Népszava, 2021. június (148. évfolyam, 124-149. szám)

2021-06-19 / 140. szám

Színház - Közelmúlt 6 SZÉPSZÓ 2021. június 19., szombat Pótér Sándor rendező, megszállott színház­csináló, nyughatatlan kísérletező, elhivatott színészpedagógus va­sárnap 60 éves. Egy­általán nem látszik annyinak, mert fá­radhatatlanul tettre kész. Abban, hogy kortalan, benne van az újat keresése, ami karbantartja. Ha valaki mohó kíván­csisággal kutat, maga sem lehet biztos benne, jut-e egyáltalán eredményre, és ha igen, akkor milyenre. A kísérletezés magába foglalja a kudarc lehetőségét. Több produkcióját zseniálisnak érez­tem, és voltak olyanok, amelyeken az unalomtól szenvedtem. Legutóbb Mol­nár Ferenc A doktor úr című vígjátékán a Vígszínházban, amin alig-alig lehetett nevetni. Nem sok maradt a szerző kön­­­nyed eleganciájából, áradó szellemessé­géből. A szövegben hallottuk a poénokat, de ezek általában nem „durrantak”, nem keltettek derültséget. Azt hiszem, nem a humor a fő erős­sége. Tud viszont számtalan mást. Egyéni fantáziával, mélyre ható alapos­sággal darabot elemezni. Képes átplán­tálni a színészekbe a műbe vetett hitét, és meglát bennük olyan lehetőségeket, amelyekre maguk sem gondoltak vol­na. Kinyitja őket, előcsalogatja belőlük akár a szunnyadó tehetséget. Akiknek esetleg megtántorodott az önbizalmuk, azoknak még vissza is térhet. Öt évvel ezelőtt a Pécsi Országos Színházi Ta­lálkozón - ahol rendszeresen, egy idő­szakban már-már menetrendszerűen­­ aratott babérokat, az általa színpadra vitt Macska a forró bádogtetőn a leg­jobb előadásnak bizonyult. Benne pe­dig Trokán Nóra a legjobb női főszerep­lőnek a szakmai zsűri szerint. Ráadásul Csombor Terézt a színész zsűri minő­sítette a legjobb színésznőnek. Trokán, akiből sokan azt használták, hogy gyö­nyörű, vonzó, mert megcsúnyulni, zak­latottan idegtépő, magából feszültséget árasztó lenni. Csomborra pedig a szak­ma jelentős része rácsodálkozott, hogy ki ez a nagyszerű, vibráló, elementáris humorú színésznő, egyáltalán hol volt eddig? Vidéki teátrumokban, leginkább Kecskeméten. Zsótér reflektorfénybe állította, és az amúgy is jó színésznőt „megtáltosította”, csúcsteljesítményre késztette. Szeret kevésbé ismert, netán nem feladatokkal elhalmozott, esetleg el­esettnek tűnő színészekkel dolgozni, ahogy távol a középponttól, vidéken is szeret. És persze kedveli a „nagyvada­kat” is. Törőcsik Mari - aki azt mondta róla, hogy minden őrültségre ráveszi - utolsó időszakában három előadásában is szerepelt. Odaédesgette a Maladype Színház akkori otthonába, egy Mik­száth Kálmán téri lakásba, hogy sufni­ban együtt öltözve a többiekkel legyen Marcellina a Figaro házasságában. Tö­rőcsik annyira lenyűgöző volt, hogy a címszereplő Orosz Ákos szinte bele­­szerelmesedett. A Nemzetiben, Ibsen művében, a Brandban a főhős féltő, de hideglelősen kemény anyja volt. Brecht darabjában, a Galilei életében pedig a világtól elzárva is szabad, idős, nagy tu­dós. A szabadság, az öntörvényűség Zsó­tér számára is igencsak fontos. Való­színűleg ösztönösen ellene megy a megszokottnak. Nem hinném, hogy forradalmár lenne. Nem viszi kibontva . FOLYTATÁS AZ 5. OLDALRÓL András többször elmondta, a Széche­­nyi-életrajzot azért írta meg, hogy a művelt német nyelvű olvasó tudja MARTIN meg pontosan, ki is volt a „legnagyobb .ÁTCrr ., T­­ ii JUZoJjr magyar . Itt és most nincs hely arra, hogy munkáit akárcsak vázlatosan megemlítsem, mindössze utalok két kiváló portrékötetére, amelyekben ismét találkozik a választékos stílus­ban fogalmazó újságíró és a felkészült történész: Németh Miklós­ könyve a rendszerváltó Közép-Európa s ben­ BOTA GABOR elöl a zászlót. Az SZFE egyetemfogla­lásának, sztrájkjának sem lett a vezér­alakja. Nem is nagyon nyilatkozott róla. Azért tavaly decemberben annyit mondott, úgy érzi, be fogják szántani az egyetemet. Egyébként pedig ő a napi nem kevés órájával képviseli a meggyő­ződését. Ha kellett, próbatermet szer­zett, ha arra volt szükség, lakást a diák-Előadásait gyakran vitatják. Az állandó eredetiségre törekvés válhat modorossá, de az nem vitás, hogy az ország egyik legjobb rendezője vannak. Alapjáratban dolgozik látástól vakulásig. Munkamániás. Erre tette fel az életét. Szerelme a színház. Tíz évig élt együtt az ugyancsak remek, a sorból kilógó rendezővel, Gaál Erzsivel. Korai halála iszonyatosan megviselte. Való­színűleg abból a temérdek fájdalomból, amit akkor átélt, sok minden beépült a produkcióiba. A Platonovban mondja a címszereplő, hogy „az egész Platonov fáj.” Feltehetően Zsótérnak az egész világ fáj. Amikor például az Örkény Színházban megrendezte az Arturo Ui feltartóztatható felemelkedését, a világ ne Magyarország viszonyait vázolja fel, utolsó hosszabb munkája pedig Fischer Ádám életútját ecseteli a Va­rázsfuvola gyermek statisztájától­­ a világhírig. A karmester, aki nagyon elégedett volt a róla szóló könyv­vel - „valahogy kedvet csinált nekem önmagamhoz” -, András halála után azt írta-mondta róla, sokszor elgon­dolkodott azon, miként tudott annyi minden beleférni barátja fejébe­­ a történelem és a politika mellett első­sorban zenei jártasságára, az operák világának és szövegkönyveinek isme­minden borzalmát és az azt megteste­sítő fasizmust tárta elénk. Új figuráját pedig, aki Hitlert jelképezi, volt mersze színésznőre, Kerekes Évára osztani. Ez telitalálat lett. Ugyancsak az Örkény­ben, Csehov Meggyeskertjében Békés Italának adta a sokat tapasztalt Firsz szerepét, akit végül magára hagynak a kiürülő házban az elsöpört múlt emlé­keivel. Bátran ráoszt nőre férfi szerepet és fordítva. Vagy éppen több színésznek „szignál ki” egy szerepet. Ez különben nem ritka vizsgaelőadásokon, hiszen az a cél, hogy a növendékek minél több jelentős feladatot kapjanak, kellőkép­pen kipróbálhassák magukat, legyen elég megmutatkozási lehetőségük. így rendezte meg például a Sirályt a rapid módon bezárt Ódry Színpad előteré­ben. Nézőként körbefogtuk a teret. Ő leginkább a helyiség egyik szélén áll­dogált, időnként eltűnt, aztán megint ott dekkolt. Önkéntelenül az előadás egyik szereplőjévé vált. Én legalábbis nem tudtam rá nem figyelni. Lerítt róla, hogy mint az edző a pálya szélén, druk­kol a diákjainak. Koncentráltan nézi őket. Az arcán, ahogy jó karmestereken is, tükröződött annak a hangulata, amit látunk, hallunk. Együtt élt a tanítvá­nyaival, képzeletben hozzájuk simulva, velük lélegezve, a civilség és az átszelle­­mültség határán. A hétköznapi életben is figyelemre méltó. Rendszerint igen bő ingeket, tán a méreténél több számmal nagyobbakat hord, amik általában kilógnak a sokszor retére utalt. S akkor még egy szót sem szóltam műfordításairól, ifjú korában Mikszáthot, Jókait, Karinthyt ültette át németre, néhány évvel ezelőtt pe­dig Bánffy Miklós óriási nyelvi felké­szültséget igénylő, monumentális Er­dély-trilógiáját tette le a német nyelvű olvasó elé. Tüneményes tehetsége volt a szóhoz és a nyelvhez, s csak remélni tudom, hogy - egy évvel halála után - a járvány­helyzet enyhültével lesz olyan intéz­mény, amely méltó emlékezést rendez, s ennek keretében a történész szak­ugyancsak bő nadrágból, így jár szín­házba is, többször hallottam, hogy ezért a háta mögött megszólják. Szerintem jól áll neki. Illik az egyéniségéhez. Esze ágában sincs divatozni, márkás holmik­kal hivalkodva megmutatni, hogy ő az­tán valaki. Ahogy lázad a színházi hie­rarchia ellen, a maga módján úgy lázad a társadalmi hierarchia ellen is. Kilóg belőle. Társulatokba sem tagozódott be hosszabb távra, inkább visszatérő vendég itt is, ott is. „Magánzó”, aki azért a munka idejére vagy az osztályában közösséget teremt, összekovácsol, de úgy, hogy az egyéniség is kibontakoz­hasson. Aztán ugyanezt elölről kezdi máshol. Vagy ha teheti, vissza-visszatér azokhoz a színészekhez, akikkel már jól dolgozott együtt. Megpróbál számukra ismét valami érdekeset kitalálni, ami esetleg újfent meglepheti őket azzal, hogy mi minden rejlik bennük. Saját társulata ugyan nincs, de Un­­gár Júlia dramaturghoz, Ambrus Má­ria díszlettervezőhöz, Benedek Mari jelmeztervezőhöz méltán ragaszkodik monomániásan. Ők egy kis összeszo­kott team, sikerben, bukásban. Zsótér előadásait gyakran vitatják. Az állandó eredetiségre törekvés is válhat mo­dorossá, de azon nincs vita, hogy az ország egyik legjobb rendezője. Nem merevedett bele, mint jó néhányan, a Kossuth-díjasságába, változatlanul friss a szelleme, töretlen a kíváncsisága. Ahogy sokunk kíváncsisága töretlen az ő munkássága iránt, ma, az oktatási világ és a zsurnalizmus képviselői egymással együttműködve idézhetnék maguk elé felejthetetlen személyiségét. Elképesztően sokolda­lú műveltségét, szilárd morális tartá­sát, éles politikai logikáját viszonylag gyakran élvezhettem; amikor Pesten járt, szinte mindig megszólalt a tele­fon - most is hallom -, „te, Jóska, nem iszunk meg egy kávét, vagy nincs ked­ved együtt ebédelni kedvenc helyünkön a Király utcában?” Van, András, most is van, és mindig lesz - de már mindhiába. ZSÓTER SÁNDOR Az Ódry Színpad Karamazovok­­előadásának próbáján FOTÓ: ÉDER VERA

Next