Néptanítók lapja 53. évfolyam, 1920
1920-01-29 / 4-5. szám
42 Néptanítók I.apja 4—5. szám. élt. Ami a régi időkben annyival könnyebb és egyszerűbb dolog volt, mert hiszen itt egy kiváltságos nemzet élt, egy kiváltságos osztály kezében volt az ország, amely magyar volt, az ország magyar ország, magyar osztály, magyar szellemben, magyar gondolkozással, magyar felfogással, magyar érzésekkel kormányozta ezt az országot. Kormányozta jól és rosszul, mint minden más kormányzat a világon. Arra a korra, amikor a nemzeti királyság morálisan elesett, arra a korra rátette a kezét egy idegen dinasztia és egy idegen ország és alávetette azt a saját érdekeinek és ez az érdek volt az, amely Magyarország sorsát intézte háromszáz éven keresztül ; hogy milyen fegyverekkel, azt most nem részletezem. Ezernyolcszázhuszonötben Széchenyi István gróf szintén azon töprengett, szintén külföldi utazás irányította szemeit hazája állapota felé és azon töprengett, hogy érdemes-e, lelkiismeret dolga-e felébreszteni egy tetszhalott nemzetet, hogy új életre keljen vagy pedig többet ér-e megkímélni őt az öntudatos haldoklástól és inkább elpusztulni, elsülyedni hagyni, és jobbat !'"-s gondolt és azt mondta, akármi lesz, ő kiáll s felébreszti, ír, agitál és attól fogva emelték ezek ketten, irodalom és Széchenyi, föl ezt az országot. És jött Vörösmarty és társai és ekkor az ország oroszlánlendülettel ötven év alatt jobban emelkedett, mint más országok kétszáz esztendő alatt. És jöttek a kis nemesi kúriák, ahová ezeknek a levelei a keservesen, mecénások útján kiadott könyvei elértek, és nemesi kisasszonyok és úrfiak összeálltak, színtársulatot rendeztek és elkezdtek vándorolni, hogy bebizonyítsák azt, hogy a magyar nyelv is alkalmas arra, hogy a színpadoknak és a művészeteknek nyelve legyen. Ez a hősöknek, nem katonai értelemben véve a hőst, hanem lelki és szellemi nagyságoknak, egy olyan kora volt, aminővel talán semmiféle nemzet nem dicsekedhetik az egész világon. A magyar lélek, a magyar Géniusz, a magyar becsvágy úgy fellángolt abban az időben, hogy elkapta az egész nemzetet ,3 huszonöttől negyvennyolcig akár az irodalomban Vörösmarty, Petőfi, Arany János, akár a politikában Széchenyi, Deák, Kossuth vitték a nemzetet és vitték olyan diadalra, amely alkalmas arra, hogy egy félholt nemzetet megrázzon, életre keltsen és mintegy varázsvesszővel képessé tegye arra, hogy a legnagyobb feladatokat magára vállalja. És Magyarországnak újjáébredése volt, a magyar Géniusz restitúciója, a magyar nemzetnek egy lépése, amellyel elfoglalta a világirodalomban ismét a helyét. Mert mondom el mindezeket, azért, mert mi egyesek igen jól tudjuk, hogy mi a kötelességünk a nemzettel szemben. Mert meg kell adnunk az Istennek azt, ami az Istené és a császárnak azt, ami a császáré. Amit az Istennek adunk, azt magunknak adjuk, a magunk testi, lelki javairól való gondoskodás az Istennek fölajánlott adomány, a másik, amit a császárnak adunk, azt a hazának adjuk. Az élet nem egyeseknek a dolga. Az országoknak kormányaik vannak, parlamentjük van. Azoknak kötelessége mindazokat az irányokat megszabni, mindazokat az embereket kiállítani, akik szolgálataikat a közjónak hasznosan felajánlhatják. Három terrénumot említhetek meg, ahol a kormányférfiaknak és államférfiaknak kell ezt a kötelességüket teljesíteniük az állam iránt, amit mi a magunk,szerény otthonában teljesítünk a haza iránt. Ez a három terrénum az iskola , a társadalom és a katonaság. Ezt az előbbi részt Magyarország ébredéséről, önfeláldozó munkájáról és fényes eredményeiről, amit annak a kornak a hazafiai elértek, azért beszéltem el, mert azok nem olyan iskolában nőttek föl, amelyben mi nevelkedtünk, az egy más rendszer volt, amely a Vörösmartyakat, Petőfieket, Arany Jánosokat, Széchenyieket, Deákokat, Kossuthokat és kortársaik jeles gárdáját fölnevelte, azt merném mondani, hogy az akkori rendszer az volt, mentül kevesebbet, de mentül alaposabban. A mi rendszerünk, hogy mentül többet, de mentül felületesebben. Akkor nem tanították az emberek az iskolában a praktikus tudományokat, praktikus ismereteket, akkor azt mondták, hogy a fiúknak valamit kell tudniok, de azt jól. A fiúknak egészségeseknek, épeknek és nem kifáradtaknak kell lenniök, hanem ellenkezőleg kíváncsiaknak mindazok iránt, amiket majdan tudniok kell. Akkor tanulásvággyal mentek tovább az életbe, hogy magukat alkalmassá tegyék az élet küzdelmeire. Alaposan egy-két dolgot jól tudó, jellemes, életkedvvel teli fiatalságot neveltek, akik mint jurátusok mentek föl a diétára egyegy követ mellé, tele élettel, törekvéssel és így lettek belőlük híres államférfiak és hírneves írók. Ma az iskolában annyi rengeteg dolgot tanítanak, hogy valósággal nem tanítják másért, mint a gyászos elfelejtetés kedvéért. A fiú, ha az érettségit valahogyan letette, első dolga fához vágni a könyvet, mint utálat tárgyát. És ahelyett, hogy a középiskolában, amelynek a célja megtanítani a fiút tanulni, kíváncsivá tenni a tudományokra, amelyek a középiskolán túl várnak reá, ahelyett, hogy jókedvű, szeretetreméltó és egészséges fiúkat produkálnának, ahelyett fáradt legénykéket adnak az életnek, úgy, hogy az egyetemeken koncentrálva erkölcsi és szellemi tudását, megtetézve a családi összeköttetésekkel és protekciókkal arra, hogy valamiképen diplomát szerezzen, azzal aztán vége. Hát ilyen nemzedékkel nem lehet nagyra menni, ilyen nemzedékkel éehet egy föllobbantást csinálni huszonnégy óráig, huszonnégy napig, vagy esztendeig, de aztán fáradtan visszahullanak.