Vadászlap, 1940 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1940-01-01 / 1. szám
Gesner szerint vándormadár volt, mivel rovarokkal, szöcskékkel, békákkal, kígyók-, bogarak- és pajorokkal táplálkozott. A gólyákkal egyidejűleg érkezett európai tartózkodási helyeire s július végén ismét elvonult, ha sziklafalakban vagy régi várromokban felnevelte rendszerint három fiókából álló fészekalját. A Magas Tátra, mely igen alkalmas fészkelő helyekkel rendelkezett számára, de a Tátra környékén lévő sok régi várrom is, megfelelő életteret nyújthatott neki, de legbiztosabb bizonyítéka, hogy tényleg előfordulhatott a Szepességben is, ha a közeli és a szomszédos Lengyelországban is fészkelt, az, hogy van öreg házunkban egy 200 éves cserépkályha, melynek tetején egy agyagból faragott ily madár ül kiterpesztett szárnyakkal. Senkinek, még jó magamnak, mint öreg természetbúvárnak sem tűnt fel eddig a kályhamesteri szobormű, mert valami torzszülött alkotásnak nézte mindenki, aki látta, mivel semmiféle itt élő madárra nem hasonlít! Csak tavaly, mikor behatóbban mélyedtem az alpesi madárvilág szakirodalmába, kapcsolatot keresve a Tátra avifaunájával tűnt fel nekem Gesner leírása nyomán a Waldrapp! Ágyamból kiugorva, villanylámpással a kezemben siettem lomtárunkba, hogy a régi kályhánkon trónoló titokzatos madarat most már szakvizsgálatnak vessem alá! Nem kis meglepetésemre megállapítottam, hogy az eddig az ismeretlenség homályába rejtőzött madaram nem egy fazekas torzmunkája, de a Tarvarjú mesteri kézzel kifaragott alkotása! Az, aki agyagból ennyire élethűen kifaragta, biztosan láthatta még a szabad természetben, mert kizárt dolognak tartom azt, hogy ily pontosan, kellő életnagyságban megmintázhatta volna, ha nem került volna valamikor szemei elé egy élő példány is! Mellékelt fényképen pontosan látható, hogy a tyúknagságú, fekete színű, piroslábú és piros hajlott csőrű alkotás a tollsörényével és fejbúbja vértjén lévő kúppal, nem a véletlenség szüleménye, hanem a Tarvarjú elég élethű agyagszobra! Hogy a csőr és sörény rövidebb, mint a természetbelieknél, csak annak tulajdonítom, hogy alkotója, ismerve az agyag törékenységét, e testrészeket készakarva rövidebbre szabta, hogy le ne törjenek! E kályhamesteri madárszobor, mely a Szepességen készült, arra enged következtetni, hogy a Tarvarjú is valaha a Magas Tátra madárvilágához tartozott, de már akkor is a ritkaságok közé sorolhatták. Mint becses ritkaság ily módon lett megörökítve az utókor számára! Hogy ez a talán Európában egyedüli Tarvarjúszobor véletlenül éppen egy gyakorlati ornithológus birtokába került, a sors szeszélyének igen különös megnyilvánulása! Bolrandt Lajos: „He lőjjük a nőstény nyulat, amikor megismertük, hogy az!" Úgy vagyunk manapság, hogy a sivár jelen elől a múltba menekülünk, abban keresünk vigasztalást; a ligetek, parkok helyett inkább a temetőt keressük fel és ott találunk lelki megnyugvást. Ahogy a régi sírkövek néma beszédét kívánjuk, épp úgy szomjazza lelkünk a régi írások régen a túlvilágra költözött mesélőit, azokat hallgatjuk meg, azok között érezzük csak igazán jól és otthonosan magunkat... Ilyen lelkiszükséglet folyományaként vettem elő egy idei borongó őszi napon könyvtáram polcáról a Bérczy Károly által Pesten szerkesztett és kiadott, Emich Gusztávnál nyomott: »Vadász- és Versenylap« 1858. évi, II. évfolyamát és lapozgattam benne ... Sok érdekesnél érdekesebb dolgot találtam abban, azok között a 299.—236. oldalon báró Orczy Béla: »Az újszászi köpök az 1857—1858-ki idényben« c. hosszabb tanulmányát is, melyben a nőstény nyulak egy érdekes kimélési módjáról is szó van, melyet jelenleg ösmertetni óhajtok, az Ötvös Balázs: »A vad életfeltételei« c. igen tanulságos, lapunkban ez idén megjelent cikksorozatának, különösen a 100. oldalon közölt, jelen közleményem címében foglalt kérdésre való tekintettel. — Jóleső megnyugvással látjuk ezen idézetből, hogy vadászelődeink már 80 évvel ezelőtt is,— bár akkor még a tavaszi hónapokban is vadászták a nyulat, — gondoltak vadvédelemre, érzékeny vadászszivók már mérlegelte a lehetőségeket arra vonatkozólag, hogy minél kevesebb kár, pusztítás érje a vadállományt. De adjuk át a szót báró Orczynak: » ... többször jutott eszembe, amit egy vadászpajtásunk szeptember hónapról, mint a szarvas lesjárat legkedvezőbb időszakáról mondott »bár e hó 100 napból állana!« és én ehhez még azt óhajtva teszem, bár a tavaszi kedvező vadászidő 100 napig tartana; meg vagyok győződve, hogy egyetértene velem minden szenvedélyes vadász, ki a tavaszi vadászatoknak bájoló örömét velünk élvezhette volna. De hát a kár, melyet tavaszkor a nyulakban tesznek? Hiszen kipusztítják azokat a szegény nyulakat! így kiáltanak fel azok, kik minden vadászatnak, de különösen a kopászatnak ellenei, vagy pedig vadásznak ugyan olykor-olykor, mert ez nagyon divatos, de örömmel karolnak fel minden ürügyet, hogy ne kelljen vadászniok. E kérdések megoldására, megvallom, a télen még nem voltam elkészülve, de most azokat, remélem, megnyugtatólag fejthetem meg. Tartottunk eleinte mi is attól, hogy majd többnyire pockos nyulakra akadunk, melyek testi állapotuk miatt rossz vadászatot fognak adni, de tilal