Nógrád, 1981. december (37. évfolyam. 281-305. szám)
1981-12-31 / 305. szám
Képzett riport A kohászok kemény emberek Szilárdak, mint a vas, tüzetek, mint a kohó, izmuk mint az acél, ilyenek az én kohászaim. Ilyenek? Ilyenek ia. Az elviselhetetlen, csaknem 50 fokos hőség sem tart vissza, szívós fajta vagyok. Nemes ügyet képviselek. Tehát megyek. Igazgató? Szb-titkár? Ugyan. Irány az adagoló! Személyemben a kultúra kopogtat. Nem hallják. Ez a legnehezebb üzemrész. Itt nem érnek rá hallani. Az állandó dübörgésben. "Generációk dübörögtek itt, az életet tonnában, öntvényben, tűzben látó vascsinálók. Akárcsak ez a nehéz testű, kesernyés arcú ember, ez az őskohász, ez a zabari. Újra próbálkozom. — Maga már volt itt egyszer! — nyúl fenyegetően a franciakulcs után. Nem hazudhatok a szemébe. — Igen — felelek kissé restellkedve. — Azért! — emeli a hangját és úgy marad. A következő néma tíz percben elszív három cigarettát. Munkást. A miheztartás végett. — Mi kellene? — Hát... kultúra... — Az nincs! Megmondtam, csak az erdőt szeretem! — De... — A pártbizottságtól jött? — NemTM — Akkor a tanácstól? — Onnan se... — Talán az szb-től? — A NÓGRÁD-tól. A franciakulcs elhúz a fülem mellett. • Talán az irodában. Nekiütközöm a sorompónak. A titkárnő. — Házon kívül, tárgyal, beteg stb. Morcos leszek. Elhárítom. Szép piros huzatú fotelok, konyak, fekete, és a falon egy jelmondat: ITT TERMELNI KELL, A KULTÚRA MÁS KÉRDÉS! Jól megnézem. — Ne nézze — szól X elvtárs. — Illetve ne úgy nézze! Lehet, hogy nincs a legjobban megfogalmazva, de nem akartunk rosszat, elhiheti. Nekem. Na, egészségére! — A tervek érdekelnének, a kulturálisak. — Azokat megkaphatja. A Télapó-ünnepségekből megmaradó összeget kénytelenek vagyunk a munkások szociális körülményeinek javítására fordítani. Az öltözőkből és zuhanyozókból üzemi szociológiai kutatót csináltunk, az ebédlőből pedig gépkocsiparkolót. A kultúrházat, könyvtárat és a klubot még időben lebontottuk. Mire kíváncsi még? Azt hiszem, elképedtem. — Ugyan, kislány! Ne vegye annyira a szívére, mi mindig tudjuk, mit csinálunk, ha nem is derül ki rögtön. Adok egy jó tanácsot. Ne ingerelje a munkásokat, hogy kultúra! Csak a javát akarom. A kohászok igen kemény emberek ! 3 Harmadszorra is nekiindulok, de a bejárati sorompó utamat állja. A portás szenvtelenül csak annyit közöl: a gyár házon kívül van, elköltözött... — Dehát látom az irodát, meg ott, mögötte a gyárat... — Az, hogy maga mit lát, másodlagos dolog. Ide becsületes munkásemberek járnak, kell is a maga kultúrája. — Talán mégsem, így igaz. — Mi, hogy, én hazudok!? Én, aki annak idején ötven szilánkot kaptam csak a fejembe, most a 68 évemmel hazudok!? Cézár, fogd meg! Egy tócsába zuhanok, miközben végigfut bennem a gondolat: — De szép hivatás is újságírónak lenni! Kiss Mária ! Ofonélló Mivé leszünk, emberek?! rendára, ex az egyetlen ebben a gyönyörűséges világban, ebben a magárahagyott csetfelettiségben, ebben a lebontott vályogtéglás gyülekezetben, és mellkasomból feltörnek — mik is? —, hát persze, a tovaszálló sóhajok, amelyek azért egy-egy pillanatra megülepednek az öreg (tán százéves, vagy négyszáz?) terényi mestergerenda szúette karimáján, de lehet, hogy mégsem ez a helyes kifejezés, majd megkérdezem a Molnár Falitól... Dehát könyörgöm, mivel leszünk így gerenda nélkül? Hol hajthatjuk le szitafejünket (kihullanak belőle a magvasságok sorra, rendre, mint a pinty!), ha már a mestergerenda is egykévé változott ebben az elurbanizált világ aljában. Hej, mestergerenda nélkül olyan az élet, mint a határ madárdal nélkül, hej, Mari nénik, Kati nénik, hej... De azután csak jól megnézem ám magamnak ezt az egyet itt, mert Zólyomi már erre is kifente a fogát, akkor aztán viszi isten hírével bele a vakvilágba először, aztán meg vagy befűtenek vele a Palóc Múzeumban, vagy felkötik rá az idei nyereséget, hadd száradjon. Akkor, mint a régi macska hólyagja — de jó pipazacskót csinált belőle az öregem egykoron! —, összezsugorodik kívül, kisebben látszik, de a minősége! Az megmarad. Mint a sok pénz az állam kasszájában. A szép falusi házak után meg már hetedhét határt kellene bejárni, ki bírja ezt gyomorral (ráz az a nyűves szekér, a Józsié, a Kulcsáré eleget), ki bírja szuflával ezt a sok megveszekedett útonjárást, kajtatást a régi szép palócság nyomában? Már ilyen hidegekben a löttyös indulat sem segít, enni meg nem lehet, mert a fotós elhízik és nem fér be — de igaz is, hova? — na, szóval, evés, jóféle szalonnázás meg hagymázás, kenyérkézes bicsakkal, az aztán végképp a múltté! Soha sem volt igazán a mienk, mi negyvenes úton járók már kimaradtunk csaknem az egészből, hej, mivé leszel egy újságírás, amikor már fél ötkor befele tart a legnagyobb útonjáró is az elidegenített valóságból, a szürkévé varázsolt négyszögletes házú palócfalvakból, ahol a Kati néni kutyájában a lélekvándorlás után felismerjük jobb perceinkben magát Spinozát, vagy Kantot. . . Hej, mivé lett a falusi világ, ha már egyszer városivá züllesztik a mai népek, akkor már inkább menni sem kéne, keserűséggel a szánk sarkában. Amúgy is megvan már csinálva, hogyan miként kellene takarékosabban bánni a méregdrága kilométerrel. Na, elég az hozzá, itt a döntés a végén: elég csak megállni valahol a palóctájban, aztán úgyis minden elébem kerül. Merthogy forog a föld, vagy mi az isten, csudája! Hát pontosan úgy, mint a vurstliban — de azok is mivé lettek?! — a ringlispi szélénél elácsorogva, elénk kerülhet mestergerendástól mind az egész, minek annyit járni, na nem igaz?! (T. Pataki) Tücsök és bogár Szamárfülek Az év utolsó napjaiban akarva-akaratlan mindenki számvetést készít elmúló esztendejéről. Ezt teszi az újságíró is, amikor számba veszi „bűneit”, melyeket a jóindulatú olvasók „bakiként” könyvelnek el, ámbár bizonyos dossziék egészen másutt tartanak nyilván... Persze bakik nemcsak a lapban fordulnak elő, előfordulnak riportkészítés, „anyagfelvétel” előtt, közben és után is. Ezek a „szamárfülek” az évek múltán valamelyest csökkennek a zsurnaliszta naplójában, de azért szilveszterre mindig összegyűlik egy csokorravaló. Szerénységem tiltja, hogy valamennyit meggyónjam, ezért csupán három — tipikusnak nevezhető — vétkemet vallom be, feloldozást váron, az olvasónak. Lehet, hogy a szórakozottság bizonyos határok között még nem főbenjáró bűn, de hogy szerfelett kellemetlen, az kétségtelen. Ez év tavaszán például drámai pillanatokat éltem át egy országos szintű tanácskozáson, mikor rádöbbentem, hogy se toliam, se noteszom. .. Mit tehet ilyenkor egy újságíró, ha nem akarja, hogy kiderüljön szórakozottsága a résztvevők előtt. Természetesen rágyújt egy cigarettára és az elszenesedett gyufavéggel óvatosan papírzsebkendőjére körmöli a legfontosabb információkat. .. (Ha van gyufája.) Az újságíró notesza laikus számára semmit sem mond. Két hét után az újságíró számára sem. Az újságírók közül ugyanis csak kevesen tudnak gyorsírni, ezzel szemben valamennyiüknek gyorsan kell tudnia írni, hogy riportalanyuk egyetlen lényeges (vagy később lényegessé válható) mondatát, szavát se mulasszák el rögzíteni. Kialakul tehát egy sajátos gyorsírótechnika, mely azonban általában csak írója számára dekódolható és általában csak addig, amíg a „beépített magnetofonból” (a fejből) sem törlődnek ki egészen a beszélgetés részletei. No, jó, lehet, hogy ez csak rám vonatkozik, mindenesetre tény, hogy én kb. két hétig egy-egy szó megfejtése után az egész mondatot ki tudom silabizálni noteszemből, de a 15. napon drámai fordulat áll be. Jobbik esetben egyáltalán nem tudom elolvasni saját kézírásomat, rosszabbik esetben viszont tévesen fejtem meg a japán íráshoz hasonló jeleket. így fordulhatott elő a nyár derekán, hogy egy riportomban osztályvezetőnek tituláltam egy (figyeljék mennyire hasonló szó!) anyagbeszerzőt. Mit gondolnak ki sértődött meg? Eltalálták: az anyagbeszerző. A sajtóhiba nem tévesztendő össze a nyomdahibával, még akkor sem, ha az újságírók abban bíznak, hogy az olvasó ez utóbbinak tudja be. Kéziratellenőrzés során azonban feketén-fehéren kiderül ki a vétkes. A közelmúltban azonban engem is meglepett, hogy bűnhődnöm kellett egy — általam egész tűrhetőnek ítélt — írásom miatt. Meg voltam győződve, hogy a népművelőről írt portréban minden lényeges dolgot közöltem. Valóban kerek egész volt az írás, csak épp az illető nevét felejtettem ki a cikkből... —tér Egy lebontott téma! Hirtelenek) Lebontották. A szemünk előtt történt. Három-négy munkás nekiesett — kopácsoltak, bummogtak, csörrentettek, herpegtek, tették, , ami kell — és az épület fogyott, apadt, enyészett, eltűnt. Halálának először örvendező, majd kesernyés, majd szomorkás tanúi voltunk. — Javulnak a kilátásaink! — Ujjongtunk eleinte férfikollégámmal, s összekacsintottunk, utalván arra, hogy az ablak előtt elvonuló szemrevaló fehérnép ezután hosszabb távon lesz szemügyre vehető. — Miért javultak volna!? — hördült fel kartársnőnk. — Hogy fogok én ezután benézni a szemközti férfizuhanyzóba? Itt kezdődött az ürömnek az örömbe való belevegyülése. Rá kellett jönnünk: azért mégsem annyira örvendetes, hogy a NÁÉV egykori fölvonulási épületét, utóbb irodaházát lebontják szerkesztőségünk — szűkebb társaságunk szempontjából: irodánk elől. Hiszen a dicstelen sorsú építmény hosszú éveken át milyen remek témául szolgált kilúgozott agyvelőnk számára. "Még az utcára se kellett kimenni, s lehajolni az ott heverő témáért; elég volt fejünk enyhe oldalt fordításával az ablakon kitekintenünk. — Még mindig itt áll ez a rusnya épület! — háborodtunk fel, s kanyarítottunk egy hetyke glosszát, felkavarandó az indulatokat a városközpont csicsásságának védelmében. Az effajta glosszák természetesen a szokásos hatást érték el. Vagyis semmilyent. Az épület továbbra is fennmaradt, s kitűnő egészségnek örvendett. Legföljebb lelki nyugalmunk állt helyre átmenetileg, gondolván: mi fölemeljük szavunkat egy visszásság ellen, ezzel megtettük a tőlünk telhetőt. Nemrég — az említett glosszáktól magukat teljesen függetlenítve — olybá alakultak a körülmények, hogy az épület fölöslegessé vált, így kerülhetett sor a drámai eseményre, a bontásra. A munkálatok utolsó napjaiban borúsan konstatáltuk, mint foszlik szerte, s válik semmivé — egy hálás témánk. Siettünkben nyerget nem lelvén, szőrén ülve még egyszer meglovagoltuk... kar—mól—sze Állunk a salgótarjáni sorompónál. Illetve néhányan a kocsiban ülnek, többen sétálnak és tárgyalják, mi a fenét tudnak ezek a derék vasutasok fél óráig csinálni? Az egyik helyen már ultikör alakult, az előttem álló Skodából az Esti Krónika szignálja hangzik, valamint a bájos, jó ötvenes hölgy hangja: Géza! Hiába mondtam, hogy ne piszmogj annyit azzal a motorral! Látod, most megint lekéssük a tévétornát! Közben újabb kocsik érkeznek, már nem is lehet látni a sor végét. Lassan lecsillapodnak a kedélyek, ágyba — akarom mondani kocsiba — parancsolják a gyerekeket. Alszik a város. A focisták is lefeküdtek. .. — Többször is. Vidám reggel köszönt a várakozókra. Befut egy szerelvény. A MÁV Filharmonikusok zenekara kászálódik le róla, a vasutasindulóval szórakoztatja az autósokat. Délelőtt megalakul a VTSE, a Várakozók Tömegsport Egyesülete — délutánra feloszlik. Az autóklub: Legyünk barátok a közlekedésben címmel előadást tart , amelyre vasutasokat is meghívnak. Az előadást gyereksírás zavarja meg. Kiderül, apák verik csemetéjüket, mert azok zakatoltak. A következő hetekben felgyorsulnak az események. Egyre több bizottság alakul, s megszületik az első gyerek, akit a Stevenson Szocialista Brigád tiszteletbeli brigádtaggá fogad. Néhány türelmetlen még mindig nyomja a dudát, de már megszoktuk. Sőt Gyesev Violin énektanár szimfóniát írt autódudára. Megrendezik az első Trabantosbált 2024 résztvevővel és egymást követik a vállalkozások. Megalakul a vattacukorárusok szervezete, s néhány élelmes vállalkozó átvenné a sorompó üzemeltetését a gebinbe. Esténként megkezdik A világ nagy vasútjai című albán filmsorozat vetítését, de a 82. résznél a közművelődési bizottság leállítja, mondván: előnytelen színben mutatja be a MÁV-ot. Majd küldöttség érkezik a sorompó másik oldaláról , átmásztak. Megegyezünk, a jövőben minden szerdán sorompóugró-bajnokságot rendezünk, de szó lehet öntevékeny művészeti együttesek cseréjéről is. Sor kerül az első vasutas-ifjúmunkás találkozóra, és Pullmann Álmos nyeri az első ízben kiírt menetrendmondó versenyt. Megérkezik a Vöröskereszt szállítmánya: bűvöskockát és más türelemjátékokat osztogatnak, a szakszervezet pedig bélyegekkel segít a rászorulóknak. Később fülvédőt és vattanadrágot is adományoznak. Kissé késve — jegyzi meg és teljes joggal az egyik várakozó. Ő már a második nyarát tölti a sorompónál. Majd IBUSZ-csoportok érkeznek, s tekintettel a megnövekedett idegenforgalomra, bemutatják az első vasutas drámát. Ám a darab megbukik. A főhős Othello vonata késik, így oda a konfliktus. Kiadják az első autós újságot, de a szerkesztőségi ülés botrányba fullad. Vannak, akik a sorompó másik oldalán bemutatott sztriptíz lézer showra hivatkozva követelik, hogy legyen meztelen nő is a lapban. A főszerkesztő ellenzi, ezért sértegetik. Sőt, levasutasozzák. Megérkezik az UNESCO kitüntetése. Akit a mozdony füstje nem csapott meg, a legtisztább levegőjű városnak járó cím. Autók sem szennyezik a levegőt, meg néhány gyár is leállt, a sorompónál rekedtek a dolgozói. A TIT a nagy érdeklődés miatt felújítja A vasút a középkorban című előadássorozatát és nemzetközivé bővítik a vonatkerék-kopogtató versenyt. Átadják a fődíjat, amely egy miniatűr lezárt sorompó, hozzá való bakterrel. Aztán egy reggel, egészen váratlanul befut a várva várt szerelvény. A mozdonyvezető és a vonat végén kihajló fékező hatalmas transzparenst feszít ki. Rajta felirat: Fiatalok! Hív a vasút, vár a MÁV! K. L. Sorompóugrdá — Rágalom! A kávéházak nem szűntek meg, csak a felirat változott így: „Hivatal”. ' * ' — Tényszerűen: a büroszex nélkülöz minden aktatologatást. — Az kiabál, akinek a háza ég? Az hallgat, aki meggyújtotta. .. — Aki korpa közé keveredik — megtanul röfögni. — Ne fogadj el negédességet ismerőstől! — „Bül-bül" törökül fülemülét jelent. Hozzák végre tudomásunkra a nyelvészek, hogy melyik „pül” a füle, melyik „bül" a müle?! Na? Ír — A megszokás rabja: minden szobor előtt keresztet vet. — Mit mondott Dosztojevszkij az „ugrálókról”? Na, mit mondott? — Semmit. — A kékszakáll megjavult, a feleségével ment sétálni. Másnap mindenki arról beszélt a városban, hogy megint új nője van... — Megvádolták a sci-fi írót, hogy tiltott látóhatár-átlépést követett el. — Téli szezon. Betegállományba került a talpnyaló. Főnöke lábán síbakancs volt... — A bolond filozófiája — nem normális az ápoló! (tépa) NÓGRÁD - 1981. december 31., csütörtök 11