Vadászlap, 1940 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1940-01-01 / 1. szám

Gesner szerint vándormadár volt, mivel rovarok­kal, szöcskékkel, békákkal, kígyók-, bogarak- és pa­jorokkal táplálkozott. A gólyákkal egyidejűleg érke­zett európai tartózkodási helyeire s július végén is­mét elvonult, ha sziklafalakban vagy régi várromok­ban felnevelte rendszerint három fiókából álló fészek­alját. A Magas Tátra, mely igen alkalmas fészkelő he­lyekkel rendelkezett számára, de a Tátra környékén lévő sok régi várrom is, megfelelő életteret nyújtha­tott neki, de legbiztosabb bizonyítéka, hogy tényleg előfordulhatott a Szepességben is, ha a közeli és a szomszédos Lengyelországban is fészkelt, az, hogy van öreg házunkban egy 200 éves cserépkályha, melynek tetején egy agyagból faragott ily madár ül kiterpesztett szárnyakkal. Senkinek, még jó magamnak, mint öreg természet­­búvárnak sem tűnt fel eddig a kályhamesteri szobor­mű, mert valami torzszülött alkotásnak nézte min­­denki, aki látta, mivel semmiféle itt élő madárra nem hasonlít! Csak tavaly, mikor behatóbban mélyedtem az al­pesi madárvilág szakirodalmába, kapcsolatot keres­ve a Tátra avifaunájával tűnt fel nekem Gesner le­írása nyomán a Waldrapp! Ágyamból kiugorva, vil­lanylámpással a kezemben siettem lomtárunkba, hogy a régi kályhánkon trónoló titokzatos madarat most már szakvizsgálatnak vessem alá! Nem kis meglepetésemre megállapítottam, hogy az eddig az ismeretlenség homályába rejtőzött madaram nem egy fazekas torzmunkája, de a Tarvarjú mesteri kézzel kifaragott alkotása! Az, aki agyagból ennyire élethűen kifaragta, biz­tosan láthatta még a szabad természetben, mert ki­zárt dolognak tartom azt, hogy ily pontosan, kellő életnagyságban megmintázhatta volna, ha nem ke­rült volna valamikor szemei elé egy élő példány is! Mellékelt fényképen pontosan látható, hogy a tyúk­­nagságú, fekete színű, piroslábú és piros hajlott cső­­rű alkotás a tollsörényével és fejbúbja vértjén lévő kúppal, nem a véletlenség szüleménye, hanem a Tar­varjú elég élethű agyagszobra! Hogy a csőr és sö­rény rövidebb, mint a természetbelieknél, csak annak tulajdonítom, hogy alkotója, ismerve az agyag töré­kenységét, e testrészeket készakarva rövidebbre szabta, hogy le ne törjenek! E kályhamesteri madárszobor, mely a Szepességen készült, arra enged következtetni, hogy a Tarvarjú is valaha a Magas Tátra madárvilágához tartozott, de már akkor is a ritkaságok közé sorolhatták. Mint becses ritkaság ily módon lett megörökítve az utó­kor számára! Hogy ez a talán Európában egyedüli Tarvarjú­­szobor véletlenül éppen egy gyakorlati ornithológus birtokába került, a sors szeszélyének igen különös megnyilvánulása! Bol­randt Lajos: „He lőjjük a nőstény nyulat, amikor megismertük, hogy az!" Úgy vagyunk manapság, hogy a sivár jelen elől a múltba menekülünk, abban keresünk vigasztalást; a ligetek, parkok helyett inkább a temetőt keressük fel és ott találunk lelki megnyugvást. Ahogy a régi sírkövek néma beszédét kívánjuk, épp úgy szom­jazza lelkünk a régi írások régen a túlvilágra köl­tözött mesélőit, azokat hallgatjuk meg, azok között érezzük csak igazán jól és otthonosan magunkat... Ilyen lelkiszükséglet folyományaként vettem elő egy idei borongó őszi napon könyvtáram polcáról a Bérczy Károly által Pesten szerkesztett és kia­dott, Emich Gusztávnál nyomott: »Vadász- és Ver­senylap« 1858. évi, II. évfolyamát és lapozgattam benne ... Sok érdekesnél érdekesebb dolgot talál­tam abban, azok között a 299.—236. oldalon báró Orczy Béla: »Az újszászi köpök az 1857—1858-ki idényben« c. hosszabb tanulmányát is, melyben a nőstény nyulak egy érdekes kimélési módjáról is szó van, melyet jelenleg ösmertetni óhajtok, az Öt­vös Balázs: »A vad életfeltételei« c. igen tanulsá­gos, lapunkban ez idén megjelent cikksorozatának, különösen a 100. oldalon közölt, jelen közleményem címében foglalt kérdésre való tekintettel. — Jóleső megnyugvással látjuk ezen idézetből, hogy vadász­elődeink már 80 évvel ezelőtt is,­­— bár akkor még a tavaszi hónapokban is vadászták a nyulat, — gon­doltak vadvédelemre, érzékeny vadászszivók már mérlegelte a lehetőségeket arra vonatkozólag, hogy minél kevesebb kár, pusztítás érje a vadállományt. De adjuk át a szót báró Orczynak: » ... többször jutott eszembe, amit egy vadász­pajtásunk szeptember hónapról, mint a szarvas les­járat legkedvezőbb időszakáról mondott »bár e hó 100 napból állana!« és én ehhez még azt óhajtva teszem, bár a tavaszi kedvező vadászidő 100 napig tartana; meg vagyok győződve, hogy egyetértene velem minden szenvedélyes vadász, ki a tavaszi vadászatoknak bájoló örömét velünk élvezhette volna. De hát a kár, melyet tavaszkor a nyulakban tesz­nek? Hiszen kipusztítják azokat a szegény nyula­­kat! így kiáltanak fel azok, kik minden vadászat­nak, de különösen a kopászatnak ellenei, vagy pe­dig vadásznak ugyan olykor-olykor, mert ez na­gyon divatos, de örömmel karolnak fel minden ürü­gyet, hogy ne kelljen vadászniok. E kérdések megoldására, megvallom, a télen még nem voltam elkészülve, de most azokat, remélem, megnyugtatólag fejthetem meg. Tartottunk eleinte mi is attól, hogy majd több­nyire pockos nyulakra akadunk, melyek testi álla­potuk miatt rossz vadászatot fognak adni, de tilal­

Next