Népszava, 2017. április (144. évfolyam, 77-99. szám)

2017-04-22 / 93. szám

Gondolatok az idős létről a generációk szolidaritása európai napjának apropójából Az édes napsugárból nekünk is jár NÉMETHNÉ JANMKOVICS GYÖRGYI, a Nyugdíjasok Országos Szövetsége elnöke K­oncz Zsuzsa - címben idézett­­ dalszöveg részlete az őszbe szür­külő lelkeket biztosan megérintet­te. Mert az ő korosztálya - a „hetvenke­­dők” - tömegei kérték, várták évtizede­ken át azt az ígért, áldásos napsütést, de mindhiába, mert valahogy mindig elo­­dázódott. (Hányszor hallották: ezt a kis időt, vihart, szelet bírd ki még, hozz ál­dozatot, aztán majd minden jobb lesz?!) Olyannyira, hogy végül maguk is elhit­ték, hiába a JÓ-ra várni, az nem jön el soha. S mire ezt megértették, már úgy szólt a sors: a Jó neked már nem is jár. A mai hetvenesek, az idős nemzedék derékhada, furcsa kettősségben élik meg mindennapjaikat. Vannak ünne­pek, amikor kivételes kegyben részesül­nek, köszönettel illetik őket fiatalabb honfitársaik, olykor még a hála hangja is utat tör magának. A korosztály érde­meinek méltatása azonban gyakran ál­ságos, önös érdekek által vezérelt. A „tisztellek azért, hogy ha én is odaju­tok, engem is tiszteljenek” gondolat mögött megbújó mentalitás oly messze áll a természeti népeknél még fellelhe­tő valódi megbecsüléstől, mint amilyen távol áll egymástól a társadalmi szoli­daritás elve és hazai gyakorlata. És van­nak a szürke hétköznapok, veszteségek­kel, nyűggel, kirekesztéssel, olykor meg­aláztatással. 1. Napjaink ellenséges megnyilatko­zásairól idős embernek lenni ma egyre nagyobb tehertétel. Itt most nem elsősorban ar­ról van szó, hogy az életkorral együtt járó fizikai, lelki-mentális megpróbál­tatások, anyagi és szellemi korlátok ki­kezdik az „öreg” egészségét, hanem in­kább arról, hogy a társadalom milyen játszi könnyedséggel mond le az idős ember hordozta értékekről, és nyilvá­nítja korosabb embertársát felesleges­nek, élősködőnek, haszontalannak, esetleg nyűgnek. Az az öreg, akit „meg­csap” ennek az ítéletnek a szele, akit megérint a kritikátlan szembenállás, az olykor megpróbál kitörni a megalázta­tásból, demonstrálva a „tudok még használni, ne dobjatok el” keserű meg­­hasonlását. Hazánkban lassan külön „irodalma” kezd kialakulni azoknak a megnyilat­kozásoknak, amelyek az idős társadal­mat „bűnösnek” bélyegzik. Frei Tamás ominózus „gondolatébresztő” cikke (Tolvajok generációja, Metropol, 2013. aug. 10.) lassan ötödik éve rendszere­sen, újra és újra slágerré válik a neten, a közösségi oldalakon, hol a kortársi döb­benet tárgyát képezve, hol pedig fordít­va, az időseket becsmérlő környezetben érvanyagként. Folytathatnám botcsi­nálta bloggerek uszításainak idézésével is, de inkább a legújabb „szakirodal­mat” citálom ide, amely mindent felül­múl: az USA-ban megjelent könyvében (A Generation of Sociopaths: How the Boomers Betrayed America Szociopaták generációja: Hogyan árul­ták el Amerikát a baby boom korosztály tagjai­ Bruce Cannon Gibney - a negy­venes éveiben járó generáció nevében - hadat üzen a 60-70 évesek korosztályá­nak. Szerinte a klímaváltozástól kezd­ve a fiatalok munkanélküliségéig, a vi­lág minden bajáért ők a felelősek, szo­ciopaták, akik nem ismerik a lelkiisme­­ret-furdalást. A napjainkat megkeserítő ellenséges megnyilatkozások közepette merek én időskori értékekről szólni? Nos, az egy­szer biztos, vannak ilyenek, amelyek nélkül - kis túlzással élve - megállna a világ, ha nem is a nagy, egész, de a mik­rokörnyezetünk, családunk életvilága a legtöbb esetben igen. Erről győzött meg az a mintegy 500 fős mintán végzett kutatás, amelyet szövetségünk - épp a pár évvel ezelőtt megjelenő közhangu­lati támadásokra válaszul - készített, és amely például bizonyította, hogy há­rom nyugdíjasból kettő legalább havi 60 órát tölt családja számára nélkülöz­hetetlen munkával, gyermekgondozás­sal, főzéssel, betegápolással, beszerzés­sel stb. De az értékek tárháza ennél sokkal tágabb: a manapság oly ritkán emlege­tett együttműködés, az önkéntesség, a munka iránti tisztelet, a takarékosság, a szolidaritás, a kitartás - és még sorol­hatnám tovább - oly megkopott értéke ennek a korosztálynak sokatmondó gyakorlatot jelentett, és máig érvényes, követendő igazságot. 2. A hatalom hálójában Nem segíti az időskori létet a hazai po­litikai és hatalmi környezet sem. Mind­az, amit a mai hatalom az idős- és a nyugdíjpolitikában - de a szociálpoliti­kában és az egészségügyben is - tesz vagy nem tesz, az káoszt, bizalmatlan­ságot és bizonytalanságot, olykor fe­szültséget kelt a korosztály közér­zetében, aminek következtében egyér­telműen állíthatjuk: az idős emberek biztonsága veszélyben van ma Magyar­­országon, számos területen deficit mu­tatkozik, és a létküzdelmekben a leg­több fronton vesztésre állnak az idős emberek. Vegyük csak sorba - tényszerűen - ezeket a frontokat. • Aggodalomra ad okot a nyugdíj­rendszer állapota. Viták szólnak arról, meddig tartható fenn a mai állapot, meddig finanszírozható a nyugdíjak kifizetése a mai rend­szer szerint, a felosztó-kirovó me­tódus alapján, amikor jönnek a Ratkó-korszak nyugdíjasai töme­gesen, magas (jogszerű!) induló nyugdíjjal, a fiatalok pedig elmen­nek. Mindemellett szégyenteljes nyugdíjemeléssel kompenzálják csupán azt, amennyit romlott a pénzünk. • Veszteségként éljük meg a társa­dalombiztosítás lényegi felszá­molását, az alaptörvényből való kikerülését. • Nem sok jót ígér, hogy az átszer­vezések részeként megszűnt az ún. nyugdíjkassza. Ugyanis a já­rulékok már nem ebben a „kaszá­ban" gyűlnek, hanem adó formá­jában bekerülnek a „nagy kalap­ba". Mint egyfajta adónem­­ bár­mikor átírható, átalakítható a mértéke, a beszedés módja, és nem kötelez semmilyen ellenszol­gáltatásra, pláne nem állami fele­lősségvállalásra. És mi erről azt halljuk, hogy biztonságot ad és kiszámítható a rendszer! • A problémák jelentős körét hor­dozza a szociális ellátórendszer, ahol ma már szinte mindenért fi­zetni kell. Nekünk vagy már a gyerekeinknek is. Az idősotthoni ellátásért, a házi gondozásért. (Félre ne értsék, a fő gondot nem az jelenti, hogy fizetni kell az ellá­tásért, hanem az, hogy nem ez volt az életígéret.) Egyébként pe­dig miféle időskori biztonságot jelent az, ha valakinek arra kell várnia, hogy kihaljon egy másik ember az otthonból, hogy neki jusson férőhely? • Az egészségügy állapotát csak éppen megemlítem, mert túl hos­szasan lehetne sorolni a gondo­kat, amelyek leginkább az idős társadalmat érintik. Tudják, az or­voshiányról, a várólistákról be­szélek, meg például az időseket szándékosan a sor végére soroló mentalitásról. • Van itt egy látszólag kisebb fe­szültség: a város és a vidék, kelet és nyugat ellentéte, vagy inkább úgy fogalmazok: az ott élők élet­viszonyai közötti óriási jövede­lemkülönbségek. Az, hogy ki hol éli idős napjait az országban, nem jelent egyenlő esélyeket sem jö­vedelem, sem ellátás tekin­tetében, és a probléma tovább sokszorozódik abból adódóan, hogy az időskori mobilitás szinte megoldhatatlan. • Nem hagyhatom ki a felsorolás­ból a civilség elleni támadások megemlítését. Azzal a tudattal kell végeznünk önkéntes, ingye­nes érdekvédő munkánkat, hogy hamarosan az irántunk való bizal­matlanság odáig vezet, hogy a zsebünkben, a pénztárcánkban fognak kutakodni. • Itt kell megjegyeznünk a korosz­tályos érdekvédelem nagy defi­citjét: az Idősügyi Tanács műkö­désének megszűnését. • Végül a sorban egy nagy veszte­ségről hadd szóljak: a demokrá­cia deficitjéről. Viszonylag újkele­­tűek azok az elképzelések, ame­lyek az idős emberek választójo­gának csorbításáról szólnak. Most olvastam: aki egész életét egy kertészetben a virágai gon­dozásával töltötte, ne akarja megítélni az ország makrogazda­sági mutatóit. Ne adjunk neki le­hetőséget a döntésre! Felháborí­tó! 3. A társadalom hálójában Tudósok évtizedekkel ezelőtt vizionál­ták­ az idősödő társadalmakban az idős ember önrendelkezését egyre inkább korlátozni fogják, és ebben a helyzetben el kell döntenie az embernek, mit vá­laszt: hagyja, hogy útja egy modern Tajgetosz felé vezessen, vagy inkább megpróbálja saját kezébe venni sorsá­nak irányítását. Nemcsak magáért, ha­nem kortársaiért, és az utánuk jövőkért. Szerintem ezzel a döntéssel nagyon idő­szerű most foglalkozni. Környezetünk gyakran esik abba a hibába, hogy - olykor jó szándékkal, de gyakran szándékosan - hátrányos meg­különböztetésben részesít minket. Csu­pán a korunk okán szavakban, vagy cselekedetek által ítéltetünk meg - ká­runkra - munkahelyünkön, lakóhe­lyünkön, családunkban, az egészség­­ügyi intézményben vagy a médiában. Számunkra sem lehet közömbös, hogy ráleljünk: mi okozhatja, hogy a társas környezetünkben egyre inkább utat tör magának az életkor szerinti negatív diszkrimináció, mai fogalommal élve az „ageizmus”? A mostanság napvilágot látott írások közül számomra Einspach-Tisza Kata, az ELTE Pszichológiai Doktori Iskolá­jának kutatója elképzelései (A pánikról, az előítéletekről, a stigmákról és az él­hető öregkorról) a leginkább elfogadha­tóak. Az ő meglátása szerint a hátrá­nyos megkülönböztetést alkalmazó egyént a haláltól, az elmúlástól való sa­ját félelme inspirálja. Nagyban hozzá­járul a közgondolkodásban tapasztalt fiatalságkultusz és teljesítménykényszer (amelyben értelemszerűen gyakran alulmarad az idős ember), a gazdasági kiszolgáltatottság, a fiatalabbak részé­ről mutatkozó megelőzési vágy, vagy az egzisztenciális pozíció megszerzése iránti vágy, de az időskorral kapcsola­tos előítéletek (pl. az öregség,betegség, fogyatékosság, halál) és félreértések is sok kárt okozhatnak. Pedig - és ezt egy ilyen elkötelezett írásban fontos idézni - a Yale Egyetem 2002-es kutatása szerint átlagosan 7,5 évvel tovább élnek azok az idősek, akik­nek pozitív énképük van, akiket nem diszkriminatív környezet vesz körül, s ezért nem kell folytonos harcban lenni a környezetükkel, vagy éppen beletö­rődni a sorsba. Akarjuk? Akarják? Ér­demes? így? 4. A történelem hálójában A ma idősei magukon viselik a történe­lem nyomát is, annak minden jó, de in­kább minden rossz következményével együtt. Én magam épp „lekéstem” a nagy világégést és a forradalmat, bár amikor tanultunk róla, még nem így hívták. (Hányféle múlt is van?) Viszont a fülembe csengenek a kortársak közti „nagy öregek” szlengjéből való mondá­sok háborúkról és bombázásokról, me­nekülésről és újjáépítésről, no meg a vé­kony borítékról, vastag adóról, a vidám barakkról, a szamizdatról, a hangulat­jelentésekről és a Gorenje-túrákról. Nem tudom, és nem is akarom mind­azt felsorolni, amit erre a generációra mért a történelem. E helyütt csupán an­nyit, amit legtöbbször megfogalmaz­nak, s aminek ma különös jelentősége van: a gondok elől annak idején nem el­menekültek, hanem megoldották, újjá­építették az országot, amelyet aztán jó­részt eladtak a fejük felől, és amelyből aztán nem ők, nem a nagy többség gya­rapodott. Ezt a tényt ők a nemzet nagy adósságaként fogják fel. Azok, akik megéltek világégéseket, és láttak több rendszert is működni, min­den hibájukkal együtt, tudják, hogy mit kockáztatnak, tudják, hová fajulhatnak a dolgok, hogy minek mi lehet a követ­kezménye, és ez a döntés felelősségére is figyelmeztet. Vétkes könnyelműség­nek tartom ma, hogy az idős embereket nem hívják a hatalomba, hanem inkább taszítják! Az idős ember a politikacsi­nálásban olyan lehetne, mint egy élő felkiáltójel! 5. Bűneink? Hosszabb ideje, már vagy 15 éve vég­zem önkéntes munkámat az idősmoz­galomban, és kezdetektől fogva megfi­gyeltem azt a jellemző időskori menta­litást, amit a meghunyászkodás szóval tudok legjobban jellemezni. Egy jellemző történetet mesélek el. Az Idősek Világnapja tiszteletére meg­hívott az osztrák nyugdíjas szövetség Bécsbe, ahol a városháza átalakult Sze­nior Centerré, minden iroda kínált va­lami elfoglaltságot, tanított valami újat, kezdve a nordic walkingtól, a számító­gép-használaton át a bridzsig. Aki akart, szórakozott, aki akart, tanult, barátkozott, de mindenképp tett vala­mit­­ aktívan. Másnap itthon volt ün­nep, 2000 nyugdíjas egy nézőtéren ül­ve meghallgatta az ügyeletes szubret­­tet, majd két pogácsával a zsebében, és egy ajándék törölközővel hazavonato­zott. Hogy ő mit tett? Hallgatott. Sem­minek nem volt aktív részese. Amikor megkérdeztem őket, hogy elégedet­­tek-e ezzel a programmal, a válasz az volt, hogy legalább gondoltak ránk. Ebből a történetből is jól érzékelhető a mentalitás: beérjük mi ennyivel, kö­szönjük, hogy egyáltalán eszetekbe ju­tunk. Majd: köszönjük, hogy élni hagy­tok. Nos, én itt látom a legnagyobb bűnt, amit elkövettünk: hagytuk, hogy így le­gyen. 6. Lázadásaink Nyugdíjas szövetségünk múltja és jele­ne nagy becsben tartja mindazt, ami az időskor életvitelében nóvumot, innová­ciót eredményez, és ami a modern kor kihívásaival szemben a korosztály sike­reit idézi. Apró kis lázadások sorára gondolok, hogy sítáborokat szervez­tünk, vagy tőzsdei ismereteket oktat­tunk. De meggyőződésem, hogy mes­sze alulteljesítünk lázadás tekin­tetében. Azt mondják, a forradalom a fiatalok műfaja. Én pedig azt vallom, hogy az idősek társadalmának is meg kell vív­nia azt a csatát jogos jussáért, a kiérde­melt méltó, biztonságos időskorért - a sajátjáért, és az utána jövőkéért -, ame­lyet megkövetel egy becsülettel ledolgo­zott életút. U. S.: A generációk szolidaritása európai napjának - április 29. - apro­pójából azért írtam le gondolataimat, hogy lássák az utánunk jövő, fiatalabb generációk, milyen öreg sors vár rájuk, ha hagyják. Milyen küzdelmeket kell megvívniuk majd, ha nem vívják meg elődeik - helyettük is? És talán azért is, hogy ki-ki világosabban lássa: az áldott napsugár, amire mindannyian vá­gyunk, néhányunktól nagyon-nagyon távol van. FOTÓ:NÉPSZAVA

Next