Népszava, 2024. február (151. évfolyam, 27-51. szám)

2024-02-02 / 28. szám

NÉPSZAVA 2024. február 2., péntek 101 VELEMENY Megérteni az érthetetlent címben foglalt törekvés motivált, amikor kéz­be vettem Tim Albert a 2023-as „Az ország, a hatalom és a dicsőség. Amerikai evangéliumi keresztyé­nek az extremizmus korában” (The Kingdom, the Power, and the Glory: American Evangelicals in an Age of Extremism) című, 2023-ban meg­jelent könyvét. A szerző tudniillik 493 oldalon keresztül keresi a vá­laszt az érthetetlenre, hogy ugyan­is a legbigottabb amerikai vallási közösség, az úgynevezett evangé­liumi keresztyének (Evangelicals) miért álltak falanxként a számukra is nyilvánvalóan vallástalan, bete­gesen hazudozó, csak saját érdekét szem előtt tartó Donald Trump mögé. Hogyan volt lehetséges, hogy a fehér evangéliumi keresztyének szavazatainak 81 százalékát 2016- ban Trump nyerte el? Miért vált számukra ez az üzletember amo­lyan messiássá, aki küzd a Sátán el­len? Akit a szemükben nem melles­leg Barack Obama testesített meg, mivel őt titkos muszlim szélsősé­gesnek tekintették. A legvadabb hazudozástól sem riadtak vis­­­sza. Michelle Obamát, az egykori first ladyt Michael Obamának ne­vezték, azt állítva, hogy valójában férfi. Egy prédikátor Biden elnök­sége idején olyan „igét” hirdetett a templomában, hogy „Egy önző, leépült ember ül a Fehér Házban. Van, aki azt mondja, hogy már nem Hogyan volt lehetséges, hogy a fehér evangéliumi keresztyé­nek szava­zatainak 81 százalékát 2016-ban Trump nyerte el? Miért vált számukra ez az üzletem­ber amolyan messiássá, aki küzd a Sátán ellen? is tudja, valójában mit csinál. Na­gyon is tudja, mivel gonosz.” A szó­szék a politikai propaganda fóru­mává változott. Az evangéliumi keresztyén cso­portok abban különböznek a töb­bi keresztény vallástól, hogy híve­ik egy újjászületési aktussal (born again) deklarálják a valláshoz tar­tozásukat. Ilyen közösség például a pünkösdistáké, baptistáké, meto­distáké stb. Ezek a befolyásos vallá­si irányzatok a katolikus egyháztól annak idején elszakadt protestán­sokból nőttek ki, akik az Egyesült Államokban az 1980-as évektől fe­hér konzervatív republikánusokká váltak. A könyv szerzője ebben a kör­ben nőtt fel, apja vallási „újjászü­letése” után evangéliumi keresz­tyén prédikátorrá vált, és a szerző is mindvégig megmaradt hitében. Világosan látja azonban, és meg is fogalmazza, hogy ez a vallási kör „megkeresztelte világszemléletét, és azt keresztyénynek nevezi”. Éle­sen elutasítják a vallás és a politika szétválasztását. „Az alapító atyák keresztény országot akartak terem­teni. A nézet, hogy vallás és politi­ka ne keveredjen, az ördögtől ered, hogy megakadályozza a kereszté­nyeket, hogy vezessék az országot.” Az Egyesült Államok 2. világ­háború utáni szekularizálódása, a Legfelsőbb Bíróság 1962-es dönté­se (Engel versus Vitale), mely be­tiltotta az imádkozást az állami iskolákban, és az abortusz engedé­lyezése 1973-ban (a híres Roe ver­sus Wade döntéssel) valóságos for­dulathoz vezetett, mozgósított. A vallási szélsőségesek az állami isko­lák betiltását sürgették. Az 1990-es évekre számukra kereszténynek lenni azonossá vált a Republikánus Pártra való szavazással. Ezekben az egyházakban az emberek eléré­sének legkönnyebb útja a politikai identitáson keresztül vezetett. Ez a felfokozott vallási-politikai önmeghatározás fura módon csak erősödött a vallás hirtelen és gyors háttérbe szorulásával az Egyesült Államokban az ezredforduló kö­rül: 1991-ben az amerikaiak 90 szá­zaléka keresztényként azonosítot­ta magát, és mindössze 5 százalék nem tartozott semmilyen egyház­hoz. Harminc évvel később csak 63 százalék azonosítja magát a keresz­ténységgel, és 29 százalék nem kap­csolódik egyházhoz. Egy 1972-ben készített felmérés szerint az ame­rikaiak több mint 90 százaléka hitt Istenben, és csak 9 százalékuk nem volt soha templomban; 2022-ben azonban ez utóbbiak aránya 33 szá­zalékra ugrott. Túlzás volna őket ateistának mondani, magukat is inkább „agnosztikusnak” nevezik, lényegében nem tudják vagy nem akarják eldönteni, létezik-e szá­mukra Isten - Magyarországon ez „a maguk módján vallásosak” cso­portja. Az amerikaiak tömegesen for­dulnak el a vallástól. Évente ezré­vel zárnak be a templomok: csak 2019-ben 4,5 ezer protestáns ima­hely zárta be kapuit. Különlegesen fontos említeni, hogy a tendencia alól az evangéliumi keresztyének sem kivételek. Mint egy vizsgálat tényszerűen kimutatta, „2006 óta a fehér evangéliumi keresztyének tapasztalták soraik legjelentősebb megritkulását: az amerikai lakos­ság 23 százalékáról 2020-ra 14 szá­zalékra estek vissza”. Míg a fehér katolikusok aránya 27 százalékkal csökkent, a fehér evangélikusoké 8 százalékkal, addig a fehér evangéli­umi keresztyének 37 százalékát ve­szítették el híveiknek. Külön figyel­met érdemel, hogy míg a 65 éven felüli amerikaiak 22 százaléka tar­tozik közéjük, a fiatal, 18-29 éves generációnak már csak a 7 száza­léka. Mindez pánikhangulatot kelt köreikben. A könyv szerzője a vallás politi­kai hitté változását állítja munká­ja középpontjába: „Az evangéliumi keresztyének nem törődnek töb­bé azzal, hogy kedvenc jelöltjüknek bibliai világnézete van-e, s még ke­vésbé, hogy tájékozott-e a Bibliá­ban. Már nem törődnek az alázattal, békével, minden szomszéd szerete­­tével. Ezen üzeneteknek már nincs piaca. Az igény a dominancia lett.” 2011-ben egy vallási intézmény által végzett közvélemény-kutatás azt a kérdést tette fel, hogy „egy po­litikus, aki magánéletében immo­rális, végezheti-e hitelesen a köz­életi munkáját”. Az összes vallási csoport közül a legkisebb arányban a fehér evangéliumi keresztyének válaszoltak igennel: mindössze 30 százalékuk bólintott rá erre. 2016- ban ugyanaz az intézmény megis­mételte a közvélemény tesztelését, és ekkor, megdöbbentő módon, az evangéliumi keresztyének 72 szá­zaléka válaszolt igennel; ez volt a legmagasabb arány a vallási csopor­tok között. Obama elnökségének évei után úgy érezték, hogy támadás folyik ellenük. Úgy látták, az összes vallá­si csoport közül őket diszkriminál­ják a legjobban, erősebben, mint a muszlimokat. Öt év leforgása alatt ekkora véleményváltás úgyszól­ván csoda, de mégsem az: az evan­géliumi keresztyének egyszerűen elfogadták és saját jelöltjüknek te­kintették Trumpot, akinek súlyos jellemhibáit nem lehetett nem ész­revenni, mégis úgy gondolták, hogy ő fogja a legjobban szolgálni politi­kai céljaikat. A könyv szerzője joggal szö­gezi le, hogy a „politika mintegy pótvallássá vált”. Trump szoros együttműködést ígért: a feltétel nélküli támogatásért „életpárti”, vagyis abortuszellenes politikát. Lehangoltan tettem le a könyvet. Sok mindent megmagyarázott, de nem mondom, hogy maradéktala­nul sikerült megérteni az érthetet­lent, bár Tim Alberta valóban nagy segítséget nyújtott hozzá. Szeren­csére a jól működő statisztikai fel­mérések még inkább. Az amerikai politika az abszurditások mezejére tévedt. Az abszurditás nem racio­nális, ezért nehezen érthető, és a fi­atal generációk már nem is akarják megérteni, elfordulnak tőle. BERENDT­ IVÁN történész­professzor Mi, büszke utolsók K­övér László megmondta: „valakinek utolsónak is kell lenni”. Mindezt olyan karakán szittya öntudat­tal, mintha ez dicsőség lenne. Pedig nagyon nem az. Mond­hatnánk, hogy már nem számít, mert a Nyugat úgyis leírta orszá­gunkat a kultúrállamok listájáról. Csakhogy abban, ami nálunk a svéd NATO-csatlakozás ügyében (nem) történt, mint cseppben a tenger, úgy lelhető fel ennek a jobb sorsra érdemes országnak minden olyan nyűge, amit a 2010-zel beköszön­tött modern kori despotizmus ho­zott ránk. A miniszterelnökkel az élen a kormány összes illetékes tagja sok­szor nyilvánosan fogadkozott, hogy „nem mi leszünk az utolsók”. Ha­zudtak. A kérdés az, hogy ezek után milyen alapon formálnak jogot arra, hogy bármely más ígéretük­nek hitelt adjanak? Az eset azt is jól példázza, mire számíthatunk abban a világban, aho­vá Orbán teljes igyekezetével kor­ai igyekez­tünk minden lehetséges módon a törökökhöz alkalmaz­kodni, ők pedig azt sem vették észre, hogy létezünk. Ilyen a „türk szolidari­tás”, mányozza e kompországot. A Fidesz politikusai, élükön az Országgyű­lés külügyi bizottságának elnökével, sokszor kijelentették, hogy folyama­tosan egyeztetnek az ügyben Török­országgal. Most már egyértelműen látszik, hogy ez az egyeztetés egyirá­nyú volt. Azaz mi igyekeztünk min­den lehetséges módon a törökök­höz alkalmazkodni, ők pedig azt sem vették észre, hogy létezünk. Ilyen a „türk szolidaritás”. Van abban valami megfejthetet­len paradoxon, hogy az a hatalom, amely külsőségekben és gondolko­dásában egyre inkább a múltba ré­ved, archaikus preambulummal tett hitet az Alaptörvényben tör­ténelmi értékeink szupremáciá­­ja mellett, két olyan országhoz - Oroszországhoz és Törökországhoz - köti a magyarság hajóját, amely országok ebben a történelemben csak mint megszállóink és forradal­maink leverői hagytak nyomot. És hogy mi a baj a svédekkel? Kövér szavaival az, hogy „pocs­kondiáznak” minket. Érdekes mó­don azonban a hatalom mindeddig egyetlen olyan konkrét svéd kor­mányzati megnyilvánulást sem tu­dott prezentálni, amely valótlan vagy méltatlan állítást tartalmazott volna Magyarországról. Az igaz, hogy az ottani sajtó nagyobb része finoman szólva sem ír hízelgően rólunk, és az oktatásban is feltűnt egy olyan tájékoztató film, amelyet nem lehet dicséretként értelmezni. Merthogy Svédországban - a hazai viszonyokkal ellentétben - a politi­kai hatalom nem uralja le a média nagy többségét, és nem ők írják elő, mit és hogyan oktassanak. Állító­lag ezt (is) hívják demokráciának. És persze ott sem minden úgy igaz, ahogy egyes médiumokban megje­lenik, de ennek helyreigazítása csak akkor a hatalom dolga, ha az állítás azt sérti. Mindez persze itthonról már nem érthető, különösen ami­óta Szuverenitásvédelmi Hivatal is gondoskodik arról, mi a helyes hoz­záállás. Mindenesetre ebben még van mit tanulnunk a fentebb emle­getett két példaképünktől, Orosz­országtól és Törökországtól. A baj az, hogy nem csak ebben vagyunk utolsók. És most nem is a gazdasági mutatóinkra gondolok, bár az EU legmagasabb infláció­ja már akkor is beépült a bázisba, ha azóta jelentősen csökkent. Or­bán Viktor utolsóként látogat Uk­rajnába (ha egyáltalán), utolsóként válunk le az orosz gázról és olajról (ha egyáltalán), és igen: utolsóként jutunk hozzá a minket megillető uniós forrásokhoz (ha egyáltalán). Utolsóként látogatta meg Orbán a bukás előtt Mubarakot, Babist, Jan­­sát, fogadta Bolsonarót, és még so­rolhatnám. És sajnos minket hívtak a németek utolsó csatlósának akkor is, ha ez történelmileg nem igaz. A kérdés pedig az, hogy van-e okunk büszkének lenni a mi utol­só voltunkra, van-e ennek bármi­lyen pozitív hozadéka Magyaror­szág számára? Ha a világsajtóban való szapora szereplés ilyen len­ne, akkor elégedettek lehetnénk, legalább annyira, mint a KDNP-s Nacsa Lőrinc, aki a közszolgálati­nak csúfolt televízióban mondta el monológját arról, hogy a legutóbbi nemzeti konzultáció ismét bebizo­nyította, hogy „a magyarok többsé­ge” a feltett kérdésekre adott vála­szaiban egyetértett a kormánnyal. Világos! Ezek szerint a magyarok többsége úgy másfél millió ember, az a hétmillió pedig, akik nem kívántak részesülni a nemzeti konzultáció ál­dásaiból, nem számít magyarnak. Ha ilyen kevesen lennénk, akkor vég­képp ügyelnünk kellene arra, hogy ne mi legyünk az utolsók. Mert így esetleg le is maradunk a vonatról. HAJDÚ MIKLÓS mérnök­közgazdász Az oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.

Next