Népszava, 2024. január (151. évfolyam, 1-26. szám)

2024-01-05 / 4. szám

2 Nyitott mondat Veres Tamás Galambok elszállok a buszra. Balról a negyedik ülésre. Mindig ide ülök. Ez az én helyem. Mögöttem Jenő ül. Mintha galambok lennénk a galambdúcban. Elüldögé­lünk egymás mellett a többi melóssal. A dolgozni indulókat beszippantja magába a téglatest alakú vasszörnyeteg. Minden nyomorult kis faluba bemegyünk összeszedni a kollégákat. Autóval negyven perc az út, céges busszal másfél óra. Lenne más megoldás is az útvonalra, de a buszos cég fuvarszervezője nem ért a munkájához. Sanyika a következő felszálló. Elém fog ülni. Ülve fog némán táncolni a zene ritmusára, amit hallgat. Régebben zavart, de már megszoktam. Beül elém a harmadik székre, és bont egy alkohol­­mentes citromos sört. Jenő átkiabál a fejem felett. - Sanyika! Az alkoholmentes sör az első lépés a guminő felé! Sanyika Jenő felé fordul. - A guminő nem csal meg! Nem kell vele beszélgetni, és ha meg­unom, csak behajtogatom a szekrénybe! Korán keltem, jó lenne kicsit aludni a buszon, amíg beérünk. Imádkozom, hogy ne csörögjön Jenő telefonja. Jenő telefonja csörög. Elővadászom a táska aljáról az olcsó fülhallgatómat, és a fülem­be dugom. Elindítok valamilyen rádiót. Inkább ezt hallgatom, mint Jenőt. De Jenőt is hallom, és a rádiót is. Megpróbálok a rádióra koncentrálni. Jenő sztorizni kezd. Lassan, tagoltan mesél.­­ Képzeld, pénteken mentünk haza, és láttuk, hogy odafészkelt az albérletünk erkélyére egy galamb. Toj­ás is volt a fészekben. Fog­tam egy zsákot, és belehajítottam a fészket tojásostul. A párom fel­mosta az erkélyt. Több tisztítószer volt a vödörben, mint víz. Azóta nem jönnek oda a galambok fészket rakni. Harmadszor hallom ezt a történetet a buszon a héten. Szerda van. Remélem, Jenőnek csak három barátja van. Szeretném meg­rázni Jenőt, és megérdeklődni tőle, hogy miért ilyen nyomorultul unalmas az élete. Félúton felszáll Éva, és beül Jenő mellé. Szeret beszélgetni. Be­szélgetés közben gyorsabban szokott témát váltani, mint profi fo­cista ritmust a labdával. Látszólag udvariasan érdeklődik Jenőnél, mi történt vele tegnap óta. Pár pillanat múlva ő fog beszélni saját magáról. Jenő mesélni kezd. - Tegnap elmentünk a párommal fagyizni. Levendulafagyit et­tünk. - Már fagyit is készítenek belőle? Én levendulaszappant vettem egyszer! Négy éve télen ónos eső esett, megcsúsztam a kocsimmal, neki a villanyoszlopnak, és összetört az autó. Virágzik az egyik or­chideám. A férjem csináltatj­a a fogait. Már ötöt kihúztak neki! Jenő próbál visszatérni a beszélgetésbe.­­ Meséltem, hogy egy galamb fészkelt az erkélyünkre, és amikor felmostunk, több tisztítószer volt a vödörben, mint víz? Éva gyorsan visszaveszi a szót. Említetted. Lesz nálunk falunap! Tegnap volt a lányom állás­interjún. Múlt héten kikeltek a kiscsirkék a kotlós alól. Hétfőtől olcsóbb lesz a tejföl a barátnőm kisboltjában. Holnapra kaptam időpontot a körmöshöz. A tisztítószer nem lesz olcsóbb a barátnődnél? Sokat elhasz­náltunk, amikor a vödörben több tisztítószer volt, mint víz.­­ Majd megkérdezem. Alig lesz sárgabarackunk idén. A fagy el­intézte. Tüzel a kutyánk. Horvátba megyünk nyaralni. A kocsinkon lyukas a kipufogó. Szombaton főzök bodzaszörpöt. Holnap jó lenne máshová ülni! Körülnézek a buszon. Elöl négyen vihorásznak hangosan a sofőrrel. Észre se veszik, hogy egyre lassabban megy a busz. A sofőr nem az utat nézi, hanem rájuk koncentrál. Hátul öten szidják felváltva a sofőrt. Miért megy ilyen las­san? Nem lesz idő miatta kávézni vagy cigizni munka előtt. Egyikük a telefonján mutogatja a többieknek, hogy milyen las­san megyünk. Méri a busz sebességét. Még mindig ez a legjobb hely, ahol ülök. Eszem ágában sincs máshová ülni. Ez az én helyem. Mindjárt beérünk. Már nincs értelme aludni. Egy pillanatra szeretném lecsukni a szememet. Fél órát aludtam. Észre se vet­tem, amikor megérkeztünk. Sanyika finoman megrázza a vállam. Te nem jössz ma dolgozni? Félkómásan kinézek az ablakon. Levánszorgok a buszról. Próbálok felébredni. Előkotrom a belépőkártyámat a táskám al­járól. Útközben megelőzöm Évát, aki már Melindával beszélget. Szinte suttogva mondja, de meghallom. Jó lett volna egy kicsit pihenni a buszon, de ez a Jenő olyan sokat szövegel. Teljesen lefárasztott. Egy igazi energiavámpír. Hirtelen nekem is sok mondanivalóm lenne, de összeszo­rítom az ajkaimat, és hagyom, hogy magába szippantson a ro­busztus épület. f­ 3 :­ 1 *öo Mái Attila Guggoló elefánt m M­ár nem érdekel, hogy meghalok, mondta nagyanyám, majd hosszú csend után a tévéképernyőre muta­tott: - Azok ott elefántok? Amikor harmincéves lettem, még a szüleim­mel laktam, anyám azt mondta, kitagad a család­ból, ha langyi vagyok. Aznap este elköltöztem, másnap a repülőn ültem Dublin felé, két hét múl­va hívtam fel. Sírni kezdett, tizenöt napja sem­mit nem tudunk rólad, voltunk a rendőrségen, apádnak kiújult a lumbágója. Amikor abbahagy­ta a rinyálást, annyit mondtam neki, mindent tudok, mitter, te aztán tényleg jól adod a hülyét, mindamellett fogadjunk, deriválni is tudsz. Még jó hogy, ne csacsiskodj, válaszolta, és szemernyi meglepetés sem hallatszott a hangjában. Anyám­nak elképesztő agya van, mégis eljátszotta, hogy butácska, mert így könnyebben manipulálta a környezetét, elnézőbbek voltak vele, egyedül én tudtam, hogy mindenkit átver az önérzetes, de kissé bamba nő szerepével. Nővéremmel a tizenhatodik szülinapomon a kertben pezsgőztünk, fordított pertut ittunk, innentől kezdve magázódunk, szerintem ez a tisztelet jele, mondta. Úgy döntöttünk, nem megyünk vissza a házba, kint végezzük el a dol­gunkat. A garázs előtt vártam rá, előbújt a lilás sövény mögül, igazított a szoknyáján. Tudja, ked­ves uram, nekünk, nőknek sokkal bonyolultabb a vizelés, mint a férfiaknak, hiszen maguk lazán előveszik, leguggolniuk sem kell, állva elintézik, lerázzák a maradékot, és kész. Beletúrt a hajam­ba, rám vigyorgott, és megölelt. Azóta nem vál­tottunk tegeződésre, egyetlen kivételtől eltekint­ve, tavaly szilveszterkor elküldött a fenébe, mert nem voltam hajlandó átrepülni hozzá Párizsba. Nem attól éreztem rosszul magam, amit mon­dott, hanem mert letegezett. Egy addikcióval foglalkozó weboldalon, az alkohol mellett kockázatként megemlítették a kábítószereket, de szerintük a marihuána nem tartozik a veszélyes drogok közé. Végigolvas­tam az új cikkeiket, utánanéztem a munkatár­saknak a közösségi médiában, tudtam, kikkel barátkoznak, mi a kedvenc ételük, hol nya­raltak legutóbb, családtagnak éreztem őket. Nyugi, azért nem fogok rávetemedni a szeszre, hogy engem is lehozhassanak róla. Ügyes kis csapat, a kábszereseket átszoktatják az alko­holra, a piásokat a kocogásra, a gyógyszerzabá­­lókat a meditálásra. Nagyi a halála előtt kezdett el inni, csöppet sem vigasztalta, hogy a túloldalon várja a min­denható, elitta a maradék eszét, nem kellett hozzá hat hónap. A hagyatéki tárgyalás után kilencszatyornyi üres üveget szedtem össze a lakásban különböző rejtekhelyekről, kabátuj­­jakba gyömöszölt borosflaskák, mintha kon­fekcióba bújtatott múmiák költöztek volna a gardróbba. Fájt, legbelül mégis ugyanúgy ne­vettem, mint gyerekkoromban, amikor először töltöttem nála a téli szünetet. Anyám kórházban feküdt, pajzsmirigye mindkét lebenyét eltávo­lították, apám borókapálinkát ivott, mosogatás helyett a kukába dobálta a koszos tányérokat, és a mosdókagylóba pisált. Nagyi guggolt a nap­pali nyitott ajtaja mögött, kiabált a konyha irá­nyába, ahol a kopott sakktáblát restauráltam fekete filctollal. Figyelj, ha jön valaki, időben jelezd!, kiáltotta. Pár perc múlva leült mellém, épp azon tanakodtam, hogy a huszárt vagy a fu­tót kell a bástya mellé rakni, közben az ajtó alól halványsárga csermely csordogált az előszobába. Bementem, hogy megkeressem a sezlon alatt az egyik sötét gyalogot, megcsúsztam az ammónia­­szagú folyócskában, beletenyereltem, a konyhai falikádban sikáltam a kezem mosószappannal. Életem során akkor nevettem először kínomban, és nyolc lépésből mattot adtam. A rövid sakkparti után nagyi dohos, szürke rongyot csavart a part­vis végére, majd cuppanó hangok kíséretében feltörölte a terebélyessé vált tócsát. Életem nője azt állítja, jól áll nekem a szakáll, frissen borotválva kalácsképűnek tart. Nem sze­reti, ha inget viselek, inkább pólós típus, a cipőm tisztaságát folyton megcsodálja. Elérte, hogy le­adjak pár kilót, fokozatosan növeli a saláta men­­­nyiségét, csökkenti a húsadagot, azóta szűkebb farmert hordok. A bort mondjuk nem sajnálja, rozét iszik tisztán, én zöld veltelinit szódával. Az első novellám megjelenése napján pezsgőztünk, mégiscsak premier, nemdebár. Elolvastuk az egész prózarovatot, neki az tetszett a legjobban, amelyikben habosat hugyozó elefántról írt vala­mi francia nevű pasas. Mindig gyűlöltem a politi­kát, neki sikerült elérnie, hogy ne fordítsak hátat a közéletnek, azóta követem a világ eseményeit, tüntetésre járunk. A tüntetésekre futócipőben megyünk, viszünk magunkkal szendvicset, izo­­tóniás sportitalt, van nálunk sebtapasz, jód és fertőtlenítő. Felkészülünk a várható nehézsé­gekre, gondolkodó ember nem fordíthat hátat a közéletnek, mondja a csajom, aki az autójában négy év után sem tudja, hogy működik a riasztó, a motort beindítás után leállítja, elszámol ötig, ismét indít, azt mondja, újra rágyújtok. Meg sem próbálom elmagyarázni neki, mennyire értel­metlen, amit csinál, miért is tenném, hiszen az életünknek megvan ugyanaz a dekadens bája, mint a habosat hugyozó elefántnak. Anyám újévkor könyörgött a telefonba, lá­togassam meg őket, kibírhatatlanul hiányzom, apám megint inni kezdett. Legalább elviselhe­tőbb az élete, válaszoltam. A felső szomszéd, tudod, a Hargitay bácsi, akinek nyolcvanhétben meghalt a felesége, nemrég eladta az aranyfogát, már alig köszön, csak motyog valamit lehajtott fejjel, ha összefutunk a gangon, ne csináld, gyere haza, kérlek, zárta kissé zavaros érvelését anyám. Jövő héten hazarepülünk Péterrel. Nem vagyok humoromnál, válaszolta. Sosem voltál. Hiába sértegetsz, tudom, hogy megbántottalak, meg­­érdemlem az arroganciád. Akkor látogatlak meg, anya, ha nem lesz több színészkedés, és őszin­tén viselkedsz, különben meg igazán tudhatnád, amit másoknak hazudsz, semmiség amellett, amit önmagadnak kamuzol. Már mindent beval­lottam apádnak, különösebben nem volt meglep­ve, párszor lebuktam az elmúlt harmincöt évben, vihorászott anyám. Képzeld, lelepleződéseim gyűjteményéből készít pépét, prezentációt. Dia­sorozaton mutatja be, időnként hogyan kapott csaláson a butuska nő szerepében, ő rajzolja hoz­zá az ábrákat, minden sztorihoz tartozik zenei aláfestésként egy világsláger, skandináv metál­együttesek feldolgozásában. Tudta, hogy mattot adott, szombat délre ott vagyok, válaszoltam. Bort ne hozz magaddal, apád újra leszokóban lesz, alkoholmentes sört iszik majd, tegnap azt mondta, amikor reklámozták a tévében, hogy a szomjat oltja, de nem bódít, ezért olyan azt a löttyöt vedelni, mintha azokkal a plasztikázott, kacsaszájú nőkkel kefélne, akik az Instagramon rázzák a tetovált szilikonseggüket. Hazafelé a repülőn bámultam kifelé az ab­lakon, néztem a felhőket, olyanok voltak, mint a folyóhoz tartó elefántcsorda. Nem bántam volna, ha tovább tart az út. Amikor ajtót nyitott anyám, kissé hátralépett, alaposan végigmért, pedig olyan szép gyerek voltál, mondta elér­­zékenyülve. Kézen fogva vezetett a nappaliba, apám kasmírmintás házikabátban fogadott, törölgette a szeméből a könnyeket. Képtelen lennék együtt lakni velük.

Next