Nővilág, 1857. július-december (1. évfolyam, 26-51. szám)
1857-10-18 / 41. szám
Csodálatos dolog, hanem mégis úgy volt. Marna oly örömmel fogadta Ambrót, hogy csaknem a nyakába ugrott. — A tegnapi hideg fogadás után ez valóban igen meglep engemet. — Ah az ismeretlen s a nagy társaságban kissé elfogult valék, de otthon egészen más. Ön az egyetlen kivel gyerekkori emlékeimről beszélgethetek. És Ambrót a pamlagra ültetvén, egymást érték kérdései, csintalankodásai, élannyira, hogy Ambró szíve dagadni kezdett a legszebb reményektől. Világosan látta, hogy Marna most már nem iszonyodnék neje lenni, hanem persze, a báróvali ismeretség mivolta iránt előbb tisztába kellene lőni. Nőül venni azt ki másnak szeretője volt? — Tegyék ezt a cselédek, gondold Ambró magában. De ha talán még nem késő, ha talán még az üres kecsegtetések pajzánságánál volna csak. ... A bárót lefőzni, hatalmas diadal volna. . . . — Édes néni, kezdé az anyához fordulva, én amily hivatlanul léptem át, csaknem tolakodva ezúttal önök küszöbét, ámbár reménytelenül kedvező fogadtatásban részesültem . —szintoly határozottan hagyom el azt örökre ismét, ha engem és önöket érdeklő fontos ügyben adott őszinte, komoly válaszuk kedvem ellene ütne ki. Kérem önt, mint anyát, feleljen nekem a régi barátság lánczánál fogva : mi czéljuk van e vak és süket báróval? — Mi egyéb lehetne, mint leányomat hozzá nőül adni? — E szerint néni nem tudja, hogy a báró már — nős? — Jól tudom, felesé a néni. Hanem a báró nem szereti mostani feleségét, és el fog tőle válni. — — Édes néni, szólt Ambró idő múlva, miután magához tért, — a jelen században sok a csodálni való találmány, sok a bizarr, megfejthetlen különcség, nem csekély az újabb nemű lélekbajok száma, — hanem azt hiszem, semmi sem oly csodálkozásra méltó, és megfejthetlen, mint azon anyák gondolkozásmódja , érzülete, kik olyan tervekkel foglalkoznak, mint amit ön most elmondott És kegyed édes Mamna, mit mond mindezekhez? Nem akarom megsérteni azzal a kérdéssel, hogy a bárót szereti? — Ah, a báró módnélkül kedves, szeretetreméltó emberfelelé Marna átlátszó gúnynyal. Mindennap új meglepetést készít számomra. Aztán egy művészpályára készülő leánynak nem is akadhatna alkalmasabb pártolója. Nagyon jó, hogy nője van, amíg válópere lefoly, addig sok meglepetést készít számomra, amik neki egy pár ezer forintjába kerülnek.—Egyébiránt a válópert gondolom, úgy is csak színből kezdte meg így — én is csak színből biztatgatom őt, s ha ő engemet akar megcsalni, nem vádolhatom lelkismeretemet, ha rettenetesen fog csalódni az, aki csalniakart. . . . Ah, mennyire dühös lesz majd, ha belátja, hogy minden áldozata sikertelen. — Majd még örömest visszavenné ajándékait. — De ne beszéljünk többet erről. — Látja ön, hogy oly bizalmas voltam önhöz, mint egy legközelebbi rokonhoz. . . . Ambró nagyot sóhajtott és elhallgatott. Ha e sóhaj érzelmeit, fájó gondolatait fuvolába lehellve, azon azt mind ki lehetne fejezni .........milyen szörnyen szép zene lenne az. . . . — Ön szavaiból azt értem , — folytatá Ambró — hogy ön nem annyira könnyelmű, mint igen nagy mértékben önző. — Hanem gondolja meg, hogy azzal, ha valaki csalni akar, a nemes lélek nem érzi magát felhivatva arra, hogy ő is csaljon. Mindamellett pedig, önzése is csalódhatik. Föltéve, hogy ön a bárót csakugyan köznyelven szólva , lefőzi, nem fog-e többet veszteni, mégis, mint amennyit a báró ajándékai érnek. Mert veszteni fog jó hírneve a báróvali ismeretség miatt a világ szemében, és a báró, midőn csalódását észreveendi, azt hiszi ön, hogy csatavesztettnek fogja magát vallani a világ előtt, hogy kinevessék ? Olyan hangon, olyan képpel fog önről beszélni, mintha önt szerfölött megunta volna. . . . De hagyjuk ezt, én még ma hinni akarom, hogy ön méltó arra, hogy egy becsületes ifjúnak nője legyen. Hagyjon föl a báróvali ismeretséggel. Míg a művészpályán önálló keresetre tesz szert, legtisztább szándékkal gyámolítani fogom. — Ha pedig szivében irántam netalán elegendő hajlamot érez, ré