Néptanítók lapja 66. évfolyam, 1933

1933-12-01 / 23. szám

934 Amíg megmutatták neki az égi országúton szálló nagy madarat, azalatt a birkák is észre­vették a­­berregést. Rettentően megijedtek. Mind összeszaladtak. Még a kérődzést is abbahagy­ták. Szorosan egymásnak dőltek, fejüket mere­ven a földre szegezték s míg a berregés meg nem szűnt, meg sem mozdultak. Három teljes percig tartott az attrakció, de ezalatt az idő alatt egyetlen birka sem pislantott az égre... Valósággal megrettentek a kultúrától s csak nagysokára tértek magukhoz. Annál kíváncsiabban nézte az égi csudát a puli. Egyet-egyet vakkantott s hátsó lábaival kaparni kezdte a füvet, de mivel egyebet nem tehetett, hát belenyugodott a változhatatlanba. A két gyerek, meg a juhász kicserélték gon­dolataikat. — Madár az? — kérdi a falusi gyerek. — Az hát, gépmadár, — szól a juhász. — Eleven? — Hát hogyne lenne eleven, hiszen gép, mon­dom. — Eroplán — szólal meg a városi gyerek —, bizonyosan postát visz Pestre. — Micsoda? — érdeklődik a juhász. — Eroplán, — felel a városi. — Má' mé'? — kérdi a juhász. — Mert csak egy szárnya van! — Hisz kettő van, — szólal meg a tanyai gye­rek. — Kettő, de az egy pár, mert ha két pár szárnya volna, akkor biplán volna. — Osztán mi hajtja? — kérdi a tanyai. — Villany, istennyila, — magyarázza a ju­hász. — Nem az, mert benzin, — igazítja helyre a várost. — Mi az? — kérdi a tanyai. — „Petró", — szól megint a juhász. — Olyasféle, de sokkal finomabb, mert tisz­tább, — magyarázza a várost. — Osztán hogyan hajtja? — kérdi a tanyai. — Az ég benne, oszt gőzt csinyál, — feleli a juhász. — Dehogy — szól a városi gyerek —, nem ég bizony, csak robban. Nincs is gőz benne. A mo­tor nem gőzgép. — De az is lehet, — szól a juhász. — Nem lehet az! — vitatkozik a városi. — Osztán ha elfogy a petró benne, mi hajtja tovább? — érdeklődik a tanyai gyerek. — A svung, — feleli a juh­ász. — Akkor leszáll — mondja a városi —, de a levegőben nem szokott kifogyni a benzin, mert eleget visz magával mindig. — Ember ül a hátán? — Nem is bakkecske, — kedélyeskedik a ju­hász s magukra hagyja a gyerekeket. — Persze, hogy ember, a pilóta! — feleli a várost. — Hát az micsoda? — Az soffőr. — Soffőr? — Az! Vezető. Az vezeti a repülőgépet. — Az autó is tudna repülni, ha szárnya vana? — Nem igen, mert nagyon nehéz, a motorja meg gyenge. — Hátha erősebb volna a „motorja"? — Akkor talán tudna! — A városi gyerek megbúnja a magyarázgatást, föláll s egy a kö­zelben görnyedő földmívesre mutatva, kérdi a tanyait: — Mit csinál ott az az ember? — Vet, — szól a tanyai. — Mit vet? Búzát? — Nem a­ Kukoricát, — felel a tanyai. — Hát a kukoricát is vetik? — Nem is ültetik. — Miért nem ültetik? — Mert azt vetni kell. — Aztán mikorra női meg? — Őszre. — Minek az a kukorica? — A disznóknak, de nekünk is jó. ... És így tovább ... Fáradhatatlanok voltak mindketten abban, hogy fogalmaikat kicserél­jék. A tanyai környezet jelenségeit a várotei gyerek hamar megértette, de bizony a távoli világ dolgait — szemlélés híján — a tanyai gyermek alig tudta felfogni. Egyszer aztán elvittem magammal Jancsit a városba. Már akkor tízesztendős is elmúlt. A ne­gyedik telet is kijárta. Nem tudott kimerülni a kérdezésben. Megkérdeztem tőle, hogy mit szeretne legjobban enni? Kisült, hogy fagy­laltra fáj a foga, mert azt hallotta, hogy az na­gyon jó. Be is vittem egy cukrászdába, de a fagylaltot fújni kezdte és kiköpte, mert hogy ő olyan forrón nem tudja megenni... Délután meg elvittem őt moziba. Jancsi mozit még sohasem látott, de valóban feledhetetlen élményt szereztem számára. A darab meséje egy cirkuszról szólott, mely­nek törpéit kiuzsorázták és kínozták. Az apró főhőst pedig magába bolondította egy nagy nő, a lovagló kisasszony, hogy megtakarított kere­setét elszedje. Végül is a szerelmes törpe bosz­szút forralt: beleejtette egy kátrányos kádba a kisasszonyt. Mikor az első figurákat meglátta Jancsi a vásznon, sőt még beszélni is hallotta őket, föl­ugrott helyéről s úgy kérdezte, hogy azok a törpék igaziak-e. Ez sem igazi? Ez sem igazi? Faggatott állandóan és sehogyan sem akarta elhinni, hogy mindaz csak a képe az igazinak s nem a kép beszél, hanem valami gépből jön a hang. A cselekmény izgalmai annyira kihoz­ták sodrából, hogy hangosan bele-belekiáltott s a költői igazságszolgáltatást egy-egy vaskos tanyai felkiál­tószóval gyakrabban elintézte. A gyerek idegeire annyira hatott a képjáték és a mese, hogy ezen kísérlet tanulságairól ér­demes volna valóságos gyermektanulmányi ér­tekezést írni, mert semmiesetre sem férne az el egy cikknek a kereteiben. Külön stúdiumokat érdemelne a tanyai gyer­meknek érzelmi és akaratvilága. A meglepetés, félelem, düh, irigység, szeméremérzet, szégyen, ragaszkodás, hála és részvét, a vallásos és esz­tétikai alapérzelmek egész skálája bizonyítja, hogy a tanyai környezet más egyéniségeket for- NÉPTANÍTÓK LAPJA ÉS NÉPMŰVELÉSI TÁJÉKOZTATÓ 66. ÉVF.

Next