Népszava, 2024. február (151. évfolyam, 27-51. szám)

2024-02-17 / 41. szám

61 SZÉP SZÓ 2024. február 17., szombat zámos kortársammal együtt a régi magyar vidéki, paraszti élet utolsó éveinek szemtanúja voltam, amely élet szinte se perc alatt tűnt el és valami egészen más lépett a helyébe. Mint az ott élt embereknek egyik utóda, persze elfogult vagyok. Maga a paraszt szó is az idők folyamán pejoratív felhangot kapott. A paraszt, az paraszt volt, nemcsak Laczfi nádor szerint a Toldiban - Hé, paraszt! -, de a felkeléseink is parasztlázadások voltak és én mindig kihallottam ebből valami negatívat... A ’30-as évek népi írói hozták „divatba” a parasztságot, a népiséget, és az akkori politika is érdeklődött iránta. De inkább, mint „politikai termék” került a politikusok szótárába, merthogy közben a parasztokból szavazótömegek lettek... Rákosit is láttuk a búzamezőben - ezen nagyapám csak somolygott -, de Kádár Jánostól a recsegő néprádióban hallottuk először azt, hogy „forradalmi munkás-paraszt kormány”. Bár ez még éppen nagyon sok embernek nem tetszett, persze más okból. Még a bevallottan proletárdiktatúra is munkás-paraszt szövetség volt (később jött hozzá a haladó értelmiség), majd született néhány emlékezetes film, regény a vidék/ parasztság tematikában és a pártkongresszusokon is szóba került a „termelőszövetkezeti parasztság”. Mostanra viszont szinte teljesen eltűnt nemcsak „az” a parasztság, hanem maga a szó is és vele együtt eltűnt a magyar vidék (!) rendszerváltás előtti három évtizede. Egyes tudományosnak szánt írásokban - és nagy, sátoros, átpolitizált ünnepnapokon - elő-előkerül, hogy a kollektivizálás tönkretette a hagyományos paraszti életmódot és gazdaságot, a téeszesítés óriási károkat okozott a vidéknek, az emberek lelkének stb. Legyünk méltányosak, ezek eléggé elnagyolt kijelentések. Valójában túllépett a társadalom azon a korszakon, besöpörte a szőnyeg alá, van elég baj most is. Feleségem, Zsuzsi régi emlékek között válogatott nagymama naplóját írja - és megláttam egy fotót. Férfiak, szülőfalum, a Baja mellett Rém község Tárca Könyv Elfeledett évtizedek Avagy plébános úr feltekint a Kádár-címerre BRÚSZEL római katolikus egyházközsége képviselő-testületének tagjai, Máhig Ervin plébános, főesperes vezetésével 1963. november 10-én az időpontra nem árt figyelni! Micsoda idők! A fotón egy másfél ezres lélekszámú falu sok évtizedes történelme. Javakorabeli és idősödő, tekintélyes parasztemberek, akiket erősen megtaposott a XX. század. Mindent megéltek. Forradalmakat, két háborút, Trianont és a Don-kanyart, majd a zsidók elhurcolását (voltak ott is, bizony), a földosztást, a demokráciát (mert akkor így mondták) és a Rákosi-rendszert, a svábok kitelepítését és a felvidékiek idetelepítését (ilyen volt az én családom is), a kuláküldözést és az erőszakos kollektivizálást, a padlássöprést és Nagy Imrét, ’56-ot és Kádárt, és aztán megint a téeszeket. És 1963 őszén ott ülnek-állnak a rémi plébánia udvarán, arcukon a kemény munka sok évtizedes nyomaival, rendíthetetlen hittel és optimizmussal. Egy falu gerince - ami adja a tartást! -, azok az apák, nagyapák, akiknek óvó szeme előtt nőttünk fel az ’50-es és a ’60-as években. Ügyeltek ránk akkor is, ha rosszalkodtunk a faluban, ha apánk nem volt a közelben, mert valahogy összetartoztunk. A múlt egyik utolsó boldog pillanata! A falu akkor még nemcsak házak és emberek számossága volt, hanem közösség, amely az ott lakók minden különbözősége ellenére is összetartott, figyeltek a másikra, becsülték, ha a szomszéd előbbre jutott, még az irigység is inkább többre sarkallt. Tudom, hogy különböző életet éltek, de láttam még őket dolgozni - asszonyaikkal együtt - kint a földeken, lovas kocsit hajtani és keserűen a pohár fenekére nézni, majd felállni a Kádár-féle kollektivizálás után. Nélkülük még a téesz se lett volna később a híres rémi Dózsa György Mgtsz. Meg persze mi se, akik továbbtanulhattunk, szakmát szerezhettünk és most büszkén visszakalandozhatunk hatvan évet. Nekem személyes emlék is ez a fotó - vasárnapi mise után, közös ebéd előtt -, mert sokat ministráltam Máhig plébános úrnak, aki gyakran volt nagyapám vasárnap délutáni beszélgetőpartnere egy pohár kadarka mellett. Ráhajoltak Kelet-Európa térképére, bütykös ujjaikkal végigkövetve a határokat - a győri Károly-bakáknál harcoltak a Nagy Háborúban. És azért is személyes emlék, mert a fotót apámnak (aki ugyancsak a képen van) a névnapjára dedikálta a plébános úr, aki 27 évet szolgált Rémen és tanított nekünk hittant az iskolában - a szomszéd helyiségben a tanári szoba - és néha adott egy-egy kis pofont, ha nem készültünk. Borirzasztó! Isten szeme mindent lát - mondta ilyenkor és fél szemmel feltekintett a Kádár-címerre... LÁSZLÓ Rém község sok évtizedes történelme egyetlen, 1963-as fotón Depressziós szókirakó „Ki találta fel a körülírt zuhanást - a lépcsőt, mely a magasságot megszelídíti, fölolvasztva fokokká a dermedt függőlegest, s a megoldás furfangját: a kerülő út szerény cselét megmutatta a pillantása után hasztalan ugráló szárnyatlan embernek?’" W (Petri György: Lépcső) Y A zuhanás. WJF"itűnően megírt (és K jK szerkesztett), regénynek álcázott kórisme (avagy kórismének álcázott regény) Kácsor Zsolt új könyve. Petri Györgyöt megidézve: maga a körülírt Ezt alighanem a recenzió végén kellett volna leírnom, de gyorsan túl akartam esni rajta. Ugyanis nagyon élvezem Kácsor prózáit, a tárcától a novellán át a regényig, és ha barátomnak talán nem is, de kedves kollégámnak bízvást nevezhetem. Vagyis elfogult vagyok vele azóta, hogy a kilencvenes évek közepén a húszas évei legelején járó egri fiatalember riportjait szerkeszthettem az Élet és Irodalomban. Szóval bírom Zsoltot, s bár tudtam nem mindennapi megpróbáltatásairól, földi pokoljárását ebből az önanamnézisből ismertem csak meg. Ez a dosztojevszkiji mélységű jelentés a pszichológiahívők által bipoláriának elkeresztelt egérlyukból, egy hihetetlen tisztánlátással és őszinteséggel megírt leépülés pontos dokumentációja. Ad abszurdum: Kácsor könyve a mentális romlásba önmagát belehajszoló ember pikareszk fejlődéstörténete. Éppen ez benne a gyanús. Olyan szakavatott leírásokkal találkozunk, mint egy pszichiátriai szakkönyvben, és úgy megírva, amire egy beteg ember - még hajó pillanataiban hivatásos tollforgató is - nem lenne képes. Egy pszichiáter barátom mondta nekem, amikor magam is mániás depresszióról panaszkodtam és részletesen beszámoltam „tüneteimről”, hogy aki ennyire tisztában van vele, mi is a baja, az nem beteg, azt nem lehet kezelni. Az csak önmagát tudja kihúzni, mint Münchhausen báró, hajánál fogva a mocsárból. Pedig akkor én szintén magánéleti zűrök miatt voltam megzuhanva, majd egy évig nem tudtam újságíróként dolgozni, mert nem voltam kíváncsi szenvedő magamon kívül senkire. Kácsornál, illetve alteregójánál, hiszen tényeken alapuló fikcióról, egy regényről beszélünk, hetente váltogatják egymást a főhőst szobájába záró depressziós, illetve az eufórikus időszakok, amikor újságíróként egyik eseményről a másikra röpköd, ontja magából a riportokat, tárcákat. Na, ilyen nincs. Aki padlót fogott, és kiszámolták, abból egy hét múlva nem lesz bajnok. Ebben a meccsben nincsenek szünetek. A bekezdésről bekezdésre mantrázott mondóka „méz, méz, idenézz, gyerekfejben gyerekész, gyerekészben gondolat, a halálnak fogja vagy” - mellett az életaxiómákat megjelenítő, magánhangzó nélküli szómontázsok adják a szöveg különös lüktetését. Ezek jelenítik meg a mentális örvényben került, öngyilkosságra készülő antihős aktuális lelkiállapotát. Míg a szerző saját megzakkanásának okait kutatja, közben Kácsor életének filmje pereg le az olvasónak. A megbicsakló magánélet - az őt először pszichológushoz küldő amerikai szerelmével - és a sikeres szakmai élet konfliktusa, benne a monogrammal jelölt, RZS-t szerető és pátyolgató író barátokkal. A regény alighanem legnormálisabb, mindenféle kamu pszichologizálástól mentes karaktere a macsó marseille-i nagybácsi a maga hrabali figurájával. Fájdalmasan szépen ír az óvodai balesetben megsérült bátyjával való ambivalens viszonyról, sejtetve, hogy saját traumáit is ebből eredezteti. Divat ma depressziósnak, bipolárisnak, narkósnak, alkoholistának, stb. lenni. Persze ezekről mindig azoktól hallunk a médiában, akik a maguk állítása szerint immáron tiszták, szárazak, a gyógyászati szerek segítségével lejöttek a pusztító szerekről és életvitelről. Az egyetlen független rádióban van egy műsor, ahol gyógyult (vagy legalábbis annak beállított), többnyire ismert emberek mesélnek felszabadult magamutogatással, szakemberi felvezetéssel a maguk pokoljárásáról. Az eddigi mintegy tucatnyi interjúalany fele író, újságíró volt. Megszólalt Kácsor Zsolt is. Sehol egy bolti eladó, hegesztő, ápolónő, sehol egy betanított munkás. A múlt század hetvenes éveinek végén az akkor még segédmunkás Hajnóczy Péter, akinek már megjelent első novelláskötete, mesélte dühösen, elege van abból, hogy nem az írásai, hanem az alkoholizmusa után minősítik. Ma ezzel a betegségével médiasztár lenne. Persze ő biztos nem kérkedne vele. TÓDORJÁNOS Nem hiszek Kácsornak. Pontosabban nem a magánszemélynek, vagy írónak nem hiszek, hanem azoknak a pszichiátereknek és pszichológusoknak, akik elhitették vele, meghagyták, megerősítették abban a tudatában - szerintem téveszméjében -, hogy ő egy mentálisan sérült ember, aki folyamatos kezelésre szorul. Akinek kutya kötelessége elhinni a diagnózist, és jó kisfiúként lenyelni a pirulákat. Az ipari méretekben előállított, gyógyítónak hazudott pörgető és lassító szereket. Spiró György mondta József Attiláról: aki olyan zseniális verseket tudott írni, mint ő, az nem lehetett bolond. Aki úgy tud írni, és olyan minőségi intenzitással van jelen az újságírásban és az irodalomban, mint Kácsor Zsolt, az nem bipoláris és/vagy skizofrén. Még akkor sem, ha magát annak hiszi, annak mondja. Annak írja meg. (Kácsor Zsolt: Pokoljárás Bipoláriában. Kalligram Kiadó, 2023) Kácsor Zsolt új könyve a mentális romlásba önmagát belehajszoló ember pikareszk fejlődéstörténete POKOLJÁRÁS BI POLÁRIÁBAN