Néptanítók lapja 53. évfolyam, 1920

1920-01-29 / 4-5. szám

42 Néptanítók I.apja 4—5. szám. élt. Ami a régi időkben annyival könnyebb és egyszerűbb dolog volt, mert hiszen itt egy ki­váltságos nemzet élt, egy kiváltságos osztály kezében volt az ország, amely magyar volt, az ország magyar ország, magyar osztály, magyar szellemben, magyar gondolkozással, magyar fel­fogással, magyar érzésekkel kormányozta ezt az országot. Kormányozta jól és rosszul, mint minden más kormányzat a világon. Arra a korra, amikor a nemzeti királyság morálisan elesett, arra a korra rátette a kezét egy idegen dinasztia és egy idegen ország és alávetette azt a saját érdekeinek és ez az érdek volt az, amely M­agyarország sorsát intézte háromszáz éven keresztül ; hogy milyen fegyverekkel, azt most nem részletezem. E­zernyolcszázhuszonötben Széchenyi István gróf szintén azon töprengett, szintén külföldi utazás irányította szemeit hazája állapota felé és azon töprengett, hogy érdemes-e, lelkiismeret dolga-e felébreszteni egy tetszhalott nemzetet, hogy új életre keljen vagy pedig többet ér-e megkímélni őt az öntudatos haldoklástól és­­ inkább elpusztulni, elsülyedni hagyni, és jobbat !'"-­­s gondolt és azt mondta, akármi lesz, ő kiáll s felébreszti, ír, agitál és attól fogva emelték ezek ketten, irodalom és­ Széchenyi, föl ezt az or­szágot. És jött Vörösmarty és társai és ekkor az ország oroszlánlendülettel ötven év alatt jobban emelkedett, mint más országok kétszáz esztendő alatt. És jöttek a kis nemesi kúriák, ahová ezeknek a levelei a keservesen, mecé­nások útján kiadott könyvei elértek, és nemesi kisasszonyok és úrfiak összeálltak, színtársu­latot rendeztek és elkezdtek vándorolni, hogy bebizonyítsák azt, hogy a magyar nyelv is alkalmas arra, hogy a színpadoknak és a mű­vészeteknek nyelve legyen. Ez a hősöknek, nem katonai értelemben véve a hőst, hanem lelki és szellemi nagyságoknak, egy olyan kora volt, aminővel talán semmiféle nemzet nem dicsekedhetik az egész világon. A magyar lélek, a magyar Géniusz, a magyar becsvágy úgy fellángolt abban az időben, hogy elkapta az egész nemzetet ,3 huszonöttől negyvennyolcig akár az irodalomban Vörösmarty, Petőfi, Arany Já­nos, akár a politikában Széchenyi, Deák, Kossuth vitték a nemzetet és vitték olyan diadalra, amely alkalmas arra, hogy egy fél­holt nemzetet megrázzon, életre keltsen és mintegy varázsvesszővel képessé tegye arra, hogy a legnagyobb feladatokat magára vállalja. És Magyarországnak újjáébredése volt, a ma­gyar Géniusz restitúciója, a magyar nemzetnek egy lépése, amellyel elfoglalta a világirodalom­ban ismét a helyét. Mert mondom el mindezeket, azért, mert mi egyesek igen jól tudjuk, hogy mi a kötelessé­günk a nemzettel szemben. Mert meg kell ad­nu­nk az Istennek azt, ami az Istené és a csá­szárnak azt, ami a császáré. Amit az Istennek adunk, azt magunknak adjuk, a magunk testi, lelki javairól való gondoskodás az Istennek fölajánlott adomány, a másik, amit a császár­nak adunk, azt a hazának adjuk. Az élet nem egyeseknek a dolga. Az országok­nak kormányaik vannak, parlamentjük van. Azoknak kötelessége mindazokat az irányokat megszabni, mindazokat az embereket kiállí­tani, akik szolgálataikat a közjónak hasznosan felajánlhatják. Három terrénumot említhetek meg, ahol a kormányfér­fiaknak és államfér­fiak­nak kell ezt a kötelességüket teljesíteniük az állam­ iránt, amit mi a magunk,szerény ottho­nában teljesítünk a haza iránt. Ez a három terrénum az iskola , a társadalom és a katonaság. Ezt az előbbi részt Magyarország ébredésé­ről, önfeláldozó munkájáról és fényes eredmé­nyeiről, amit annak a kornak a hazafiai elértek, azért beszéltem el, mert azok nem olyan isko­lában nőttek föl, amelyben mi nevelkedtünk, az egy más rendszer volt, amely a Vörösmartya­kat, Petőfieket, Arany Jánosokat, Széchenyie­ket, Deákokat, Kossuthokat és kortársaik jeles gárdáját fölnevelte, azt merném mondani, hogy az akkori rendszer az volt, mentül kevesebbet, de mentül alaposabban. A mi rendszerünk, hogy mentül többet, de mentül felületesebben. Akkor nem tanították az emberek az iskolában a praktikus tudományokat, praktikus ismere­teket, akkor azt mondták, hogy a fiúknak va­lamit kell tudniok, de azt jól. A fiúknak egész­ségeseknek, épeknek és nem kifá­radtaknak kell lenniök, hanem ellenkezőleg kíváncsiaknak mindazok iránt, amiket majdan tudniok kell. Akkor tanulásvággyal mentek tovább az életbe, hogy magukat alkalmassá tegyék az élet küz­delmeire. Alaposan egy-két dolgot jól tudó, jellemes, életkedvvel teli fiatalságot neveltek, akik mint jurátusok mentek föl a diétára egy­egy követ mellé, tele élettel, törekvéssel és így lettek belőlük híres államférfiak és hírneves írók. Ma az iskolában annyi rengeteg dolgot tanítanak, hogy valósággal nem tanítják má­sért, mint a gyászos elfelejtet­és kedvéért. A fiú, ha az érettségit valahogyan letette, első dolga f­ához vágni a könyvet, mint utálat tárgyát. És ahelyett, hogy a középiskolában, amelynek a célja megtanítani a fiút tanulni, kíváncsivá tenni a tudományokra, amelyek a középiskolán túl várnak reá, ahelyett, hogy jókedvű, szere­tetreméltó és egészséges fiúkat produkálnának, ahelyett fáradt legénykéket adnak az életnek, úgy, hogy az egyetemeken koncentrálva er­kölcsi és szellemi tudását, m­egtetézve a csa­ládi összeköttetésekkel és protekciókkal arra, hogy valamiképen diplomát szerezzen, azzal aztán vége. Hát ilyen nemzedékkel nem lehet nagyra menni, ilyen nemzedékkel éehet egy föl­lobbantást csinálni huszonnégy óráig, huszon­négy napig, vagy esztendeig, de aztán fáradtan visszahullanak.

Next