Népszava, 2024. február (151. évfolyam, 27-51. szám)

2024-02-03 / 29. szám

2024. február 3., szombat 111 KULTÚRA NÉPSZAVA „Nem láttam a kiutat” INTERJÚ Vilmos Noémi egyike volt 2020 őszén a Színház- és Filmművészeti Egyetem ellenálló hallgatóinak és a sokak számára felejthetetlen október 23-i demonstráció felszólalóinak. A végül a Salzburgi Mozarteumban diplomázott színházi rendező szinte mindenkivel megbékélt, de már Londonban tervezi a jövőt. HOMPOLA KRISZTINA 2020 októberében, az SZFE-tünte­­tésen elhangzott beszéde után be­szélgettünk. Mi történt azután? Novemberben elhagytuk az egyetemet, megalakult a Freeszfe. A diplomamentő program keretében a Salzburgi Mozarteumban végez­tem színházrendezőként. Tavaly nyáron mentem átvenni a diplo­mámat, bolyongtam egyedül a fo­lyosókon, nem beszéltem németül. Ott volt egy angolul alig tudó lány, kérdezte, hogy én is elsős vagyok-e, mondtam neki: nem, én a diplomá­mért jöttem. Nagyon furcsa volt az ötéves képzésem megkezdése után nagyjából hét és fél évvel, idegen országban, idegen egyetemen befe­jezni. A Vas utcában és 600 méteres körzetében töltöttem egy időben az egész életem. A mai napig hiányzik az egyetemi éveim lezárása. A Freeszfén voltak órái? Volt hagyo­mányos diplomavédés? Igen. De azután volt egy pont, amikor szükségesnek éreztem eltá­volodni az egésztől. Igaz, ez bűntu­dattal is járt, mert addig úgy ismer­tem magam, mint aki a végsőkig kitart. Most már kicsit másképp gondolom: annak kell forradalmat csinálni vagy tüzet szítani, akiben benne van és megmarad a szikra. Miért kezdte érezni az eltávolodást? Megunta? Reménytelennek látta? Úgy érezte, hogy nem álltak ki az SZFE-sek mellett elegen? Nem volt bennem a cserbenha­­gyottság érzése, sem csalódottság. Inkább kezdett nagyon megvisel­ni mentálisan, ami történt. Főleg azokban az időkben, amikor hirte­len otthon kellett maradni a Covid miatt, közben pedig sok minden történt a világban is, velünk is. Az­után az október 23-i demonstrá­ció után egy rövid ideig megismer­tek az utcán, idegenek gratuláltak a Facebookon, és ez nagyon fur­csán hatott a valóságérzékelésem­re. Kellett egy kis levegő. Eszébe jutott a tüntetés közösségi és személyes sikere után, hogy köz­­életibb, politikai pálya felé menjen? Azt nem gondoltam soha, hogy a művészeti pályát le kéne cserél­ni. De játszadoztam a gondolat­tal, mert úgy éreztem, hogy akik ennyire bevonódnak a közéletbe, mint mi, azoknak nagyobb fele­lősséggel kellene szerepet vállal­niuk. Az SZFE-események arra ösztönöztek minket, hogy hig­­­gyünk a változásban. Az összes is­merősöm összes ismerőse akarja a változást, akkor azért csak benne van a pakliban, hogy ez meg is tör­ténjen. Elvégre nem lehet örökké az, ami most van. Hittünk benne, miért ne jöhetne most? Hiszen Orbán Viktor mindössze annyit mond: a lényeg, hogy bízzatok bennem. Ám még mindig renge­teg embert meg tud győzni arról, hogy egységesen gondolkozzanak. Míg a másik oldalon hónapról hó­napra újragondolások és feloszlá­sok történnek. Én olyan világban bízom, ahol van tere a kételynek és a vitának. De úgy tűnik, hogy ebben értéket, és nem szétesést, bizonytalanságot látni valóban ki­sebbségi privilégium. A 2022-es választási eredmény után nagyon mélyre kerültem lelkileg. Van valami, amiről úgy érzi, hogy másképp kellett volna csinálniuk? Vidnyánszky Attila és az azóta tá­vozott kancellár, Szarka Gábor is hangsúlyozta, hogy nyitottak a pár­beszédre, ám az egyetemfoglalók illegitimnek tekintették őket, ezért nem álltak szóba velük. Még egy projekt, hogy azoknak is megbocsássak, akik amúgy velünk értettek egyet, mégis abban a kri­tikus első évben jelentkeztek. Átvette Salzburgban a színházren­dezői diplomáját. Mégis kényszer­szünetre ítélte magát. Miért? Ahhoz, hogy fenn tudjam tarta­ni magam, több projektet kellett elvállalnom, mint ami lehetőséget adott volna arra, hogy egy is úgy igazán szívből szóljon. Nagyon nagyon furcsa volt az ötéves képzésem megkezdése után nagyjá­ból hét és fél évvel, idegen országban, idegen egye­temen befe­jezni. A Vas utcában és 600 méteres körzetében töltöttem egy időben az egész éle­tem. A mai napig hiány­zik az egye­temi éveim lezárása. Lehet, hogy pesszimista felté­telezés, de nem gondolom, hogy ha bármi apróságot vagy nagyobb dolgot másképp teszünk, az köze­lebb visz minket a céljaink eléré­séhez. Nagyon úgy tűnt, hogy ez lejátszott meccs, amely váratla­nul nagy ellenállásba ütközött. Az persze nagy kérdés, hogy ha a Co­­vid-törvények szigorítása ellené­re bent maradtunk volna, akkor mi történik. Azóta láttunk könnygázzal lefújt diákokat. Mit gondol azokról, akik maradtak, és azokról, akik azóta kezdték el az SZFE-t? Sokat meccseltem magam­ban ehhez hasonló kérdésekkel az utóbbi egy évben, amikor kis kényszerszünetre ítéltem magam. Rájöttem, hogy a feszültség vagy a gyűlölet csak távolabb visz at­tól, hogy valaha megegyezés vagy párbeszéd legyen. Vagy egyszerű­en egy olyan sétám egy budapesti utcán, ahol mosolyognak rám az emberek, mert mindenki bizton­ságban érzi magát - nem csupán fizikailag, mentálisan is. Nem sze­retnék olyan néni lenni, aki rára­gasztja a Freesife-matricát a hát­só szélvédőjére, és leköpködi 60 év múlva is azokat, akik oda jár­nak. A „konkrét elkövetőkön” kí­vül megbocsátottam, ezt a feloldo­­zást talán még nem állnék készen megadni, de megbékéltem azok­kal, akik végül nem döntöttek úgy, hogy velünk tartanak, és azokkal, akik azóta jelentkeznek oda. Ta­lán még azokkal is, akik tanítanak, nyomasztott, hogy nem láttam a kiutat. Azután váratlanul jött egy szerelem. Egy magyar fiú, aki Lon­donban él. Beleugrani életem első párkapcsolatába és elmenni in­nen messzire, rövid távon megol­dásnak tűnt minden problémára, így 2022 októberében befejeztem az utolsó projektemet, azóta nem vállaltam többet, kivéve, amikor nyáron Bagossy László meghívott rendezni egy osztálytársammal együtt Stuttgartba, ahol ő szín­házigazgató lett. Nagyon izgalmas helyzet volt, ahol három magyar rendező angolul próbált 15 német színészt instruálni. A közönség reakcióiból úgy tűnik, sikerrel. Londonban mit csinál? Nem nagyon láttam, mikor lesz az életemben arra lehetőség, hogy megtanuljak főzni. Ez most meg­történt. Filmeket néztem, porszí­­vózgattam. Nem gondoltam ma­gamról, hogy túl emancipált lennék a háztartásbeli szerephez, de azt sem, hogy valóban ekkora szüksé­gem volt nemcsak a mentális szü­netre, hanem arra is, hogy a női princípiumból bármit megéljek. Nem szeretném egész életem pá­lyájává ezt választani, de valami lé­nyegeset tapasztaltam meg: jólesik gondoskodni valakiről, megfőzni az ebédet rá, és kiteregetni a mosott ruhát. Jól viseli a két ország közötti ingá­zást? Sokkal nehezebb volt Pécs és Pest között hetente ingázni. Ta­ VILMOS NOÉMI Színházrendező. Pécsett született 1998. január 30- án, a középiskolát a Pécsi Művésze­ti Szakközépis­kolában végezte. Elsőre felvették a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, osztály­­vezető tanárai Bagossy László és Kovács D. Dániel voltak. Aktív részese volt 2020-ban az egyetem egyeztetés nélkül történt modell­váltásával és a Vidnyánszky Attila vezet­te alapítvány térfoglalásával szembeni ellen­állásnak. A 2020. október 23-i demonstráció egyik főszereplő­je volt. 2023-ban vette át diplo­máját a Freesife diplomamentő programjának keretében a Salzburgi Mozar­teumban. Tulságos és nem nagyon kön­­­nyű kikerülni egy olyan közeg­be, ahol nincs saját szociális háló. Rájöttem például, hogy én soha nem kezdeményeztem barátsá­gokat. Sok mindent megtanul­tam magamról. Azt is, hogy hiába gondoltam, hogy én egy született szabadúszó, vezetői szellemiségű karakter vagyok, ha nincsen vala­ki, aki kijelöli a feladatot és a kere­teket, amelyeket én kitölthetek a képességeimmel, akkor nem tör­ténik semmi. Mik a tervei? Jelenleg vízumra várok, leg­rosszabb esetben áprilisra bírál­ják el. A közép-hosszú távú terv, hogy legyen egy hétfőtől pénte­kig, 8-tól 4-ig munka, amiből eg­zisztenciálisan fenn tudjuk tar­tani magunkat, és tudunk költeni kultúrára, mert különben nincs sok értelme Londonban élni. Dél­utánonként pedig szeretnék szín­játszó csoportokkal dolgozni, közösséget teremteni olyan em­bereknek, akik kicsit el vannak veszve Londonban. Az már itthon kiderült számomra, hogy a pro­fesszionális színészeknél jobban motiválnak a civilek, amikor an­­­nyira lelkesek vagyunk a projek­tért, hogy fizetünk is érte, és ott a csillogás a szemekben. Magyarokkal alakítana színjátszó csoportokat? Bárkivel. 2020 októberében azt mondta, hogy az anyanyelvi közeg nélkül nem tudja elképzelni a színházren­dezést. Valóban ezt mondtam. Még nem próbálódott ki, hogy ezt a faj­ta, apróságokra, nyelvi finomsá­gokra építő módszert, amit kép­viselek, meg tudom-e valósítani angolul, szintén nem angol anya­nyelvűekkel. Bár Stuttgartban azért szereztem némi biztonsá­got. Azt viszont nem látom ma­gam előtt, hogy valaha ne az anya­nyelvemen gondolkodva alkossak. Idén, majd 2026-ban el fog menni sza­vazni? A parlamenti választásokon biztosan. Nem tudom elképzelni, hogy ne Magyarországon alapít­sak családot, de jelenleg azt sem, hogy Magyarországon tegyem. Ki­vételes helyzetben vagyok, csodá­latos családdal. Mostanában jöt­tem rá, hogy ez mekkora érték. Nehéz elképzelni, hogy a jöven­dőbeli gyerekem ne ismerje úgy a nagyszüleit vagy az unokatest­véreit, amennyire ez nekem meg­adatott. Jó lenne, hogyha nem kel­lene ebbe a bipoláris mentalitásba szocializálódnia, és úgy tudna fel­nőni, hogy mosolygó embereket lát az utcán. Nagyon szeretném, hogy mire eljutok a családalapítá­si fázisig, addigra olyan ország le­gyen Magyarország, ahol jó élni. Szóval arra mindenképp szeret­nék szavazni, hogy közelebb ke­rüljünk ennek a megvalósításá­hoz. És, hogyha lehetőségünk lenne erre egy kormányváltással, akkor még egyáltalán nem fogyott el belőlem a motiváció, hogy aktív részese legyek a fejlődésnek. Nem szeret­nék olyan néni lenni, aki ráragasztja a Freeszfe-mat­­ricát a hátsó szélvédőjére, és leköpködi 60 év múlva is azokat, akik az SZFE-re járnak

Next