakat. Sokszor csak a szüleik fényképét tették a viharkabátjuk zsebébe, mielőtt elindultak szerencsét próbálni. Bíztak a tehetségükben, a munkaszeretetükben, vagy éppen a szaktudásukban. Voltak, akiknek sikerült, voltak, akiknek nem. A történelem olyan, mint a divat: ismétli önmagát. Orbán Viktort hallgatva sokunknak olyan érzése támadhatott, mintha már éltünk volna abban a világban, amelyet újra elképzelt nekünk: harcban állunk szinte egész Európával, a környező országokkal, a multikkal. Mindenkivel, aki a rendszerváltást követően megpróbált segíteni újraépíteni az országot. Mára eljutottunk oda, hogy ellenség, aki a demokráciáért szót emel. Kisemberek egzisztenciáját vették el a trafikjaikkal együtt, koncepciós perek sora folyik baloldali politikusok ellen, s ha kell, a választási csalástól sem rettennek vissza. S akik nem kérnek ebből? Megint majd félmillióan mentek világgá. Orbánt idézem: „Azok a magyarok vetettek véget a szocializmus ólmos, nyomasztó, kilátástalan szürkeségének, akik 1956 után itt maradtak. Akik azt gondolták, mégsem juthat el egy egész ország. Nehéz sors várt rájuk... Maradtak mégis.” Lehet, hogy ez a magyar miniszterelnök mának szóló üzenete 2013-ban is: maradni kell, hogy változtatni lehessen. BONTA MIKLÓS bontam@nepszava.hu - a svájci? Ezt kérdezte az alpesi ország valamelyik csodálatos hegyormán a helyi népviseletbe öltözött reklámturista a helvetikák egyik gyöngyét, a csokoládét majszolva. A nemzeti sajátságok több évszázados dicső sora, közülük csak az órát és bicskát említve, eggyel - talán a leglegendásabbal - fogyatkozott. Végóráit éli a svájci banktitok. Titkolnivaló pénzeinket egyre kockázatosabb Zürichbe és környékére menekíteni. A „mindenkivel hadban állunk, és győzünk” fülkeforradalmár kormánya már januárban követelte, hogy a svájci bankok adjanak ki minden Magyarországra vonatkozó, betétazonosításra alkalmas információt, annak reményében, hogy a feketepénzeket be lehessen vonni a közteherviselésbe. Természetesen azt a vágyat nem lehet kizárni, hogy a szócsőként alkalmazott Lázár János államtitkár még több adóforintot szeretne beterelgetni a költségvetésbe, hozzájárulva a rosszul kalkulált büdzsé befoltozásához. Az igazi ok azonban korántsem ez volt. Sokkal inkább a szimatolás az után, hogy a magyar tőketulajdonosok közül ki és mennyi pénzt mentett ki illegálisan a biztonságosnak tekintett, svájci pénzintézetekbe. Oda, ahová a vérzivataros napokban a nácizmus által üldözöttek egy csoportja mentette ki vagyonát, amelynek tekintélyes hányada - nem lévén a családban túlélő - alvószámlaként gyarapította a helvét bankárok profitját. A legendás svájci banktitkon mostanában repedések jelei látszanak. Az ellentmondásokat ugyan nem mellőzve, de ha egy ország kellően kitartó, és úgy tűnik, hazánk hatóságai ebbe a körbe tartoznak, egyre több bankadathoz képesek hozzáférni. Nem mindegyikhez, de számoshoz, a kölcsönösség alapján. Januártól, amikor a velünk kötött egyezmény hatályba lép, Svájc továbbra sem lesz köteles az automatikus vagy spontán információcserére. Vagyis még nem érvényesül az egykori rágcsálóirtáskor Budapestet színesítő plakátok szelleme: „ha patkányt észlelsz, jelezd!”, de a holtponton kétségtelenül túlléptünk. A magyar hatóságok a jövő évtől bekérhetik azokat a „fontos adatokat adóügyi célból”, amelyekkel meglévő információikat kiegészíthetik. Mielőtt jogos nemzeti büszkeségünk tudatában kijelenthetnénk, hogy lám-lám a svájciak is meghajoltak a magyar követelések előtt (Lázár János megfogalmazása), és fejet hajtottak a nemzeti egység kormánya erődemonstrációja előtt, érdemes felidézni, hogy az amerikaiak miképpen tették ugyanezt. Az Egyesült Államok és Svájc közötti egyezség értelmében a svájci bankszektorra egymilliárd dollárnyi büntetést szabhatnak ki mulasztás esetén, mivel az egyes svájci pénzintézeteknek meg kell nevezniük azokat az amerikai betéteseiket, akik az alpesi országba menekítették vagyonukat. Micsoda különbség! FEJTŐ FERENC 1909-2008 Főszerkesztő: NÉMETH PÉTER Szerkesztőbizottság: BOCSKAY ZSOLT (ONLINE), DÉSI JÁNOS, SEBES GYÖRGY Lapszerkesztők: MUZSLAI KATALIN, PODHORÁNYI ZSOLT,TÓTH JENŐ • Belföldi rovatvezető: SIMON ZOLTÁN, helyettes:TÖRŐ ANDRÁS, szerkesztők: BALOGH GYULA, BONTA MIKLÓS, FÜSI PIROSKA, MARKOTAY CSABA,TEVAN IMRE • Parlamenti stábvezető: FAZEKAS ÁGNES • Képszerkesztő: SZALMÁS PÉTER • Külpolitikai rovatvezető: RÓNAY TAMÁS • Publicisztika: ANDRASSEW IVÁN • Sportrovatvezető: VARGA T. RÓBERT Főmunkatársak: BÁRSONY ÉVA, ELEKES ÉVA, VERESS JENŐ • Vezető tördelőszerkesztő: GASZT DÓRA, ZSIGOVICS ZSOLT Kiadja a NÉPSZAVA Lapkiadó Kft. • Ügyvezető igazgató: LÁPOSI ELZA •Technikai igazgató:TÓTH JENŐ •Terjesztés: FODRÓCZY ELVIRA • Hirdetés: VITKOVICS MERCÉDESZ • Marketing: SIMON ZSUZSA • Szerkesztőség: 1146 Budapest, Thököly út 127. • Telefon: 477-9000, központi telefax: 477-9020 • Elektronikus levélcím (e-mail cím): nepszava@nepszava.hu • Hirdetés, telefon: 477-9030, telefax: 477-9033 • Internet URL-cím: http://www.nepszava.hu • Terjeszti árusításban a LAPKER. Zrt., előfizetésben a MédiaLOG Zrt. Megrendelés és reklamáció: 06/80-106-000, fax: 06-46-815-800 • Kiadói megrendelés, reklamáció: 06/80-200-502, 477-9000/130,118, telefax: 477-9025. • Előfizetési díj egy hónapra 2900 Ft, negyedévre 8700 Ft, fél évre 17 400 Ft, egy évre 34 800 Ft. Nyomdai előállítás: Ringier Kiadó Kft. Nyomda • Felelős vezető: BERTALAN LÁSZLÓ nyomdaigazgató • www.ringier.hu, kiado@ringier.hu • ISSN Bp 0133-1701 ISSN Vidék 0237-3785 • A NÉPSZAVA példányszámát a MATESZ hitelesíti NÉPSZAVA