Népszava, 2024. február (151. évfolyam, 27-51. szám)
2024-02-27 / 49. szám
NÉPSZAVA 2024. február 27., kedd 101 VELEMENY Sokan, mint az oroszok? A háború kezdetén Putyin minden halottért tizenkétmillió rubelt ígért, de csak a bizonyítottan elesettekért fizettek. Folyik az erkölcstelen kufárkodás a „holt lelkekkel”. Az oroszok „különleges katonai hadműveletének” kezdetén egyesek a hazai kormánypártok képviselői közül magabiztosan jelentették ki: a kimenetel nem lehet kétséges: az oroszok vannak többen, tehát ők győznek. Szűklátókörűség természetesen egy ország lakosságszámából annak hadászati sikerességére következtetni. Másrészt viszont Putyin állama mostanában meglehetősen furcsa módszerekkel igyekszik növelni lakosságának és hadseregének létszámát. Az ukrajnai tűzharcokba bevont katonák között sokan nem az orosz, hanem más, például valamely Kaukázusban honos etnikumhoz tartoztak. Erre utalnak azok az ukrán menekültektől hallható történetek, hogy oroszul erős akcentussal, de leginkább a „saját nyelvükön” beszélő katonák lőttek rájuk, Ukrajnában élő oroszokra. Súlyos tévedés ezt a háborút „két szláv nép harcának” elkönyvelni, már azért is, mert a volt Szovjetunió területén nagyon sok a többszörös identitású ember. Ők felmenőik között számon tartanak oroszokat, ukránokat, tatárokat vagy a hatalmas területen honos más, kis népek valamelyikéhez tartozókat. A többséghez igazodó asszimiláció közismert jelenség, diktatórikus államokban különösen, de ez nem jelent etnikai homogenitást vagy a többséggel való érzelmi azonosulást. A frontra kezdetben főleg nem a (nagy)városi fiatalokat irányították, hanem a szegény, falusias körzetekből származókat. Az ő családjuk számára a frontharcos fiú zsoldja biztos megélhetést biztosított, nem is beszélve a fosztogatásokból szerzett javakról. Sajnos nemcsak a Wagner-zsoldosok „zabráltak”, hanem a reguláris hadsereg katonái is, parancsnokaik kevéssé akadályozták őket ebben. Vitte a posta az ukrán házakból származó mosógépeket, televíziókat, azon nézte a család a dicsőséges győzelmekről szóló tudósításokat. Putyin az úgynevezett hadművelet első évfordulóján a Dumában elmondott beszédében sokat emlegette az édesanyákat, akik a legnagyobb áldozatot hozták, úgymond, a haza oltárán. A háború kezdetén Putyin minden halottért tizenkétmillió rubelt ígért, de csak a bizonyítottan elesettekért fizettek. Mivel pedig az orosz hadsereg nem igyekszik túlságosan az elesetteket azonosítani és a holttesteket hazaszállítani, kevesen tudják érvényesíteni jogos követelésüket. Folyik az erkölcstelen kufárkodás a „holt lelkekkel”. Anyák, feleségek keresik interneten, segítő csoportokba tömörülve a hozzátartozóikat, kevés sikerrel. Csökken a lelkesedés a nagyvárosokban is. A hónap elején Moszkvában asszonyok ezrei tüntettek, a 2022-ben behívott 300 ezer tartalékos feleségei, női hozzátartozói. Még a letartóztatások sem riasztották el őket. Azt követelték, a tartalékosok helyett zsoldosokat küldjenek az ukrán frontra. Az orosz állam a maga módszereivel próbálja pótolni az eltűnt katonákat. Az orosz csapatok által megszállt kelet-ukrajnai területek lakosságának kötelező módon orosz állampolgárságot igazoló okmányokat állítanak ki. Az ukrán határhoz közeli menekültszállásokon feliratok csábítják a lakókat a Távol-Keletre. Oroszország anyácska keblére öleli, s már nem is engedi el őket. Régóta folynak toborzások a közép-ázsiai országokban is, de kevés sikerrel. Kevés kazah, kirgiz vagy üzbég fiatalember kívánkozik az ukrajnai frontra. Mostanában az orosz toborzókampány szervezői még távolabbra tekintenek. Mint ahogy a Rigában szerkesztett ellenzéki orosz internetes fórumon, a Medúzán lehet olvasni, mostanában szír bevándorlókat csábítanak a seregbe. Orosz állampolgárságot adnak nekik a bevonulásért. Azt ígérik, nem kell fegyvert fogniuk, csak egészségügyi szolgálatot kell ellátniuk. Azzal fenyegetik őket, ha nem fogadják el az ajánlatot, visszatoloncolják őket Szíriába, ami súlyos börtönbüntetést, ha nem rosszabbat jelent számukra, s így verbuválnak manapság Oroszországban. Készülnek március idyósára, Vlagyimir Vlagyimirovics sokadik újjáválasztására. HUSZÁR ÁGNES nyelvész A vasút kimenekítése a MÁV-ból közgazdász Az elmúlt évtizedekben az állami és politikai irányítás egyre közelebb férkőzött a MÁV- hoz, amely cserébe mind távolabb került az utazóközönségtől. Az oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére. Kezdetben vala az ige, de aztán elfelejtődött. Őseink még tudták, mire való a vasút. Mintha Örkény Egypercesében járnánk: a maradék kevés magyar felmászik egymás hátára, hogy a fa tetejéről lehozza az utolsó aszott meggyet, de aki felért, el is felejti, miért ment fel. Vajon mi emlékszünk-e még, miért másszuk meg a zord MÁV-hegyet? A remény becsap bennünket: az elmúlt évtizedekben ezernyi vasúti és miniszteriális vezető sem volt képes visszatolni a vasutat a valamikori csúcs közelébe. A második világháború végével lezárult a MÁV dicsőséges korszaka, amelyben az addigi vasút és ipara hatékony, sokféle kereskedelmi, forgalmi és mérnöki képességgel rendelkező szervezet volt. A tervgazdaságban mindez Gólemmé vált, lelassult, megdrágult, leromlott, létszáma immár a hadseregével vetekedett. A klasszikus vasúti rutin ideig-óráig átlendítette a MÁV-ot a bajokon. Ám a szakmai-kulturális alapzat porladt, a költségérzéketlenség és a pénzhiány pedig rendszerszerűen rombolt mindent. 1968-ban a hálózat egy részét megszüntették, helyette a kormány az autóbuszos közlekedést (és az útépítést) kezdte felemelni. A következő évtizedekben a MÁV és felügyelő minisztériuma még elég nagy sikerrel küzdött az állami költségvetéssel, de a nyolcvanas évektől berobbanó közúti mobilitás kihívásaival szemben már tehetetlenek voltak. Az állami költségvetés folyamatosan mélyülő válsága közepette a MÁV támogatási igénye csak nőtt. De a politikai igények minimumának kiszolgálásához (bérek, nyugdíjak, presztízsberuházások) a nyolcvanas évektől az állami költségvetés kisebb-nagyobb szeleteket kanyarított le a vasút (és persze más szektorok) támogatásából, amelyet addig is sokallt. Az állami pénznélküliség, a vasúti teljesítmények zuhanórepülése szervezeti reformok sorozatát hozta el. Előbb társasággá alakították a MÁV-ot, csaknem 100 kft.-t hasítottak ki belőle, leválasztották a pályát és a személyszállítást meg az áruszállítást. Utóbbit eladták, a személyszállítást megtartották, később egyesítették a vontatással. A mai állás szerint létezik egy HÉV- vel növelt szolgáltató rész meg a pályavasút, a tetején ülő holding pedig rejtélyes feladatokat lát el - alighanem az állam és a szervezetek közötti pufferként működik. Az elmúlt évtizedek szervezeti történetét az olvasónak nem kell megértenie. Elég annyit észrevenni, hogy az állami és politikai irányítás egyre közelebb férkőzött a vállalathoz, amely cserébe mind távolabb került az utazóközönségtől. A szervezeti forradalmak egyetlen szempontból mondhatók sikeresnek: a mai vasúti vezetés mozgástere - különösen a haragos miniszter hatására - egy gyámoltalan újonc katonáéhoz hasonlítható. Mai szerepét a pár évtizeddel korábbi önmagával, netán a kortárs infrastruktúra-vállalatokkal már nem is érdemes összevetni. A vasút élén a politikához, a költségvetéshez értő, gyakran sikeres szakmákból érkező vezetők váltogatják egymást, csakhogy többségük számára a MÁV megfejthetetlen és hozzáférhetetlen rejtély marad. A vezetők feladata is zavaros: vajon a MÁV-ot mint pénzügyileg porladó szervezetet kell talpra állítani, hogy ott folytassa, ahol tegnap megbotlott? Vagy a vasúti kínálatot kellene konszolidálni egy vonzó mobilitási kínálat szerves részeként? Persze, bólintanánk, a valóságban az állam mégis a menthetetlen MÁV-ot menti, mert rövid távú okokból így kényelmesebb. Ám a közlekedésnek továbbra is hatékony és komplex kínálatra, nem pedig egy önmaga tisztán tartására sem képes szervezet felfényesítésére van szüksége. Nagy levegő, mondjuk ki: nem a MÁV szüli a jövő vasútját. Régóta ismert víziókat váltsunk valóra, amihez erőforrásokra, szakmai és politikai támogatásra lesz szükség. Nem kezdhetünk a múlt újrafaragásába, végül is a közlekedés nem egy Kossuth téri szoborcsoport. A helyénvaló vasúti pozíciót csakis az egységes városi-elővárosi-nagy távolsági mobilitási kooperációban lehet elképzelni, ami egyszerre igényli az állandó kudarctól elszürkült vasúti szakemberállomány és a MÁV-ba belefáradt, a közösségi közlekedésért viselendő felelősségét nemigen ismerő politikai osztály tudatának felfrissülését. TÖMPE ISTVÁN Orbán Viktort legfeljebb lidérces álmaiban kínozhatja egy tőle ténylegesen független köztársasági elnök, aki a lengyel Andrzej Dudához hasonlóan vétókkal, alkotmánybírósági kontrollokkal akadályozná a törvénygyár működését. Elnöki játszmák után másként alakul a gyermekkorom, ha hasonlítok Gulyás Gergelyhez. De én nem tudok ártatlan képpel, szemrebbenés nélkül hazudni, mint ő; mindig kikaptam hát kisgyerekként, amikor csak rossz fát tettem a tűzre. A Miniszterelnökséget vezető miniszter nemrég éppen az 1990 óta fennálló alkotmányos rendet emlegette fapofával, amikor megindokolta, miért nem akar az Orbán-kabinet változtatni az államfőválasztás módján. Arról Gulyás mélyen hallgatott, hogy a Fidesz korántsem gondolt mindig ilyen tisztelettel a rendszerváltozás idején kialakult közjogi struktúrára. Már a 2010-es alkotmányos puccsot követően kiadott Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata „az átmenet két zavaros évtizedeként” bélyegezte meg az orbáni hatalomátvételt megelőző húsz esztendőt. Akkor sem voltak Orbán Viktor törvényhozóinak skrupulusaik, amikor az egyoldalú alkotmányozás kedvéért felrúgták azt a parlamenti konszenzust, amely eredetileg négyötödös többséghez kötötte egy új Alaptörvény létrehozását. Most, hogy a kegyelmi botrányba belebukott Novák Katalin utódját kell megválasztani, felerősödtek ismét azok a hangok, melyek a közvetlen elnökválasztást követelik. Pontosabban megint előkerült a rendszerváltó elit több mint harmincéves mulasztása, hiszen annak idején a pártállamhoz ezer szállal kötődő Pozsgay Imre megválasztásától tartva utalta a demokratikus ellenzék az államfőválasztást a törvényhozás hatáskörébe. Ez az aktuálpolitikai manőver persze később megbosszulta magát: a kétharmados parlamenti többségre támaszkodó orbáni végrehajtó hatalom kénye-kedve szerint ülteti az államfői székbe saját embereit, akik értelemszerűen nem képezhetnek ellensúlyt vele szemben. Orbán Viktort legfeljebb lidérces álmaiban kínozhatja egy tőle ténylegesen független köztársasági elnök, aki a lengyel Andrzej Dudához hasonlóan vétókkal, alkotmánybírósági kontrollokkal akadályozná a törvénygyár működését. Illetve egyetlen szituációt tudok elképzelni, melyben hazánk miniszterelnöke komolyan elgondolkodna az államfőválasztás szisztémájának reformján. A Fideszre komolyan visszaütött a „gyermekvédelem” központi témává emelése, hiszen a Novák-botrány nyomán még a megdolgozott hazai közvélemény számára is nyilvánvalóvá vált, hogy éppen azok védelmeznek pedofilokhoz kötődő bűnelkövetőket, akik korábban a melegeket vádolták ilyen bűncselekményekkel. Várhatóan hasonló hatással bír majd az olcsó távol-keleti munkaerő tömeges betelepítése a hazánkban létesülő akkumulátorüzemek környékére, mert az orbáni hatalom által a magyarokba beleplántált idegengyűlölethez hozzájárul az egzisztenciális félelem is. Ha mindezek következtében komoly népszerűségvesztést könyvelnek el a kormánypártok, Orbán Viktor esetleg megpróbálhatja átmenteni saját hatalmát az elnöki rendszer bevezetésével. Akkor megint csak Gulyás Gergelyen lesz a sor, hogy egy kormányinfón majd ártatlan képpel ecsetelje az 1990 óta fennálló alkotmányos rend elavultságát, és bejelentse hatalma elvesztésétől rettegő főnöke államfővé választását. Olvasóink leveleit a következő címre várjuk: olvasoilevel@nepszava.hu BECK TAMÁS publicista