Népszava, 2024. február (151. évfolyam, 27-51. szám)

2024-02-03 / 29. szám

I VELEMENY NÉPSZAVA 2024. február 3., szombat I Lázár ládikája O­lyan ez a budapesti bér­let megállapodás, mint a régi idők ajándék­ba kapott ládikája. Kí­vülről szépen faragott, tetszetős darab, amire mindenki vágyik. Belül tágas, sok minden be­lefér. A réseket kitöltik a jövő vá­gyott dolgai (közös regionális köz­lekedésszervezés, amit a BKK kap meg, sőt az ingyenes utazás). Alul pedig ott van egy titkos rekesz. Vagy akár több is. Azt még nem tudni, mit is rejtenek. Főpolgármesterként aj­ándékot kapni a Budapest-ellenességéről el­­híresült minisztertől legalábbis el­gondolkodtató. Már most látszik néhány karcolás a ládán. A városve­zetés mégis örvendezik. A korábbi, tavaly határozott miniszteri utasí­tásra nem meghosszabbított meg­állapodás nehéz helyzetbe hozta a fővárost. A dupla bérlet súlyos ár­nyékot vetett a választási kampány­ra. Ráadásul későn kaptak észbe. Ügyes kommunikációval talán irá­nyítható lett volna a népharag, de a járatritkítás esete jól érzékelteti, hogy ez a képesség hiányzik a város­vezetésből. De pánikba esett a MÁV és a Volán is, megriadtak a külkerü­­leti polgármesterek, választók száz­ezrei kaptak volna egy gyomrost. Lázadás nem tört ki, de kormány­körökig is felért az elégedetlen mo­raj. Lázárt utasították, hogy nagyon gyorsan hozzon össze valamit. S ő arcvesztést kerülő ajánlatot tett: fo­gadják el kölcsönösen egymás bér­leteit. A felvetés annyira abszurd volt, hogy az azt bejelentő sajtótájé­koztatón el is hangzott: Karácsony ezt nem fogadja el. De megtette. Elég volt hozzá egyetlen (legalább­is hivatalosan) találkozó a minisz­terrel. A bérletügy mellett más is előkerült. Például a teherautó-be­hajtási díjra vonatkozó, potenciá­lisan 1,8 milliárdos hiányt hozó kormányhivatali fenyegetés, és vél­hetőleg a mini-Dubaj ügye is. Lázár minden bizonnyal tett va­lamiféle ígéretet. Nem nyilváno­san, így nem is számonkérhetően. Karácsony pedig belement a bér­letalkuba. Holott az agglomeráció­ban is használható vármegyebérlet durván kannibalizálja majd a Bu­­dapest-bérletet. A főváros, mentve a menthetőt, csökkentette a dolgo­zói bérlet árát, de a diákbérletnél meg se próbált versenybe szállni. Egyszerűen eltörölték, átengedve azt az állami cégeknek. Karácsony 4-5 milliárdos veszteséggel szá­mol, és úgy tesz, mintha ez semmi­ség lenne, mondván: százmilliárdos elvonással is megbirkóztak. De ha valóban van ennyi tartalék a rend­szerben, akkor miért nem költötték eddig fejlesztésre? Ha nincs, akkor hogyan teremtik elő? A 12 milli­árdos állami normatíva elvonását egyenesen úgy próbálják beállítani, mintha az nem is lett volna. A városvezetés azzal nyugtatja magát, hogy az új elszámolás átlát­hatóbb lesz a korábbinál. Ha most így is van, vajon meddig lesz így? A HÉV-megállapodást is egyoldalú­an alakította át a kormány, a fővá­ros pedig egyre többet fizetett. Ha pedig elfogy a pénz, akkor nem lesz miből elindítani a járműveket. Lá­zárék eleve úgy számoltak, hogy az intézkedés teret nyithat költség- és teljesítményracionalizálásra. Ez pedig a járatritkítást és a fővárosi közösségi közlekedés MÁV-színvo­­nalra süllyesztését vetíti elő. Lázár semmi garanciát nem adott sem­mire. SZALAI ANNA Közpénzérzet lőre lehet tudni, két ásítás között Polt Péter legfőbb ügyész mivel fogj­a kommen­tálni, hogy a Transparency International (TI) szerint az EU-ban Magyarországon érzik leg­inkább úgy az emberek, hogy egy velejéig korrupt országban élnek. Ugyanazzal, amivel tavaly kom­mentálta. Meg tavalyelőtt. Hogy a korrupcióérzékelési index az nem a felderített korrupciós ügyek egzakt mutatója, hanem csak egy közvéle­mény-kutatás. Mint az, hogy Tóth Gabi énekel szebben, vagy Pápai Joci. Na ugye? Nincs itt semmi lát­nivaló, lehet szépen továbbmenni. Vagyis nem. A korrupció 22- es csapdája, hogy minél korrup­­tabb egy rezsim, annál kevesebb a felderített korrupció. Mint Ma­gyarországon, ahol az évek során megtermelődött pár kormányzati vesztegetési ügy - Mengyi, Boldog, Völner, Simonka - közös nevezője: egyik esetben sem a hatóságok ráz­ták a fát, hanem a rothadás és a gra­vitáció nyomán magától potyogott a férges a köténybe. Másfelől Polt ott csúsztat, hogy a korrupciós index picivel több, mint szimpla közvélemény-kuta­tás. Nemcsak az utca népét kérde­zik meg - amely persze lassan már az ötezresről is úgy gondolja, hogy azon Mészáros Lőrinc van a sza­kállas beatkorszakából, s nem Szé­chenyi -, hanem például cégvezető­ket is. Akik egzakt-pontosan tudják, hogy milyen az, amikor a képviselő úr dizájnszemüveges slapaja érke­zik az alkotmányos költségért, egy óvodafelújítás-közbeszerzés első lépéseként el kell vinni a polgár­mester urat a Maldív-szigetekre a babájával, esetleg lövetnek vele egy aranyérmes vaddisznót, vagy ami­kor a sikeres cégvezető minden lé­tező könyvelési trükköt bevet, ne­hogy véletlenül túl nyereségesnek tűnjön a vállalkozása. Mivel akkor rájuk vetülhet Szauron szeme - A gyűrűk ura mindent látó főgonosza alapján emlegetik így a NER-erő­­központot -, és esetleg puszira oda kell adni a cégük negyedét egy na­rancsszínű maffiózónak. A 25 vagy több gyerek­kel feltöltött csopor­tokban az óvónőknek gyakran se türelmük, se felké­szültségük foglalkozni a különleges bánásmó­dot igénylő gyerekek­kel, csak a frusztráció­jukat zúdít­ják rájuk. Maugli­ gy hívták az óvónők az ötéves autista kisfiút, akit a szülei és az óbudai köznevelési intézmény - végső soron az állam - a gond­jaikra bíztak. Ordítoztak vele, és amikor sírt, még jobban kiabáltak. Az anyuka érezte, hogy baj van, a kisfia már félt bemenni a csoport­ba, de a pedagógusok nem álltak szóba vele. Valószínűleg rémálmai­ban sem gondolta, mit fog hallani a felvételen, amit titokban készített, hogy gyanújának bizonyítékot sze­rezzen, mert egyetlen gyerek sem érdemel ilyen bánásmódot, nem­hogy egy különösen érzékeny pici. Az óbudai eset nemcsak az óvó­nők, de az úgynevezett integrá­ló nevelés csődjét is mutatja a mai Magyarországon. A 25 vagy több gyerekkel feltöltött csoportokban az óvónőknek gyakran se türelmük, se felkészültségük foglalkozni a kü­lönleges bánásmódot igénylő gye­rekekkel, csak a frusztrációjukat zúdítják rájuk. Sok szülő hiába sze­retné, hogy gyereke a kijelölt integ­ráló intézménybe járjon, amiből eleve iszonyú kevés van, a legtöb­ben egy idő után feladják, és a szeg­­regáltakba menekülnek. Mert ott a kicsik legalább részben megkap­ják a szakértői bizottság által elő­írt fejlesztéseket, amiket még ott­hon és az anyagi helyzettől függően magánterápiákkal lehet kiegészí­teni. És ahol nem az ő gyerekük a „Maugli”, nem bántják a mássága miatt. Ez persze nem védi meg őket attól, hogy az élet többi helyszínén ne találkozzanak hasonló kipécé­­zéssel, a játszótértől a tömegközle­kedésig. Nézem a Netflixen a Szerelem és autizmus sorozatot - egy boldo­gabb és elfogadóbb társadalomban arra is energiát fordítanak, hogy az autistáknak párt találjanak, a fia­tal lánytól a magányos öregúrig. De nemcsak az a cél, hogy ők teljes éle­tet éljenek, hanem hogy a nézők fe­jében is normalizálják a másságot, meglássák benne a szupererőt. Ami Maugliban is megvolt, mert bár egyedül maradt a dzsungelben, a jólelkű állatok támogatásával meg­tanult ott is boldogulni, végül még a félelmetes Sir Kánt is legyőzte. Maugli hős volt, ezt csak azok nem látják, akik a szívükkel vakok. De ez már egy másik mese, és hasonlóan fontos „emberi szakirodalom”. BÁLINT ORSOLYA Ki gépen száll... PILLANTÁS A KILENCEDIKRŐL­ zijjártó Péter egyáltalán nem szégyelli vagy rejtege­ti, hogy helikopterrel uta­zott Ungvárra, az ukrán külügyminiszter kollégá­jával való találkozóra. Ő maga tette nyilvánossá, amint ki- és beszáll, s tegyük hozzá, nem először választja az utazásnak eme formáját. Lássuk be, igaza van. Bár magam hosszú életem során még egyszer sem ültem helikopteren, azt így is nyugodtan állíthatom: lényegesen kényelmesebb lehet, mint autóval vagy vonattal utazni, nem szólva ar­ról, hogy gyorsabb is. Márpedig egy ilyen fontos személyiségnek, mint neki, a magyar diplomácia első szá­mú képviselőjének, bizony alig-alig van ideje, ezért kell például a lakhe­lyéhez közel, Dunakeszin találni le­szállópályát, hisz a bahreini minisz­ter is ott látogatta meg. Hogy miért pont ott, azt nem tudjuk, de nyil­ván Dunakeszi családiasabb, mint Budapest, kiváltképp, ha neki nem jutott hely a Karmelitában. Mel­y helikop­ternek tehát kiemelt jelentősége lett, a bé­keteremtés múlhatatlan érdemű esz­közévé vált. legleg­fentebb azt írtam, hogy ő a magyar diplomácia első számú sze­replője, ami ma már biztosan nem igaz, hiszen ezt elvette tőle Orbán Viktor. Hogy miért tette ezt a mi­niszterelnök, azt azóta sem tudjuk, de itt és most nincs is jelentősége. Nincs, mert Szijjártó a jelek szerint nem vesztette el kiváltságait, ha úri gusztusa - vagy időrendje - úgy kí­vánja, egyszerűen magához rendeli a rendőrség helikopterét. Azt per­sze nem tudtam, hogy a rendőrség­nek van ilyen szolgáltatása, de hát ez nem is fontos tudás, mert nyil­ván én hiába kérném, sosem kap­nám meg. Ezzel együtt jó lenne tud­ni, hogy akár a rendőrségnek, akár a katonaságnak kiket kell kiszolgál­nia, kik azok, akiknek elég csak fel­emelni a telefont - melyiket vajon?, ma már nincs K-vonal, vagy van? -, és máris szállnak rendelkezésükre. Nem szeretném természetesen, ha ezt az írást úgy olvasnák, mint­ha felháborodásomban nyúltam volna a tollhoz - klaviatúrához egyáltalán nem, végül is be kell lát­nom, modern világban élünk, az idő igenis pénz, kiváltképp, ha a mi kül­­ügyérünk, aki ugye a béke egyik leg­nagyobb harcosa, az eddig elutált Ukrajnába utazik. Békét visz oda és békét hoz onnan - s ez mindennél fontosabb. Szegény Szijjártó így is késett egy kicsit, képzeljük, mi lett volna, ha autóval kell megtennie az egész utat; talán soha nem lesz magyar-ukrán megbékélés. És Uk­rajna marad szemünkben, megíté­lésünkben - Orbán megítélésében - az, ami volt: egy területileg is bi­zonytalan, jövőtlen ország... A heli­kopternek tehát ilyen szempontból kiemelt jelentősége lett, a békete­remtés múlhatatlan érdemű eszkö­zévé vált. Elégedetten is nyilatko­zott mindkét fél, és bár a külügyünk szolgája szerint még messze van egymástól a két ország, de ez a tá­volság sok-sok munkával, mondta, legyőzhető. Mellesleg, egyes tudósítások szerint Szijjártó kivitette a határra a szolgálati autóját is, amely, ha így történt, szintén könnyen magya­rázható; az őt ért halálos fenyegeté­sek után semmiképp sem ülhetett be egy idegen autóba. Még akkor sem, ha a győri bencés rendház ös­­­szes szerzetese imádkozott is a kül­ügyminiszterért. És, szerencsére, sikeresen tették; Szijjártó dolga vé­geztével sértetlenül szállhatott fel újra a helikopterével, hogy kis idő múltával Dunakeszin landoljon. Ott bizonyára már egy másik mi­niszter várhatta őt... NÉMETH PÉTER S

Next