Népszava, 2024. január (151. évfolyam, 1-26. szám)

2024-01-27 / 23. szám

61 SZÉP SZÓ Közelmúlt Lelőhely é­­­ rdekes házasság cím­mel közölte 1923. feb­ruár 27-én a Pesti Hír­lap Otto Liman von Sanders és Alberti Er­zsébet egybekelésének hírét. A sajtó alighanem azt tartotta iz­galmasnak az eseményben, hogy a vőle­gény - nyugalmazott német tábornok, közismert nevén Gallipoli oroszlánja­­ ekkor már betöltötte a 67. évét, míg az anyakönyvvezető elé járuló úrleány 36 esztendős volt. Nem győzték hangsú­lyozni, hogy az ara „egyszerű polgárcsa­ládból származik”. Nos, kettejük közül kétségkívül a tá­bornok számított celebnek. Ha valaki elfelejtette volna a Nagy Háború alatt a Dardanelláknál történteket, alig egy hónappal a nász előtt felfrissíthette emlékeit. Liman pasa, ahogy Törökor­szágban ismerték, előbb Bécsben, majd a pesti Zeneakadémián tartott vetített képes előadást a hadi eseményekről. Felidézte, hogyan tartotta 1915-ben a török sereg élén öt teljes hónapon át a Földközi-tengert a Márvány-tengertől elválasztó szorost, és hogyan késztette végül visszavonulásra a brit hadakat. S bár a jelenlévők bizonyára tudták, hogy a dicsőséges hadmozdulatoknak a két szemben álló seregben 100 ezer ha­lottja és 250 ezer sebesültje volt, a telt házzal rendezett felolvasás végén ter­mészetesen a közönség ovációja sem maradt el. Az előadás előtt a lapok bő terjede­lemben ismertették a tábornok élet­rajzát, és számos interjút is közöltek vele, miután beköltözött az egyik Du­­na-parti luxusszállodába. Megírták, hogy Poroszországban született, édes­apja földbirtokos volt, katonai kar­rierje töretlenül ívelt felfelé egészen addig, míg 1913-ban őrá került a sor, hogy Törökországba utazva a szultáni hadsereg reformját segítsen végbevin­ni. Nagyjából nyolcvan éve dolgoztak ezen német vezérkari tisztek, láthatóan nem sok eredménnyel. De amikor ki­tört a világháború, és élet-halál kérdése lett, hogy a török szövetséges képes-e megakadályozni az angolok kijutását a Fekete-tengerre, Liman von Sanders tábornagy - aki a nemesi cím elnyeré­sekor skót származású, addigra elhunyt felesége vezetéknevét tette hozzá a sa­játjához - megmutathatta, mit tud. Majd egy évtizeddel e harcok után azonban már nem volt más dolga az idős hadfinak, mint emlékezni. A kato­nás tartású, bajszos úr rég nem hordott egyenruhát, ám még így is érezhető fel­­indultsággal emlékezett vissza a háború végére, amikor maradék hadait az an­golok szétverték Palesztinában, őt pe­dig hat hónapon át fogságban tartották Máltán. Akkor vetette papírra emlék­iratait, amelyek később öt év Törökor-F A tábornok és az ismeretlen festő N. KÓSA JUDIT számban címmel jelentek meg, a bécsi és pesti előadás a könyvbemutatót kísérte. Érthető a pestiek meglepődése, ami­kor ezt a visszafogott katonát pár hét elteltével egyszer csak vőlegényi minő­ségben látták viszont a VI. kerületi elöl­járóságon. Persze már az is az újságírók szemfülességén múlott, hogy egyálta­lán értesültek az Aradi utcai esemény­ről, hiszen a tábornok ez alkalommal magánháznál szállt meg, és magát az esküvőt is igyekezett titokban tartani. Így aztán a leginkább jól értesült la­pok is csak ugyanazt a pár információ­­morzsát ismételgették: hogy a meny­asszony egy 36 éves festőművész, aki a berlini festőakadémiára járva került barátságba a tábornok családjával. Az apja Alberti Gusztáv, az esketést végző főjegyző, Havass István pedig Konstan­tinápolyból ismerte a vőlegényt. Azt már csak az Új Nemzedék tette hoz­zá a történethez, hogy „a tábornok az esketési szertartás megtörténte után érzelmeinek spontán megnyilatkozá­saképpen homlokon csókolta feleségét. A tábornoknak ez a gesztusa, annak a hatalmas, erős embernek, aki százezrek élete fölött határozott, ez az ellágyulá­­sa a kemény, katonás külső alatt meleg érző szivet engedett látni.” A német nyelvű Pester Lloyd ugyanakkor tudni vélte, hogy az anyakönyvvezető után az evangélikus templom lelkésze is megál­dotta a frigyet, majd a pár haladéktala­nul Németországba utazott. Mai szemmel nézve egészen meg­lepő, hogy a korabeli sajtót nem érde­kelte jobban ez a különös házasság, s hogy nem akadt egyetlen újságíró sem, aki kíváncsi lett volna az „egyszerű pol­gárcsaládból” származó úrleányra - aki nem mellékesen ekkor már a 38-at is betöltötte (bármit is írtak a koráról a lapok). A kortársaknak biztosan sike­rült volna többet megtudniuk Alberti Erzsébetről, míg az utókor legfeljebb a csorba cserepekből próbál valamit ös­­­szeragasztgatni. Az egyszerű polgárcsaládról an­­­nyit mindenképp tudunk, hogy a maga módján egészen különleges volt. Er­zsébet felmenői még Ausztriában éltek, de apai nagyapja, Politzer Ábrahám már Albertirsán folytatott jövedel­mező kereskedelmet. Tíz fiút és négy lányt nevelt fel, és talán az ő tanácsára követtek a fiúk igen figyelemreméltó életstratégiát: párosával fogtak neki az érvényesülésnek. Farkas és Bernát a gazdálkodásban és a Bács megyei köz­életben jeleskedett; Illés sebészorvos lett, Ádám pedig mindmáig elismert, nemzetközi hírű fülészprofesszor; Po­litzer Zsigmond és Gusztáv­­ Erzsébet édesapja­­ pedig a pénzügyi életben ért el nagy sikereket. A két utóbbi testvér az 1870-es évek végén együtt indított Pesten pénzváltó vállalkozást, a hasznot mindketten bér­házépítésbe forgatták, majd egymással szemben építettek villát a Bulyovszky (ma Rippl-Rónai) utcában. Nem a te­hetségen, hanem a szerencsén múlt, hogy Zsigmond mégis lekörözte Gusz­távot: ő nyerte meg ugyanis az 1885-ös ipari kiállítás sorshúzását. A díj egy színarany Hungária-szobor lett volna, ami helyett az államkincstár végül száz­ezer forintot nyújtott át a szerencsés nyertesnek - ötezerrel szorozzák meg, ha tudni szeretnék, mennyit ér a díj mai forintban. Zsigmond 500 forintot ado­mányozott belőle a sorsjegyét kihúzó két kisfiúnak, és még két évig pereske­dett - sikertelenül - az állammal, ami­ért 6237 forint jövedelemadót levontak a nyereményéből. Ezt követően bankot alapított, a Mercur Bank és Váltóüzlet immár egyedül az ő és fiai tulajdonában volt. A Politzer családban az is szokás lett, hogy ha a szülők nem is, a gyerekek magyarosították a nevüket. Gusztáv leszármazottai az Alberti nevet válasz­tották, Zsigmond fiait pedig Töröknek hívták. (Jó kérdés, hogy a legidősebb­nek, Arthurnak nem volt-e valami köze a Szervita téri Török Bankházhoz, esetleg nem ő volt-e a hivatalos nevén Török A. és Tsai Rt. rejtélyes névadója. Feltevésnek legalábbis nem rossz ez, különösen, hogy a bankház osztálysors­játékkal foglalkozott - tudják: „Török szerencséje örök” -, pompás székhá­zának homlokzatát pedig mindmáig az aranyba borult Hungária alakja uralja.) Nos, hogy visszakanyarodjunk ma­gához Alberti Erzsébethez, róla lénye­gesen kevesebbet lehet tudni, mint a rokonságáról. 1884-ben született, az evangélikus elemibe és polgáriba járt, majd beiratkozott az Országos Nőkép­ző Egyesület Veres Pálné Leánygimná­ziumába, ahol 1902-ben le is érettségi­zett­­ egyikeként a tizennégy leánynak, akik abban az évben Budapesten matu­ráltak. Mindvégig jó tanuló volt, csak egyetlen tárgyból teljesített pocsékul: rajzból. A nehézség itt következik. Erzsé­bet két telet még végigbálozott Pesten, aztán nyom nélkül eltűnt. Nem szere­pel az egyetemi névsorokban, a jelek szerint nem ment férjhez - nincs róla semmi hír, leszámítva egy 1913-as köz­leményt, amikor fiútestvérei példáját követve Politzerről ő is Albertire vál­toztatta a nevét. Bécsbe ment talán, mint számos rokona? Vagy valóban Berlinbe került, és az elégséges rajz­jegyével festőtanoncnak állt? Ha igen, milyen néven és mit festett? És hogyan, pláne mikor ismerkedett meg az 1906- ban megözvegyült tábornokkal? Talán három lánya valamelyikével - akik az ő kortársai voltak - sodorta először össze a sors? És hol volt a világháború alatt, amikor a Liman lányok mindvégig ap­jukkal járták a hadszíntereket? Politzer/Alberti Erzsébet 1923-ig, „érdekes” esküvőjéig nem tűnt fel a színen, aztán ismét visszahúzódott az ismeretlenségbe. 1929-ben említették legközelebb, amikor a tábornok elhunyt. Hallani lehetett még róla, amikor a tö­rök történészek keresni kezdik az órát, amelyet beosztott tisztje adott ajándék­ba Liman pasának - az egykori hadse­géd közben országvezetővé vált ugyanis, Kemal Atatürk néven. 1936-ban aztán, egy súlyos műtétet követően Erzsébet is meghalt, hamvait a hírek szerint a férje mellé szándékoztak temetni. Otto Liman von Sanders sírja ma is áll a darmstadti régi temetőben, igaz, 2015 óta már nem minősül díszsír­helynek. A város megvonta ezt a címet, mondván, a tábornok egyszerű katona volt, más érdeme nem ismeretes. A vita kapcsán viszont számos kép került fel az internetre a sírról, azokon jól látni: a kőkereszt márványtábláján csak Ame­lie von Sanders és Otto Liman neve sze­repel, Erzsébeté nem. Ami igencsak elgondolkodtató. Talán a tábornok leszármazottai szégyellték a kései házasságot, esetleg mésalliance­­ként értékelték? Netán zavarta őket a tény, hogy a Politzerek zsidók voltak? A harmincas évek végi Németország­ban ez nem elképzelhetetlen. Könnyen meglehet, hogy ők azt sem tudták, amit az anyakönyvekben nagy kedvvel kuta­kodó utókor már igen: hogy a gallipoli oroszlán furcsa vezetékneve a nagyapja nevének eltorzított változata. E felme­nő egy vagyonos hamburgi zsidó keres­kedő volt, Liepmann nevű, „Simán pasa" Wilhelm Souchon német admirá­lis (jobbra) és „egyik lánya" társaságában az 1913-1915 körül készült felvé­telen Von Sanders sír­ja a darmstadti régi temetőben. A márványtáb­lán csak Amelie von Sanders és a tábornok neve szerepel Otto Liman Kaiser!. Ösmani (Sanders r Warschau Gallipoli-o' 9u’ ififbr !|orft nimmer nuf íz1<0 £ '< ezo Otto Liman von Sanders tábornok már visszavonulása után >o­in < ÖQZZ› O

Next