Népszava, 2024. február (151. évfolyam, 27-51. szám)

2024-02-23 / 46. szám

2 Nyitott mondat Kurucz Anita Csak lélegezzen! konyhaasztal felett a lámpa forgólap­átj­ain évek óta gyűlt a por, a négy izzó közül egy sem égett. Alatta ült Rubó, le­csúszva a székről, a körmei alá tapadt koszt kapargatta. Lyukas melegítőnadrágjából kikandikáltak a szőrszá­lak. Pólóján foltokban állt a téglapor, szeme vörös volt a másnaposságtól. Körülötte gyertyák sorakoztak. A házban különös volt a csend, mint temetés előtt a ravatalo­zóban. Egy légy az ablaküvegnek koppant. Rubó tisztán hallotta a gondolatait. Elmélkedését a teraszajtó és a küszöb közötti résen beszökő levegő hangja zavarta meg. Negyvennyolc órája nem dolgozik, sosem szívelte a munkát. Fél óra késés nélkül meg sem jelent reggelente. Kávészünetekben a Bobcatben ült, feltette napszemüvegét, lábát az emelőkaron pihentette széttárva. Elaludt. Rémesen glettelt, foltosan festett, nem bírt el két nagy vödör sittet. Minek hajtsam magam, bármit teszek, nem vagyok több, mint egy büdös cigány. Az általános iskolában sem kapott hármasnál jobb jegyet. Egy­szer szülői értekezletet hívtak össze, figyelmeztetésként, hogy az osztályba cigány származású gyerek jár. Mintha tetves lett volna, vagy bárkinek ártani akart volna, pedig csak egy gyerek volt, még ha cigány is. Felállt, az emeletre vezető lépcső alatti ajtóhoz indult. Jobbra nézett. Hálószobája ablakáról leesett a reluxa. Bútorait a hosszú évek alatt falból kiálló tiplik, szék koptatta, szakadt padlószőnyeg, műanyag kerti asztal váltotta fel. Utóbbin egymáson sorakoztak a díjbeszedőtől kapott, bontatlan levelek. A falon a festék lepergett. Megfordult, öklével az ajtóra ütött. Kinyitotta, lépett egyet, majd bevágta maga mögött. A pincében üres cigisdobozok, poros ruhák, szerszámok he­vertek mindenütt. Átvágott a garázsba, rápillantott az autójára. A vázon kívül csak a motor és a váltó maradt. Tegnap óta lógott a kötél a plafon alatt futó csövön. Nincs elég magasan, így nem lesz jó, elégedetlenkedett. Lehúzta a kötelet, maga mögött ráncigálva visszament a föld­szintre. A lépcsőfordulóban koromsötét volt. A pinceajtó körül beszivárgó fénykoszorú adott támpontot a lépteinek. A konyhapulton néhány felborult sörösdoboz és egy üveg pá­linka hányódott. Lecsavarta a kupakot, beleszagolt az italba, majd a mosogatóba dobta az üveget. Arra gondolt, teker egy füves cigit. Arra mindig jutott a pénzből. Ahogy a csigát a helyére próbálta tenni, a cigarettapapír remegett a kezében. Elolvasták az üzeneteit, mégsem érkezett válasz. A helyükben rég itt lennék, vagy hívtam volna a mentőket. Apja soha nem ismerte el Rubót a gyerekeként, elhagyta őket. Jobban kellett neki a nénikéje, mint az anyja és ő. Hiába mondta a mámi, hogy ne fogadják be azt a javítóintézetből szabadult luvnyát, az anyj­a nem akarta, hogy az utcán lézengj­en. A nő fekete volt, mint a kivilágítatlan utca éj­szaka. Az anyj­a meg nem tudta, mitől viszket állandóan. Szoknyáját a lába közé gyűrve vakarta a pináját. Ahogy az apja elköltözött a bokszossal, az anyja hitelt vett fel. Esténként a tévét bámulta, whiskyt kortyolgatva, amíg megtehette. Sírás köz­ben ugrált a mellé. Ha Rubó megkérte valamire, azt válaszolta, meg lehet mutatni, fiam. Mióta megszülettél, csak a bajt hozod rám. Már a szülőágyon majdnem ottmaradtam miattad. Volt idő, amikor Rubó két sorban rakta a téliszalámit a kenyér­re, két rekesz Metaxát pakolt ki a csomagtartóból. Ha a szomszé­dok kérdezték, mi van, komám, háború jön, csak annyit válaszolt, fussa, szomszéd, fussa. A nappali felé indult, leült a fotelba. Elővett egy papírcetlit, a gyerekei nevét írta rá először. A feleségére gondolt, és az elmúlt karácsonyra. A nő a lefolyóba öntötte a bort és a pálinkát. Rubó észrevette. A nappaliba rohant, fellökte a fát, megfogta a tetejét, majd az utcára rángatta. Visszament a házba, evett pár falat töl­tött káposztát, felugrott, felemelte a tányért, és földhöz vágta. Takarítsd fel, te, szutyok, ordított az asszonyra, végül kiment a teraszra szívni, és órákig ült, mozdulatlanul. A terasz körül lezárt szemeteszsákok tornyosultak, a gyomorforgató szagot elnyomta a fűz. Girhes kutyája a lába elé keveredett. Pusztulj innen, te, bá­nat, lökte arrébb az ebet. Rubó szentül hitte, hogy az asszony helye a konyhában van. Rántott húst süt, pörköltet főz, és nokedlit szaggat. Csendben tűr. Nappal a szájával, éjjel a lába közti nyílásával szolgáltat, majd úgy szüli az utódokat, mintha kötelező lenne. A felesége viszont elvárta, hogy italozás és füvezés helyett munkával töltse a napjait. Egyszer feljelentett súlyos testi sértésért a szemét kurvája. Eszébe jutott anyja egykori segélykiáltása, amint apja felvált­va rúgta és pofozta a nőt. Nem kell nekem segítség, egyedül is meg tudlak verni, emlékezett a férfi szavaira. Megrázta a fejét, a szőnyegre köpött. Letörölte homlokáról a verejtéket, a tollat az asztalra tette. Zsibbadt a keze, kiszáradt a szája, mellkasán olyan nyomást érzett, mint akire koporsót en­gedtek. Felállt, megragadta a kötelet, a bejárati ajtóhoz ment, kinyi­totta. Felnézett a hálózatról lekötött villanyvezetékre. A bejárati ajtó mellett, a terasz feletti keresztgerendát figyelte. Átdobta a gerendán a kötelet, alaposan rögzítette. Hurkot készített, fejét beletette, végül lejjebb lépett a legfelső lépcsőfokról. Nadrágján vizeletfolt terjedt. A mentősök rutinos mozdulatokkal vágták le és fektették Rubó testét a földre. Még lélegzett. A kötél felszakította a bőrét. Levegőt, hörögte erőtlenül. Uram, megkérem, hogy ne beszéljen, csak lélegezzen! A mentősök vártak néhány percet. Megmérték a vérnyomását, rendben találták. Értesítjük a rendőrséget, mond­ták. Miért, azért, mert cigány vagyok? Nem, uram, válaszolt a mentős. Azért, mert ki kell zárni az idegenkezűséget. Ez a szabály. Úr lettem, köhintett Rubó. O T Ó : F O R T E P A N / M A G Y A R H Í R E K F O L Y Ó I R A T littner Zsolt Zserbó M a az Rus néniéknél voltunk. Az Ilus néni meg a Lonci néni a Mama anyukájának a testvérei, a Papa úgy szokta mondani viccesen, hogy ők az én nagyon nagy nénikéim. Egy szoba-konyhában laknak, csomó galamb­juk van meg a Pötyi kutya a szekrény tetején. A Pötyi kutya különben már nem él, csak an­­­nyira szerették, hogy amikor meghalt, akkor elvitték a preparátorhoz, aki kitömte, és azóta ott van fenn. A Lonci néni zserbót sütött, min­dig azt süt, ha megyünk, és ilyenkor becsukja a konyhaajtót, hogy ne repüljenek be a galambok, mert a galamboknak szabad repkedniük a szo­bában, de nem szabad repkedniük a konyhában. Szeretek az Ilus néniékhez menni, ilyenkor a Papa előveszi a Trabit, hét közben gyalog jár, mert drága a benzin. Az Ilus néniéknek nin­csen telefonjuk, meg sajnos nekünk sincsen, de a Papa a sarki telefonfülkéből felhívja a szomszédot, és a szomszéd átszól az Ilus néni­éknek, hogy megyünk, és akkor sütnek zserbót. A Lonci néni behozza a szobába az egész tepsit, a galambokat felküldi a szekrény tetejére, azt mondja nekik, hogy tubi-tubicáim, és azok fel­mennek szépen, és ráülnek a Pötyi kutyára. És az Ilus néni meg a Lonci néni együtt felvágják a zserbót, és ilyenkor látszik, hogy kék számok vannak a kezükre írva. Már többször megkér­deztem, hogy mi az, de nevetni szoktak, és mindig azt mondják, hogy na nézd csak, a kis kíváncsi. Engem meg nagyon érdekel ez a dolog, mert én is a kezemre szoktam felírni a matekot, és ma azt mondtam, hogy most már mondják meg nekem, nem vagyok kis pisis, azt is tudom, hogy a Papa hol tartja a pucér nős újságjait. Nem hi­szem, hogy a nénik puskázni szoktak, mert már elég öregek, és nem járnak iskolába, de igaz­ságtalanság, hogy ők firkálhatnak a kezükre, én meg nem. Ma egyébként az Ilus néni elkezdte mesélni, hogy egyszer régen voltak táborban külföldön, de a Papa dühös lett, és azt mondta, hogy hagyjuk ezt abba, és beszéljünk értelme­sebb dolgokról. Az Ilus néni meg nevetett, és azt mondta, hogy akkor meséljen valamit a Papa. És akkor a Papa a kempingezésről kezdett beszélni, hogy egyszer volt Jugóban sátrazni a tengerparton, az is külföld, és már évek óta ígé­ri, hogy mi is megyünk, de én azért nem hiszem el. Különben érdekelt volna az Ilus néniék tá­borozása, tök vicces lehetett a két öreg néni, ahogy a sátorban sütik a zserbót a galambokkal meg a Pötyi kutyával. Rengeteget ettem, az Ilus néni szokás szerint megkérdezte, hogy kisám­­fáztam-e a hasamat, és azt mondta a Lonci né­ninek, hogy drága Loncikám, mosogass el légy szíves, tudod, árbájt máht fráj, és mind a ket­ten nevettek. Az Ilus néni sokszor mondja ezt, és folyton nevetnek, és a Papa megint mérges lett, nem tudom, minek dühösködik, a Mama szerint nem kellene annyit maszekolnia, azért ilyen ideges. Hazafelé a Trabiban megkérdeztem a Ma­mát, hogy mit jelent az árbájt máht fráj, amin a nénik mindig nevetnek. A Mama azt mond­ta, hogy ezt most hagyjuk, meg különben is minek kérdezek annyit. Szerintem egyébként ez angolul van, mert a nénik mindig az angol­kisasszonyokról szoktak mesélni, ez valami suli, ahová lány korukban jártak. Ez az árbájt máht fráj nagyon jó nekem, mert éppen most alakítottuk meg az együttest, és nincs még szövege az első számunknak, ez pont jó lesz, mert angolul van, és nem is kell más szöveg, hallottam a rádióban, hogy ezekben az angol számokban csomószor ismételgetik ugyan­azt egymás után. De most abba kell hagynom, mert a Mama mindjárt bejön, és nem bírja, ha villanyoltás után naplót írok. Árbájt máht íráj! Szerintem irtó menő lesz. F O T Ó : F O R T E P A N / F O R T E P A N F

Next