Nimród, 1993 (81. évfolyam, 1-12. szám)

1993-06-10 / 6. szám

csoportban lehet jól elvégezni, na­gyobb csoport esetében a számlá­lást többen végezzék. A vadászat után az elhangzott lövések szá­mát össze lehet vetni a terítékre hozott vad számával. Differenciál­tan is lehet a mérést végezni, csak fácánnal, csak nyúllal, kacsával, üregivel stb. Néhányszor számoltam vadász­társaim lövéseinek számát, ha a csoportunkból kevesen jöttünk ki például fácánozni. Sohasem „érté­keltem”, mert magam is elcsodál­koztam a tapasztalt eredményen, és nem akartam haragot. Azt tartjuk, hogy az a vadász, aki három ellőtt töltényből legalább egy vadat terí­tékre hoz, már jó lövő. Még a négy­ből egy is megfelelő, ami 25 százalé­kos lövőkészséget jelent. Hihetetlen dolgot mondok. A csak magamban számolt lövések számát a hat-nyolc tagú csapat terítékével összevetve, 10-15 százalékos eredmény adó­dott. Magam is megdöbbentem ettől a „hatásfoktól"! Kérem a vadásztársakat, hogy végezzék el a vizsgálatot maguknál is, hátha az én fülhallásomban van a hiba? Dr. Veress Sándor Szeged KÍSÉRT A MÚLT Nagy figyelemmel és érdeklődéssel olvastam az ismert ornitológus és va­dászíró, dr. Sterbetz István „Túlélni!" című cikkét a februári NIMRÓD-ban. Tökéletesen egyetértek a szerző­vel abban, hogy a vadászat szót le­járatják; sok olyan kegyetlen, „mé­száros” tevékenységre is alkalmaz­zák, amelyeknek pedig semmi kö­zük az igazi vadászathoz. Hiszen a trapperek leginkább alattomos csapdákkal, mérgekkel űzték (űzik?) tevékenységüket, puskát alig használnak. A bálnavadászok ágyúval, a fókabébi-mészárosok pedig bunkóval „dolgoznak”. De ez egyik esetben sem minősülhet való­di, mai értelemben vett vadászat­nak! Sajnos a legtöbb nyelvben ők mégis vadászok. Az írott és lelkiismereti törvénye­ket egyként betartó sportvadászo­kat- és persze a hivatásosokat is - ezekkel az alakokkal egybeskatu­lyázni nagyfokú felelőtlenség, hozzá nem értés. Ám a kívülállók vagy lát­ják, érzékelik a különbséget, vagy nem. Akik nem képesek megérteni a valót, azokból lesznek a fő vadászel­lenesek, akik minden létező vad­­ölést betiltanának, a természetre bíznának mindent. Ami már egész egyszerűen lehetetlenség! Svédországban, ahol immár tíz esztendeje élek és vadászom, szintén jelentkezett néhány éve ez a tendencia, de jóval kisebb mér­tékben, s már eltűnőfélben van. Talán azért, mert itt aránylag nagy területeken rengetegen vadász­nak a lakosság számához viszo­nyítva, és közvetlenebbül élik át a vadászat ősi élményét. A lőtt va­dat nem szokás eladni, hanem konyhára kerül. Ezzel a hússal ugyanúgy számolnak, mint mond­juk a háziállataikkal. Az évente is­métlődő jávorvadászat valóságos örömünnepszámba megy minde­nütt. Azokon a várva várt napo­kon a vadászok nem dolgoznak, a települések - különösen a magas északon - valósággal kiürülnek. Mindenki az erdőben van. A bará­tok és a családtagok hajtanak és együtt ünnepelnek a sikeres vadá­szokkal, akik megint csak meglőt­ték az engedélyükön szereplő já­vort vagy jávorokat. A hús pedig hűtőszekrénybe kerül, ritkán ad­ják el. Ki kárhoztatná ezt az ősi vadászatot? Talán ez lenne az ideális a kontinensen, Közép-Euró­­pában is. Buffalo Billt említve hivatkozik a szerző egy barátját ért sérelem­re, amikor is ehhez az „állatmé­szároshoz" hasonlították a szalon­karajongó vadászt. Ez is érdekes dolog. Ugyanis Cody ezredest, ali­as „Bivaly Vili”-t a saját kora nem hírhedt, hanem az egyik leghíre­sebb vadászként tartotta számon. Ha jól emlékszem, öt-hatezer bö­lényt lőtt (inkább kevesebbet), amiért manapság valósággal kiát­kozzák. Tény és való, hogy ma nem tartozna az igazi vadászok táborába. De „mészárosként!” megbélyegzése túlzás, nem egyéb, mint a mai érzések, a mai morál visszavetítése a régmúltba! Hiszen teljesen sportszerűen, pus­kával vagy nagy kaliberű revolver­rel egészen közelről, gyakorta ló­hátról, úgynevezett „hajrá-vadá­szatokon” lőtte a vadat. Sokszor az életét, de legalábbis a testi ép­ségét kockáztatta a zsákmányej­tés hevében. A hús pedig a vasút­építők kondérjaiba került. Hiszen pontosan erre szerződtették, ezért kapta a fizetését. Később­­ már mint híres nagyvadvadász, angol és orosz arisztokraták vezetője, afféle „white hunter”-e lett. Holott ezek a felső osztályhoz tartozó urak igencsak kényesek voltak a jó hírükre. Egy „gyilkost”, „mészá­rost” dehogyis alkalmaztak volna! Tudomásul kell vennünk, hogy a múltban felelőtlenebb, egyben kegyetlenebb is volt a vadászat nagyon sok téren és vonatkozás­ban. De az tökéletesen beleillett az akkori világképbe. Teljesen téves úton járunk, ha mai ésszel és érze­lemmel elmúlt századok akkor el­fogadott nézetét bélyegezzük meg! Ha az ókori egyiptomi fáraók rabszolgatartását vagy a közép­kor hűbéri rendszerét kárhoztat­juk, az képtelenség. Régi, fakóra sárgult lapú va­dászkönyveket olvasva értesülhe­tünk róla, hogy példaképeink, a régi ornitológusok Brehm apótól Herman Ottóig milyen vérengzést vittek végbe költési időszakban (!) a ragadozó madarak közt. Ez beleillett az akkori vadászmorálba. Ugyanez manapság természetesen már nem tekinthető követendő út­nak. Vagy nézzük századunk nagy vadászait. Ők már korrekt módon öl­tek, sportszerűen, puskával. De jó Isten­­ mennyit! Széchenyi Zsig­­mond élete zsákmánya több ezer nagyvad, és százezer fölötti apró­vad volt. Óriási számok! Vajon ő is „mészáros” volt? Korántsem, sőt vadászideál! Volt miből lőnie. Gon­doljunk az akkori gazdag vadállo­mányra Magyarországon, Afriká­ban, Indiában egyaránt. Manapság viszont már nem le­het, nem szabad őt utánozni. A feltételek megváltoztak. A mo­dern vadász nem ölhet kivesző­ben lévő addaxot, tigrist, és sok más fajt. Ami akkor teljesen ter­mészetes és elfogadott volt, ma már nem az. De ettől Széchenyi alakja nem válik kisebbé, hiszen a maga korában ő volt az egyik leg­kitűnőbb vadász. Igaz vadász, aki­nek példáját sok tekintetben ma is érdemes, sőt kell követni a jelenle­gi és a jövő vadásznemzedékei­nek. Csak éppen a megváltozott feltételek miatt - nem mindenben. A vadászat etikájának, erköl­csének minden időkben a korszel­lemet kell követnie! Ez érvényes napjainkra is. De elmúlt korok nagy vadászait felelőtlenül meg­bélyegezni nem hogy csak sport­szerűtlen tett, hanem történelem­hamisítás is. Kovács László AZ ÓLOMMÉRGEZÉS KÉRDÉSÉHEZ A Nimród 1993 márciusi számá­ban dr. Ákoshegyi Imre elevenítet­te fel az ólommérgezés kérdését, amely a nemzetközi kutatásokból aggasztó rémképeket fest. A számomra is hozzáférhető szakirodalomban közöltek helytál­lóságát korántsem vonom kétség­be, ezért különösen elgondolkoz­tattak a saját tapasztalataim. Ha­zai vadlúd- és récevizsgálataim során ugyanis sok száz gyomor­­tartalomból egyetlen esetben sem tudtam zúzókőként felvett sörét­szemeket vagy ólommérgezésre utaló szövettani elváltozásokat ki­mutatni. Ilyen okból bénult mada­rakkal sem találkoztam. Mivel magyarázzuk ezt? Bizo­nyára a hazai vízivadászat gya­korlatának természetével, amely többnyire magános bóklászásök­­lesek során, esetről esetre változó helyeken történik. Az ily módon terítékre hozott (a jövőben ráadá­sul még példányszámhoz is kö­tött) szerény zsákmány pedig bi­zonyára nem jár számottevő ólom­koncentrációval. A lehulló sörét nagyon nagy területen oszlik meg, így véletlen annak zúzóanyagként történő felvétele. Az általam vizs­gált madarak ilyen vadászatokból adódtak, soha nem kaptam anya­got éveken át használt lőállások tömegzsákmányából. Ez a probléma nálunk elsősor­ban, vagy talán kizárólag a récete­lepek környezetében válhat szá­mottevővé. Nyugat-Európában a vadon tenyésző vízivad vadászata is igen gyakran történik állandó leshelyeken, ezt tekintetbe kell venni az onnan származó irodalom értékelésénél. Manapság már nálunk is emle­getik az acélsörét kötelező hasz­nálatát, amelyet azonban a fegy­vercső, a lőteljesítmény meg a va­dász pénztárcája is egyaránt síny­­lene. Ne hamarkodjuk el ebben a döntést! El tudom képzelni, hogy ennek a bevezetése legfeljebb csak nevelt vécék levadászóhe­lyén lesz indokolt. Egy bizonyos, ezt a problémát a jövőben komo­lyan kell kezelnünk. Nem győzöm itt hangsúlyozni a tisztánlátáshoz szükséges, minél kiterjedtebb elő­zetes vizsgálatokat! Dr. Sterbetz István 37

Next