Népszava, 2024. február (151. évfolyam, 27-51. szám)

2024-02-02 / 28. szám

2024. február 2., péntek 9 VELEMENY NÉPSZAVA Fekete lovag győzzünk ki egy döntet­­ ­­lenben! A Gyalog galopp­ból ismert, szállóigévé vált mondat visszhangozhat a fü­lünkben a csütörtöki uniós csúcstalálkozó kapcsán. A legendás filmben a nagyvonalú kompromis­­­szumot a fekete lovag ajánlotta fel, akinek már levágták a kezét meg a lábát is. Nagyjából mi is így érez­hetjük magunkat azt követően, hogy az EU-s állam- és kormányfők egyhangúlag szavazták meg Ukraj­na 50 milliárd eurós támogatását. Mindez Orbán Viktor jóváhagyá­sával történt, miközben hetek óta mást sem hallunk, mint azt, hogy vétózunk. Ennek ellenére megint mi győztünk. Habár az Orbán Viktor által hó­napok óta lebegtetett vétófenyege­tés feladása minden bizonnyal egy ördögi terv része volt, mégis, mint­ha porszem került volna a kormány­propaganda gépezetébe. Mint tud­juk, a legutóbbi nemzeti konzultáció is igazi sikersztori volt. A kérdőívet kitöltők 99 százaléka Ukrajna tá­mogatását illetően azt mondta, ne fizessünk a háború sújtotta ország­nak addig, amíg az Európai Unió fel nem szabadítja a Magyarországnak szánt, befagyasztott támogatásokat. Azok, akik tényleg képesek ko­molyan venni a „konzultációt”, a mostani uniós csúcs után tanácsta­lanul kérdezgethetik: nem vették fi­gyelembe a véleményüket? Bizony­talanságukat aligha csillapítják a kormányszóvivő szavai, aki szerint Orbán Viktor nem is ment szem­be a nemzeti konzultációval, mivel már elkezdtek csordogálni az uniós pénzek. Igen ám, de arról egyelőre szó sincs, hogy az EU minden pénzt felszabadítana, s még abban sem le­hetünk biztosak, egyáltalán az ös­­­szes támogatást megkapjuk-e. A kor­mányhívők értetlenkedését csak erősítik Charles Michel, az Európai Tanács elnökének szavai, aki szerint miniszterelnökünk a tárgyalóterem­ben konstruktívan viselkedett. Orbán Viktor másfél hónap alatt kétszer volt kénytelen meghajol­ni az Unió akarata előtt. Tavaly de­cemberben nem vétózta meg a csat­lakozási tárgyalások megkezdését Ukrajnával a teremből való emléke­zetes kivonulásával, most pedig Ki­­jev finanszírozásával kapcsolatban is megfutamodott a nindzsaharc elől. Ahogy Karl Nehammer osztrák kan­cellár rövid nyilatkozatában fogal­mazott, „újra velünk van a fedélze­ten” Orbán Viktor. Nem világos, hogy a miniszterel­nök kivel is van a fedélzeten, de egy­valamit tényleg sikerült elérnie: az Európai Tanács, illetve az Európai Bizottság rafináltságban kezdi felül­múlni tanítómesterét, s egyre erő­sebb üzenetekkel adja a tudtára, ki is az úr a háznál. Az uniós intézmények már a zsarolástól sem riadnak vissza. Ezt az a hétfőn kiszivárogtatott do­kumentum is igazolta, amely azt su­gallta, hogy az EU a piacokon keresz­tül kényszerítheti térdre a magyar gazdaságot, ha a kormányfő megvé­tózná Ukrajna támogatását. Ugyan nem hivatalos szövegről van szó, már ennek megszellőztetése is kétségbe ejtette a magyar piaci résztvevőket, akik pontosan ismerik a magyar gaz­daság drámai helyzetét, s tisztában vannak azzal: csak távolodunk attól, hogy „mi rendeljük a zenét”. Nem táncolunk úgy, ahogy Brüs­­­szel fütyül, olvashattuk a plakáto­kon. Tényleg nem: levágott lábbal nem könnyű fellépni Európa tánc­parkettjén. dk___Jh RÓNAY TAMÁS JEGYZET Vas András 4 k ______________________J__jL____Wfe. J­t Wagner úr M-be e­ gymilliárdnál is többe kerül­het Gyurcsányék új luxus­­otthona - hirdette a legna­gyobb nyomtatott politikai propagandalap. Nagy nyo­mozást nem igényelt a sztori, hi­szen, ahogyan minden évben, ismét nyilvánosak a politikusi vagyon­nyilatkozatok, csak át kellett nyá­­lazni néhány A4-es oldalt a nagy le­leplezéshez. Melyet persze még ha­­bosítanak, úgy ez a nagy rongyrázás, hogy az Apró-villát el sem adták, a cihából húzták elő a milliárdot. Naná, hogy erre ugrik a rajongó­tábor, ennyi pénzt még tud értel­mezni. Mészáros Lőrinc 600 mil­liárdos gyarapodására vagy a kor­mányfői vej köréhez került szűk félbillióra csak legyintenek, úgy vannak vele, mint Wagner úr, ami­kor Fülig Jimmy száz fontot aján­lott neki, ha elvezeti Piszkos Erőd­hez: Nincs annyi pénz, fiam, amit itten mondsz... Az csak tíz font! Egymilliárd, ez még belefér, ennyit a lottón is lehet nyerni, a vagyonbevallásokban szereplő félmegyényi földeket, kastélynak beillő házakat, ilyen-olyan hegy­vidéki lakásokat, balatoni „pa­rasztházakat”, „fészereket” a „tűzi­­vízmedencékkel” viszont nem fo­­rintosítja a kormánylap. Ahogy a hatvanpusztai hacienda sem szúr­ja senki szemét, noha annak árá­ból nem két rózsadombi lakást, de 12 lakásos apartmanházat lehet­ne venni. Ám ha a Főpuritán azt mondja, hogy csökkent a megtaka­rítása, noha nőtt a fizetése és nem vett semmit, azt simán elhiszi a tá­bor, hiszen érezte a saját zsebén, inflációs évet zártunk, a Főnöknek is többe került a bevásárlás a sar­ki kisboltban. Hogy mennyit hoz a papa bányája, a tesó üzletei, a gye­rekek saját lábas bizniszei, azt sen­ki sem firtatja, hiszen megmondta: a családi üzlettel nem foglalkozik. Esetleg elsüt valami dakota köz­mondást vagy magyaros álbölcses­séget. Wagner úr Fülig Jimmy­­nek egy Aida nevű kardalosnőről dalolt, aki először becsapta a zöld alsót, azután kijátszotta a vörös felsőt... A­­ nyáj TÜZES LÓ M­ekkrológ. Napok óta ez a szó zakatol a fejemben, még sze­rencse, hogy nem csempésztem be ka­­mionos tüntetésről vagy szociális tűzifagondokról szóló riportokba. Csak hátul motoszkált, a nyakszirt fölött, tudván, eljön az idő, amikor tisztességesen el kell búcsúzni egy hozzánk kötődő állattól, Mekitől, a kecskétől. Gidaként került hozzánk pár éve, amikor még csak kezdetle­gesen építgettük saját kis állat­farmunk szegleteit és létszámát. Naivan azt gondoltuk akkor még, olyanok leszünk, mint a többi it­teni helybeli, aki jószágot józan megfontolásból tart, nem kötő­dik, csak módjával babusgat, és ha eljön az idő, feláldoz. Jellem­ző, hogy a disznóvágást - amikor még volt malacunk - jórészt más­ra bíztuk, az asztalunkon gőzölgő pompás tepertőből, fűszeres hur­kákból jó pár napig nem is ettünk. A helyiek szemében némiképp bolondok lettünk, városinak megmaradt, mimóza lelkek, akik költenek, de hasznot nem látnak. - Emlékszel...? - kezdődött min­dig a mondat, ha az üres ólak felé jártunk, felidézve, hogyan dőltek jobb oldalra, ha a hasukat kellett vakargatni, milyen sebesen futot­tak a moslékosvödörhöz, és mi­ként vették el pár hét elteltével már a kezünkből is az almát, óva­tosan, hogy véletlenül se harapja­nak az ujjainkba. A kecskét eszünkbe se jutott le­vágni. Hiába mondta a hozzánk körmölni járó, tapasztalt, komó­tosan megfontolt bácsi, hogy nincs jobb az omlós kecskehúsnál, ha még időben levágjuk, megsüthet­jük egyben, megtöltve a belsejét jóféle fűszerekkel, de akár rizzsel vagy kuszkusszal is, akkor a köret­re sincs gondunk. Ott topogtunk hajnalban, ami­kor elleni kezdett, néztük, milyen féltő gondoskodással nyalja körbe kicsinyét, amelyik baknak szüle­tett, így aztán jó pár hónappal ké­sőbb el is köszöntünk tőle, jobb a békesség a hátsó udvar matriar­­chátusában. Fejni is próbáltuk az­tán, de ügyetlenségünk, tapaszta­latlanságunk és az, hogy talán nem voltunk elég kitartóak, nem ho­zott gyümölcsöt. A helyiek szemé­ben épp ezért némiképp bolondok lettünk, városinak megmaradt, mimóza lelkek, akik költenek, de hasznot nem látnak. Hiába is ma­gyaráznánk, hogy jó ideje a hasz­not nem húsban vagy tejben mér­jük, hanem abban az összhangban, ami az évek során ember és ál­lat között kialakult és szavak nél­kül működött. Tudtuk a kecské­ről is, melyik zöldséghéjat kedveli legjobban, mikor eszik bele a tyú­kok kukoricájába, hogy szalad utá­nunk, amikor kinyitjuk a fás, bozó­tos területre vezető hátsó kaput, s merre tartja a fejét, ha azt akar­ja, vakargassuk a füle tövét. Rácso­dálkoztunk, mennyire szereti a na­rancshéjat, s hogyan borzolja fel a szája szélét egészen az orráig, ha kellemetlen ízt érez. Elfogadtuk, hogy a lepotyogó alma az övé, s azt is, ha itt-ott az ingujjunk szélét is megrágta a nagy szeretetében. Didergős délutánon, a kedvenc fája alatt találtuk meg tetemét. A többiek körbeállták, bámultak csak, még a libák és a kacsák is el­halkultak kicsit, a kakas sem ku­korékolt. Mintha tudnák, nem il­lendő olyankor a ricsaj, amikor kecskénk épp az égi nyájba távozik. DOBOS JUDIT i­en PÁPAI GÁBOR RAJZA GOMBFOCI MUHARI JUDIT A nyílt ös­­­szecsapások, sértegeté­sek nem az egymással szemben állók, hanem az elvileg egy­oldalt képvi­selők között zajlottak. Sas, aki repülni tanít I mentek a falig, ám a kitű­zött célt nem érték el. Mégis sikeres volt a Volán-dol­gozók sztrájkja. Hogy mi­­ért? Mert a munkavállalók többsége a megosztottság és a kö­zöny helyett beállt a Szolidaritás Autóbusz-közlekedési Szakszerve­zet vezetője mögé. Dobi István azt mondta, ha támogatják, ő elmegy értük a falig a bérharcban. Decem­berben még sokan féltek a munkál­tatói megtorlástól, januárban már a buszvezetők 80 százaléka támo­gatta a sztrájkot és Dobit. Mi ez, ha nem irigylésre méltó siker? Néhány tízezer forint volt egyébként a kü­lönbség az ajánlat és a követelés kö­zött, de ez az összeg egy volánosnál fájón hiányzik a hónap vége felé. Végül mégis győzött a miniszte­ri fenyegetés és zsarolás, illetve az, hogy Dobit több társa kitaszított­ként kezelte. Hogy jutottak idáig? Egy állami tulajdonú cégnél nor­mális esetben a bértárgyalás gya­korlatilag kétoldalú. A kormány, illetve az üzemeltető cég, jelen esetben a MÁV-Volán Zrt. áll az egyik oldalon, a munkavállalók ér­dekeit képviselő szakszervezetek a másikon. A szerepek általában nem keverednek. Az érdekvédők a dolgozók megélhetésével, megbe­csültségének hiányával érvelnek, a kormány és a munkáltató pedig ezt az igényt próbálja fékezni. A szá­mok az egyik oldalról egy kicsit fe­lül-, a másik oldalról egy kicsit alá­becsültek. Aztán hosszas érvelés után valahol középen találkoznak. Általában. Az a sajátos helyzet állt most elő, hogy a nyílt összecsapások, sértege­tések nem az egymással szemben állók, hanem az elvileg egy oldalt képviselők között zajlottak. Szak­szervezeti vezető érvelt azzal, hogy a cégnek nincs pénzesládája. Más Dobit okoskodónak, felelőtlennek és hazugnak nevezte. Lázár János miniszternek a páholyból kellett kivárnia, hogy mindenki azt írja alá, amit ő diktált. Az egyedül ma­radt Dobi sarokba szorult. Ha újabb sztrájkot hirdet, azzal kockáztat­ja, hogy az ő dolgozói maradnak ki a bérfejlesztésből. Mérlegelt, és úgy döntött, a kevesebb most több. De bizony ő lett az a sas, aki nem légy után kapkod, de repülni tanít.

Next