Nimród, 1993 (81. évfolyam, 1-12. szám)
1993-06-10 / 6. szám
csoportban lehet jól elvégezni, nagyobb csoport esetében a számlálást többen végezzék. A vadászat után az elhangzott lövések számát össze lehet vetni a terítékre hozott vad számával. Differenciáltan is lehet a mérést végezni, csak fácánnal, csak nyúllal, kacsával, üregivel stb. Néhányszor számoltam vadásztársaim lövéseinek számát, ha a csoportunkból kevesen jöttünk ki például fácánozni. Sohasem „értékeltem”, mert magam is elcsodálkoztam a tapasztalt eredményen, és nem akartam haragot. Azt tartjuk, hogy az a vadász, aki három ellőtt töltényből legalább egy vadat terítékre hoz, már jó lövő. Még a négyből egy is megfelelő, ami 25 százalékos lövőkészséget jelent. Hihetetlen dolgot mondok. A csak magamban számolt lövések számát a hat-nyolc tagú csapat terítékével összevetve, 10-15 százalékos eredmény adódott. Magam is megdöbbentem ettől a „hatásfoktól"! Kérem a vadásztársakat, hogy végezzék el a vizsgálatot maguknál is, hátha az én fülhallásomban van a hiba? Dr. Veress Sándor Szeged KÍSÉRT A MÚLT Nagy figyelemmel és érdeklődéssel olvastam az ismert ornitológus és vadászíró, dr. Sterbetz István „Túlélni!" című cikkét a februári NIMRÓD-ban. Tökéletesen egyetértek a szerzővel abban, hogy a vadászat szót lejáratják; sok olyan kegyetlen, „mészáros” tevékenységre is alkalmazzák, amelyeknek pedig semmi közük az igazi vadászathoz. Hiszen a trapperek leginkább alattomos csapdákkal, mérgekkel űzték (űzik?) tevékenységüket, puskát alig használnak. A bálnavadászok ágyúval, a fókabébi-mészárosok pedig bunkóval „dolgoznak”. De ez egyik esetben sem minősülhet valódi, mai értelemben vett vadászatnak! Sajnos a legtöbb nyelvben ők mégis vadászok. Az írott és lelkiismereti törvényeket egyként betartó sportvadászokat- és persze a hivatásosokat is - ezekkel az alakokkal egybeskatulyázni nagyfokú felelőtlenség, hozzá nem értés. Ám a kívülállók vagy látják, érzékelik a különbséget, vagy nem. Akik nem képesek megérteni a valót, azokból lesznek a fő vadászellenesek, akik minden létező vadölést betiltanának, a természetre bíznának mindent. Ami már egész egyszerűen lehetetlenség! Svédországban, ahol immár tíz esztendeje élek és vadászom, szintén jelentkezett néhány éve ez a tendencia, de jóval kisebb mértékben, s már eltűnőfélben van. Talán azért, mert itt aránylag nagy területeken rengetegen vadásznak a lakosság számához viszonyítva, és közvetlenebbül élik át a vadászat ősi élményét. A lőtt vadat nem szokás eladni, hanem konyhára kerül. Ezzel a hússal ugyanúgy számolnak, mint mondjuk a háziállataikkal. Az évente ismétlődő jávorvadászat valóságos örömünnepszámba megy mindenütt. Azokon a várva várt napokon a vadászok nem dolgoznak, a települések - különösen a magas északon - valósággal kiürülnek. Mindenki az erdőben van. A barátok és a családtagok hajtanak és együtt ünnepelnek a sikeres vadászokkal, akik megint csak meglőtték az engedélyükön szereplő jávort vagy jávorokat. A hús pedig hűtőszekrénybe kerül, ritkán adják el. Ki kárhoztatná ezt az ősi vadászatot? Talán ez lenne az ideális a kontinensen, Közép-Európában is. Buffalo Billt említve hivatkozik a szerző egy barátját ért sérelemre, amikor is ehhez az „állatmészároshoz" hasonlították a szalonkarajongó vadászt. Ez is érdekes dolog. Ugyanis Cody ezredest, alias „Bivaly Vili”-t a saját kora nem hírhedt, hanem az egyik leghíresebb vadászként tartotta számon. Ha jól emlékszem, öt-hatezer bölényt lőtt (inkább kevesebbet), amiért manapság valósággal kiátkozzák. Tény és való, hogy ma nem tartozna az igazi vadászok táborába. De „mészárosként!” megbélyegzése túlzás, nem egyéb, mint a mai érzések, a mai morál visszavetítése a régmúltba! Hiszen teljesen sportszerűen, puskával vagy nagy kaliberű revolverrel egészen közelről, gyakorta lóhátról, úgynevezett „hajrá-vadászatokon” lőtte a vadat. Sokszor az életét, de legalábbis a testi épségét kockáztatta a zsákmányejtés hevében. A hús pedig a vasútépítők kondérjaiba került. Hiszen pontosan erre szerződtették, ezért kapta a fizetését. Később már mint híres nagyvadvadász, angol és orosz arisztokraták vezetője, afféle „white hunter”-e lett. Holott ezek a felső osztályhoz tartozó urak igencsak kényesek voltak a jó hírükre. Egy „gyilkost”, „mészárost” dehogyis alkalmaztak volna! Tudomásul kell vennünk, hogy a múltban felelőtlenebb, egyben kegyetlenebb is volt a vadászat nagyon sok téren és vonatkozásban. De az tökéletesen beleillett az akkori világképbe. Teljesen téves úton járunk, ha mai ésszel és érzelemmel elmúlt századok akkor elfogadott nézetét bélyegezzük meg! Ha az ókori egyiptomi fáraók rabszolgatartását vagy a középkor hűbéri rendszerét kárhoztatjuk, az képtelenség. Régi, fakóra sárgult lapú vadászkönyveket olvasva értesülhetünk róla, hogy példaképeink, a régi ornitológusok Brehm apótól Herman Ottóig milyen vérengzést vittek végbe költési időszakban (!) a ragadozó madarak közt. Ez beleillett az akkori vadászmorálba. Ugyanez manapság természetesen már nem tekinthető követendő útnak. Vagy nézzük századunk nagy vadászait. Ők már korrekt módon öltek, sportszerűen, puskával. De jó Isten mennyit! Széchenyi Zsigmond élete zsákmánya több ezer nagyvad, és százezer fölötti apróvad volt. Óriási számok! Vajon ő is „mészáros” volt? Korántsem, sőt vadászideál! Volt miből lőnie. Gondoljunk az akkori gazdag vadállományra Magyarországon, Afrikában, Indiában egyaránt. Manapság viszont már nem lehet, nem szabad őt utánozni. A feltételek megváltoztak. A modern vadász nem ölhet kiveszőben lévő addaxot, tigrist, és sok más fajt. Ami akkor teljesen természetes és elfogadott volt, ma már nem az. De ettől Széchenyi alakja nem válik kisebbé, hiszen a maga korában ő volt az egyik legkitűnőbb vadász. Igaz vadász, akinek példáját sok tekintetben ma is érdemes, sőt kell követni a jelenlegi és a jövő vadásznemzedékeinek. Csak éppen a megváltozott feltételek miatt - nem mindenben. A vadászat etikájának, erkölcsének minden időkben a korszellemet kell követnie! Ez érvényes napjainkra is. De elmúlt korok nagy vadászait felelőtlenül megbélyegezni nem hogy csak sportszerűtlen tett, hanem történelemhamisítás is. Kovács László AZ ÓLOMMÉRGEZÉS KÉRDÉSÉHEZ A Nimród 1993 márciusi számában dr. Ákoshegyi Imre elevenítette fel az ólommérgezés kérdését, amely a nemzetközi kutatásokból aggasztó rémképeket fest. A számomra is hozzáférhető szakirodalomban közöltek helytállóságát korántsem vonom kétségbe, ezért különösen elgondolkoztattak a saját tapasztalataim. Hazai vadlúd- és récevizsgálataim során ugyanis sok száz gyomortartalomból egyetlen esetben sem tudtam zúzókőként felvett sörétszemeket vagy ólommérgezésre utaló szövettani elváltozásokat kimutatni. Ilyen okból bénult madarakkal sem találkoztam. Mivel magyarázzuk ezt? Bizonyára a hazai vízivadászat gyakorlatának természetével, amely többnyire magános bóklászásöklesek során, esetről esetre változó helyeken történik. Az ily módon terítékre hozott (a jövőben ráadásul még példányszámhoz is kötött) szerény zsákmány pedig bizonyára nem jár számottevő ólomkoncentrációval. A lehulló sörét nagyon nagy területen oszlik meg, így véletlen annak zúzóanyagként történő felvétele. Az általam vizsgált madarak ilyen vadászatokból adódtak, soha nem kaptam anyagot éveken át használt lőállások tömegzsákmányából. Ez a probléma nálunk elsősorban, vagy talán kizárólag a récetelepek környezetében válhat számottevővé. Nyugat-Európában a vadon tenyésző vízivad vadászata is igen gyakran történik állandó leshelyeken, ezt tekintetbe kell venni az onnan származó irodalom értékelésénél. Manapság már nálunk is emlegetik az acélsörét kötelező használatát, amelyet azonban a fegyvercső, a lőteljesítmény meg a vadász pénztárcája is egyaránt sínylene. Ne hamarkodjuk el ebben a döntést! El tudom képzelni, hogy ennek a bevezetése legfeljebb csak nevelt vécék levadászóhelyén lesz indokolt. Egy bizonyos, ezt a problémát a jövőben komolyan kell kezelnünk. Nem győzöm itt hangsúlyozni a tisztánlátáshoz szükséges, minél kiterjedtebb előzetes vizsgálatokat! Dr. Sterbetz István 37