Népszava, 2020. március (147. évfolyam, 52-77. szám)
2020-03-14 / 63. szám
1 bizonyos időközönként is - minden második hó napban - pár napra ma *gára hagy a családom. m _ Mit mondhatnék - ma_M._____ morító érzés. Csak a macskára kell vigyáznom ilyenkor, Mircire. Meg is nőtt az ázsiója az én kutyás lelkemben, miatta nem mehetünk haza mindannyian egyszerre, mert akkor mi lesz vele. Cukorbeteg, falánk és harcias, csak kipróbált családtagok jöhetnek szóba pesztraként. Dusit meg a megbeszélt időközönként látnia kell a vér szerinti apjának, szóval más felállás nem is jöhet szóba. Én vagyok hát az, aki „feláldozom” magam. Az első pár óra kicsit olyan, mintha fogságból szabadulnék. Nem mintha nem szeretném őket, épp azért ilyen, mert szeretem. A paradoxon igazolására a legjobb példa minden idők egyik legéletszagúbb ajánlása egy rutinos regényírótól nagyobb műve elején: „Köszönet szeretett családom tagjainak, akik nélkül ez a könyv megírása két évvel kevesebb időt vett volna igénybe”. Szóval az első pár órában kicsit kirúgok a hámból, ott eszem, ahol nincs gyerekmenü, céltalanul bóklászom a városban és a könyvesboltban, a múzeumlátogatást nem két játszótér közé gyömöszölöm be. Élvezem az egyedüllét luxusát. Ha ennek, a „bulis” időszaknak vége, visszatérek a napi rutinhoz. Azzal a különbséggel, hogy közben hallom a saját belső hangom. Dusi kérdezős időszakát éli, ami átlagban ötven-hetven kérdést jelent naponta, s bár egy részük csak puszta visszaigazolást kér (Ugye, Zsiga?), a többi megválaszolására is fel lehetne venni egy asszisztenst. Az átlagom napi 48 és 63 válasz közé esik, ennyi kérdésre tudok hozzávetőleges pontossággal felelni, miközben a kaktuszokról szóló ismeretterjesztő könyvet próbálom szerkeszteni. (Csoda, hogy nem növesztettem még tüskét. Mondjuk, a nejem szerint azért már van egykét areolám.) A visszatérők mellett (Hol van a cipőm, a labdám, a szandálom?) a tudományosak adják a legtöbb fejtörést, szinte bánom, hogy nem figyeltem jobban fizika- és kémiaórán, jobban tudnék kikeveredni a „miért fúj a szél” jellegű kérdésekből. Ha nem is jelest, de az átmenő jegyet azért valahogy összebirkózom valahogy. És mindig elmondom magamban, hogy most örülj, most öleld magadhoz (mert egyrészt hagyja). Egyedül most légy türelmes, mert pár gyorsan elröpülő év és az összes kérdés egyetlen nagyba olvad össze a kamaszkor misztériumában: Mi közöd hozzá? És akkor már válaszolni sem kell. Ilyenkor tehát haladok a melóval, elkészülök az aznapra kijelölt adaggal, időnként az írásra is teszek egy-két bátortalan kísérletet, és estére nem érzem úgy, hogy egy olasz falu költözött a fejembe. Nyugi van. Legfeljebb a macskával perelek visszafogottan, amiért megette az asztalon hagyott nyáriszalámit, amire a madridi román boltban leltem, és hirtelen gyerekkorom ízeit hozta vissza. Ilyenkor elszámolok magamban ötvenig, felidézem az állatok jogait, majd csöndben nekilátok eltakarítani a rumlit. És közben hagyom, hogy a lábamhoz dörgölőzve doromboljon. Még jó, hogy nem hallja a gondolataimat. Aztán feltűnik, hogy nagy a csönd. Nem pattog a labda, nincs megnyugtató zörgés a kisszobában, nem énekel senki PAPP SÁNDOR ZSIGMOND a gitárját nyúzva.Igazi gitár, csak gyerekméretben, valamelyik születésnapjára kapta a biológiai apjától. És már túl van élete első utcazenélésén, keresett vele egy eurót Valenciában. Dallamok még nem nagyon születnek a húrokon, de a ritmus és a beleélés már stimmel.) Gyakorló szülőként mindenki tudja, hogy a hosszú és mély csend a leggyanúsabb egy gyermek életében, akkor történnek az olyan dolgok, amelyeket csak hosszabb takarítással lehet helyrehozni. De ez most nem az a csend. Nem is a megkönnyebbülésé, hanem a hiányé. A harmadik nap reggelén ugyanis felfedezem magamban a féltékenység jeleit. Ezerszer rosszabb, mintha csinos, hosszú combú nő lenne. Abból már valamelyest kigyógyultam, de ebből képtelenség. Mit csinál otthon az apjával? Vele is úgy megy játszótérre, ahogy velem? Neki is azt mondja? Neki is úgy udvarol egy kis sütiért? Tőle is annyit kérdez? Stb., stb. Ilyenkor meg azért nem megy a munka, mert csak és kizárólag a belső hangomat hallom, ahogy igennel felel az összes kérdésre, és akkor szélütötten bóklászom ide-oda a lakásban, kínomban a nyáriszalámis macskát simogatva. És akkor már az egész olyan, mintha szabadulására váró rab lennék, óránként húzom a strigulákat. Eszembe jut az a régi fickó, még Dusi előtt, aki azt hitte, mindez csak egy Disney által ihletett amerikai filmben eshet meg. Kicsit irigylem, de leginkább sajnálom. Nincs az az izgalmas meccs, fordulatos regény, amely tompítani tudná a hiányukat. A mostani hiány csodája épp abban rejlik, hogy már nem egy általánosan gomolygó érzés, hanem szilárd körvonalai vannak, és leginkább egy öt és fél évesre hasonlít. Rögös út vezet a hiány luxusához, apró csapdák és nagy szakadékok, kisebb és nagyobb perlekedések, az elfogadás sok szóbelivel járó iskolája. És a legvégén vár a jutalom, az érzés, hogy mindegy, csak jöjjön már vissza, legyen itt, felőled egyenesen a füledbe is ordíthat, pusztuljanak a kaktuszok! Ami eddig nyálasnak tűnt, csöndben valósággá érik. És még fülbemászó, aláfestő dallam se kell hozzá. Már úgyis kihallom a gyerekkel járó hangzavarból. FOTÓ: AFP/FRANCOIS LEPAGE Elvetélt álmok adod öregem, író leszek. Csak még élményeket kell szereznem, hogy legyen miről írnom - közölte Géza szemérmes büszkeséggel az egyik nagyszünetben. A gimnázium udvarán bóklásztunk és ahelyett, hogy természetes közegemben az osztály közepével a lehajló ágú fa rejtekén bagóztam volna, Gézát hallgattam. Áldozatomat ő is méltányolta és igyekezett minél meggyőzőbben és hatásosabban érvelni amellett, hogy miért is lesz ő író. Azt persze nem állította, hogy híres, esetleg Nobel-díjas írófejedelem lesz, de a szemében az volt, hogy nem a futottak még mezőnyében képzeli el magát. Oké, mondtam, de mégis, hogyan szerzel élményeket? Ez a kérdés az elevenére tapintott. Géza ugyanis csendes, szelíd, szőke, szemüveges srác volt, éppen az ellentéte a mi kemény magunknak. Ám volt benne valami, ami miatt az osztály késő kamaszkori farkashordája nem marta ki és egyáltalán nem tengődött a periférián, magányosan. Géza nagyon okos, művelt fiú volt és ezt valamilyen rejtélyes okból respektáltuk. Igaz, soha nem szökött ki velünk matekboli előtt a gimivel srégen működő kis budai becsületsüllyesztőbe és nyáron sem csatlakozott a Balaton körül csövező csapatunkhoz, de még csak a gimi esőcsatornáján sem mászott fel az emeletre, hogy egy nyitott ablakon át beszökjön velünk a negyedikesek szalagavató bulijára. Pedig ott rengeteg csaj volt zárt helyen és mi csempésztünk be kerítésszaggató pálinkát is kölnisüvegekben. Csakhogy Géza szinte minden tantárgyból baromi jó volt és ha kicsit szorongva is a lebukástól, matek-, fizika-, kémiapuskákat készített dőli előtt, amelyek körbejártak az osztályban. Emellett nagyon okos srác volt, aki a töri-, vagy magyartanároknál sokkal élvezetesebben adott elő a sorsfordító történelmi eseményekről, illetve az írók költők életének a tankönyvekben nem szereplő részleteiről. Ezért afféle „szent bolondként” tisztelte az osztály. Engem valamiért különösen kedvelt, talán mert a zord külső alatt megérezte a deklasszált orvosgyereket, akiből a Papa halála után sem sikerült a kemény időknek kiirtani a gyerekkor első évtizedében magába szívott polgári erényeket. Végül is sok közös vonásunk volt. Nekik és nekünk is sok könyvünk volt és rengeteget olvastunk. Az alapvető különbség az volt, hogy neki volt papája, ráadásul egy kicsit rideg, szigorú mérnök. Gézának mindig otthon kellett lennie időben és csak a kitűnő bizonyítvány volt elfogadható. Az apja megmondta neki, hogy követnie kell a pályán, mert mérnökökre, műszaki emberekre minden rendszernek szüksége van. Géza elmondta, az apja utásztisztként vett részt a keleti hadjáratban és a Don-kanyarban fogságba esett. Annak köszönhette, hogy túlélte a hadifogságot, hogy harmadéves műszaki egyetemistaként, amikor mérnököket kerestek, jelentkezett és külső munkákon dolgozhatott a felrobbantott hidak, vasúti vonalak helyreállításán. Mire évek múltán hazatért, oroszul is jól beszélt, így megbocsátották neki Géza kormányfőtanácsosi nagyapját is. Megúszták a kitelepítést és mire Géza megszületett, a Nagy Imre-kormány megalakulására időzítve érkezését, már viszonylag konszolidált körülmények között éltek. Géza titokban novellákat írogatott, olykor még versírásra is vetemedett, de azért a próza volt az erőssége. Érződött némi Kerouac-, illetve Salinger-hatás, de hát a ’70-es évek elejére már minket is elért a beatnemzedék szele. Amúgy nekem tetszettek a dolgai. Afféle kelet-európai road movie novellák voltak, de azért felbukkant benne némi szociológiai szál is. Szóval érdekes kísérletek voltak: Géza nem volt tehetségtelen írójelölt. Oké, mondtam tehát Gézának, de hogy segíthetnék neked? Mesélhetnél a kalandjaidról, meg néha talán veletek mehetnék erre-arra. Apád agyonvág téged és engem is, ha a zsaruk elől menekülsz, vagy a Balcsinál tejet, kiflit lopsz hajnalban a közért elől, esetleg seggrészegen próbálod eltalálni a két kulcslyuk közül az igazit. A kocsmák népe pedig nem tudja ki vagy és a szemüvegesekre utazó hórukkemberektől nem tudlak megvédeni. Géza sarkon fordult és egy ideig nem szólt hozzám és az írásait sem mutatta meg, de azután, talán belátva, hogy igazam van, megenyhült és helyreállt a barátságunk. Eljött az érettségi ideje, Géza persze egy elegáns Fosburyvel vette az akadályt. Ahogy lenni szokott, elvesztettük szem elől egymást. Én megkezdtem hosszú menekülésem a blokkolóórák, a kötött munkaidő réme elől és elmerültem a segédmunkás lét viszonylagos szabadságában. Gézával évek múlva találkoztam újra a 6-os villamoson. Épp próbáltam egy reggelig tartó alkoholba áztatott baráti találkozó után ébren és állva maradni. Egyszer csak Géza arca bukkant föl a tömegben és rám köszönt. Hogy vagy? - kérdezte. Már jobban, de hol vannak a novelláid, a regényeid? - kérdeztem. Géza szomorúan nézett rám. Tudod - mondta halkan -, egy tervezőirodán dolgozom mérnökként és a család... Nem volt időm írni. A következő megállónál leszállt. Többé nem találkoztunk. BINARI TAMÁS