Népszava, 2024. február (151. évfolyam, 27-51. szám)
2024-02-02 / 28. szám
NÉPSZAVA 2024. február 2., péntek 101 VELEMENY Megérteni az érthetetlent címben foglalt törekvés motivált, amikor kézbe vettem Tim Albert a 2023-as „Az ország, a hatalom és a dicsőség. Amerikai evangéliumi keresztyének az extremizmus korában” (The Kingdom, the Power, and the Glory: American Evangelicals in an Age of Extremism) című, 2023-ban megjelent könyvét. A szerző tudniillik 493 oldalon keresztül keresi a választ az érthetetlenre, hogy ugyanis a legbigottabb amerikai vallási közösség, az úgynevezett evangéliumi keresztyének (Evangelicals) miért álltak falanxként a számukra is nyilvánvalóan vallástalan, betegesen hazudozó, csak saját érdekét szem előtt tartó Donald Trump mögé. Hogyan volt lehetséges, hogy a fehér evangéliumi keresztyének szavazatainak 81 százalékát 2016- ban Trump nyerte el? Miért vált számukra ez az üzletember amolyan messiássá, aki küzd a Sátán ellen? Akit a szemükben nem mellesleg Barack Obama testesített meg, mivel őt titkos muszlim szélsőségesnek tekintették. A legvadabb hazudozástól sem riadtak vissza. Michelle Obamát, az egykori first ladyt Michael Obamának nevezték, azt állítva, hogy valójában férfi. Egy prédikátor Biden elnöksége idején olyan „igét” hirdetett a templomában, hogy „Egy önző, leépült ember ül a Fehér Házban. Van, aki azt mondja, hogy már nem Hogyan volt lehetséges, hogy a fehér evangéliumi keresztyének szavazatainak 81 százalékát 2016-ban Trump nyerte el? Miért vált számukra ez az üzletember amolyan messiássá, aki küzd a Sátán ellen? is tudja, valójában mit csinál. Nagyon is tudja, mivel gonosz.” A szószék a politikai propaganda fórumává változott. Az evangéliumi keresztyén csoportok abban különböznek a többi keresztény vallástól, hogy híveik egy újjászületési aktussal (born again) deklarálják a valláshoz tartozásukat. Ilyen közösség például a pünkösdistáké, baptistáké, metodistáké stb. Ezek a befolyásos vallási irányzatok a katolikus egyháztól annak idején elszakadt protestánsokból nőttek ki, akik az Egyesült Államokban az 1980-as évektől fehér konzervatív republikánusokká váltak. A könyv szerzője ebben a körben nőtt fel, apja vallási „újjászületése” után evangéliumi keresztyén prédikátorrá vált, és a szerző is mindvégig megmaradt hitében. Világosan látja azonban, és meg is fogalmazza, hogy ez a vallási kör „megkeresztelte világszemléletét, és azt keresztyénynek nevezi”. Élesen elutasítják a vallás és a politika szétválasztását. „Az alapító atyák keresztény országot akartak teremteni. A nézet, hogy vallás és politika ne keveredjen, az ördögtől ered, hogy megakadályozza a keresztényeket, hogy vezessék az országot.” Az Egyesült Államok 2. világháború utáni szekularizálódása, a Legfelsőbb Bíróság 1962-es döntése (Engel versus Vitale), mely betiltotta az imádkozást az állami iskolákban, és az abortusz engedélyezése 1973-ban (a híres Roe versus Wade döntéssel) valóságos fordulathoz vezetett, mozgósított. A vallási szélsőségesek az állami iskolák betiltását sürgették. Az 1990-es évekre számukra kereszténynek lenni azonossá vált a Republikánus Pártra való szavazással. Ezekben az egyházakban az emberek elérésének legkönnyebb útja a politikai identitáson keresztül vezetett. Ez a felfokozott vallási-politikai önmeghatározás fura módon csak erősödött a vallás hirtelen és gyors háttérbe szorulásával az Egyesült Államokban az ezredforduló körül: 1991-ben az amerikaiak 90 százaléka keresztényként azonosította magát, és mindössze 5 százalék nem tartozott semmilyen egyházhoz. Harminc évvel később csak 63 százalék azonosítja magát a kereszténységgel, és 29 százalék nem kapcsolódik egyházhoz. Egy 1972-ben készített felmérés szerint az amerikaiak több mint 90 százaléka hitt Istenben, és csak 9 százalékuk nem volt soha templomban; 2022-ben azonban ez utóbbiak aránya 33 százalékra ugrott. Túlzás volna őket ateistának mondani, magukat is inkább „agnosztikusnak” nevezik, lényegében nem tudják vagy nem akarják eldönteni, létezik-e számukra Isten - Magyarországon ez „a maguk módján vallásosak” csoportja. Az amerikaiak tömegesen fordulnak el a vallástól. Évente ezrével zárnak be a templomok: csak 2019-ben 4,5 ezer protestáns imahely zárta be kapuit. Különlegesen fontos említeni, hogy a tendencia alól az evangéliumi keresztyének sem kivételek. Mint egy vizsgálat tényszerűen kimutatta, „2006 óta a fehér evangéliumi keresztyének tapasztalták soraik legjelentősebb megritkulását: az amerikai lakosság 23 százalékáról 2020-ra 14 százalékra estek vissza”. Míg a fehér katolikusok aránya 27 százalékkal csökkent, a fehér evangélikusoké 8 százalékkal, addig a fehér evangéliumi keresztyének 37 százalékát veszítették el híveiknek. Külön figyelmet érdemel, hogy míg a 65 éven felüli amerikaiak 22 százaléka tartozik közéjük, a fiatal, 18-29 éves generációnak már csak a 7 százaléka. Mindez pánikhangulatot kelt köreikben. A könyv szerzője a vallás politikai hitté változását állítja munkája középpontjába: „Az evangéliumi keresztyének nem törődnek többé azzal, hogy kedvenc jelöltjüknek bibliai világnézete van-e, s még kevésbé, hogy tájékozott-e a Bibliában. Már nem törődnek az alázattal, békével, minden szomszéd szeretetével. Ezen üzeneteknek már nincs piaca. Az igény a dominancia lett.” 2011-ben egy vallási intézmény által végzett közvélemény-kutatás azt a kérdést tette fel, hogy „egy politikus, aki magánéletében immorális, végezheti-e hitelesen a közéleti munkáját”. Az összes vallási csoport közül a legkisebb arányban a fehér evangéliumi keresztyének válaszoltak igennel: mindössze 30 százalékuk bólintott rá erre. 2016- ban ugyanaz az intézmény megismételte a közvélemény tesztelését, és ekkor, megdöbbentő módon, az evangéliumi keresztyének 72 százaléka válaszolt igennel; ez volt a legmagasabb arány a vallási csoportok között. Obama elnökségének évei után úgy érezték, hogy támadás folyik ellenük. Úgy látták, az összes vallási csoport közül őket diszkriminálják a legjobban, erősebben, mint a muszlimokat. Öt év leforgása alatt ekkora véleményváltás úgyszólván csoda, de mégsem az: az evangéliumi keresztyének egyszerűen elfogadták és saját jelöltjüknek tekintették Trumpot, akinek súlyos jellemhibáit nem lehetett nem észrevenni, mégis úgy gondolták, hogy ő fogja a legjobban szolgálni politikai céljaikat. A könyv szerzője joggal szögezi le, hogy a „politika mintegy pótvallássá vált”. Trump szoros együttműködést ígért: a feltétel nélküli támogatásért „életpárti”, vagyis abortuszellenes politikát. Lehangoltan tettem le a könyvet. Sok mindent megmagyarázott, de nem mondom, hogy maradéktalanul sikerült megérteni az érthetetlent, bár Tim Alberta valóban nagy segítséget nyújtott hozzá. Szerencsére a jól működő statisztikai felmérések még inkább. Az amerikai politika az abszurditások mezejére tévedt. Az abszurditás nem racionális, ezért nehezen érthető, és a fiatal generációk már nem is akarják megérteni, elfordulnak tőle. BERENDT IVÁN történészprofesszor Mi, büszke utolsók Kövér László megmondta: „valakinek utolsónak is kell lenni”. Mindezt olyan karakán szittya öntudattal, mintha ez dicsőség lenne. Pedig nagyon nem az. Mondhatnánk, hogy már nem számít, mert a Nyugat úgyis leírta országunkat a kultúrállamok listájáról. Csakhogy abban, ami nálunk a svéd NATO-csatlakozás ügyében (nem) történt, mint cseppben a tenger, úgy lelhető fel ennek a jobb sorsra érdemes országnak minden olyan nyűge, amit a 2010-zel beköszöntött modern kori despotizmus hozott ránk. A miniszterelnökkel az élen a kormány összes illetékes tagja sokszor nyilvánosan fogadkozott, hogy „nem mi leszünk az utolsók”. Hazudtak. A kérdés az, hogy ezek után milyen alapon formálnak jogot arra, hogy bármely más ígéretüknek hitelt adjanak? Az eset azt is jól példázza, mire számíthatunk abban a világban, ahová Orbán teljes igyekezetével korai igyekeztünk minden lehetséges módon a törökökhöz alkalmazkodni, ők pedig azt sem vették észre, hogy létezünk. Ilyen a „türk szolidaritás”, mányozza e kompországot. A Fidesz politikusai, élükön az Országgyűlés külügyi bizottságának elnökével, sokszor kijelentették, hogy folyamatosan egyeztetnek az ügyben Törökországgal. Most már egyértelműen látszik, hogy ez az egyeztetés egyirányú volt. Azaz mi igyekeztünk minden lehetséges módon a törökökhöz alkalmazkodni, ők pedig azt sem vették észre, hogy létezünk. Ilyen a „türk szolidaritás”. Van abban valami megfejthetetlen paradoxon, hogy az a hatalom, amely külsőségekben és gondolkodásában egyre inkább a múltba réved, archaikus preambulummal tett hitet az Alaptörvényben történelmi értékeink szupremáciája mellett, két olyan országhoz - Oroszországhoz és Törökországhoz - köti a magyarság hajóját, amely országok ebben a történelemben csak mint megszállóink és forradalmaink leverői hagytak nyomot. És hogy mi a baj a svédekkel? Kövér szavaival az, hogy „pocskondiáznak” minket. Érdekes módon azonban a hatalom mindeddig egyetlen olyan konkrét svéd kormányzati megnyilvánulást sem tudott prezentálni, amely valótlan vagy méltatlan állítást tartalmazott volna Magyarországról. Az igaz, hogy az ottani sajtó nagyobb része finoman szólva sem ír hízelgően rólunk, és az oktatásban is feltűnt egy olyan tájékoztató film, amelyet nem lehet dicséretként értelmezni. Merthogy Svédországban - a hazai viszonyokkal ellentétben - a politikai hatalom nem uralja le a média nagy többségét, és nem ők írják elő, mit és hogyan oktassanak. Állítólag ezt (is) hívják demokráciának. És persze ott sem minden úgy igaz, ahogy egyes médiumokban megjelenik, de ennek helyreigazítása csak akkor a hatalom dolga, ha az állítás azt sérti. Mindez persze itthonról már nem érthető, különösen amióta Szuverenitásvédelmi Hivatal is gondoskodik arról, mi a helyes hozzáállás. Mindenesetre ebben még van mit tanulnunk a fentebb emlegetett két példaképünktől, Oroszországtól és Törökországtól. A baj az, hogy nem csak ebben vagyunk utolsók. És most nem is a gazdasági mutatóinkra gondolok, bár az EU legmagasabb inflációja már akkor is beépült a bázisba, ha azóta jelentősen csökkent. Orbán Viktor utolsóként látogat Ukrajnába (ha egyáltalán), utolsóként válunk le az orosz gázról és olajról (ha egyáltalán), és igen: utolsóként jutunk hozzá a minket megillető uniós forrásokhoz (ha egyáltalán). Utolsóként látogatta meg Orbán a bukás előtt Mubarakot, Babist, Jansát, fogadta Bolsonarót, és még sorolhatnám. És sajnos minket hívtak a németek utolsó csatlósának akkor is, ha ez történelmileg nem igaz. A kérdés pedig az, hogy van-e okunk büszkének lenni a mi utolsó voltunkra, van-e ennek bármilyen pozitív hozadéka Magyarország számára? Ha a világsajtóban való szapora szereplés ilyen lenne, akkor elégedettek lehetnénk, legalább annyira, mint a KDNP-s Nacsa Lőrinc, aki a közszolgálatinak csúfolt televízióban mondta el monológját arról, hogy a legutóbbi nemzeti konzultáció ismét bebizonyította, hogy „a magyarok többsége” a feltett kérdésekre adott válaszaiban egyetértett a kormánnyal. Világos! Ezek szerint a magyarok többsége úgy másfél millió ember, az a hétmillió pedig, akik nem kívántak részesülni a nemzeti konzultáció áldásaiból, nem számít magyarnak. Ha ilyen kevesen lennénk, akkor végképp ügyelnünk kellene arra, hogy ne mi legyünk az utolsók. Mert így esetleg le is maradunk a vonatról. HAJDÚ MIKLÓS mérnökközgazdász Az oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.