Nővilág, 1860. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1860-04-08 / 15. szám
sarkantyúpengéstül kisért hangos léptei üték meg füleit s ingerültsége rendkivül növekedett, midőn észre vette, hogy e csizmák tulajdonosa épen az ő széke megött áll meg s ő reá látszik figyelni; s különöse percztől kezdve Amauryt elhagyá a szerencse; ingerültsége nőttön nőtt; végre, nem állhatván tovább, megfordult s kihivó arczkifejezéssel méregetve a mögötte álló férfit, kinek magas termetét dragonyos ezredesi fényes egyenruha fedé, szólt : — Szabad-e kérdenem uram, hogy mi méltatja játékomat oly nagyon önnek figyelmére? Az ezredes, bár nem volt barátja az ily nemű vitáknak , ingerelve érezte magát Amaury vonásainak kihívó kifejezése által és hideg s kissé megvető tekintettel viszonozva azt, felelt : — Nem ismerem ugyan e tiszteletreméltó hely rendszabályait, de azt hiszem, hogy mindenkinek szabadságában áll oda nézni hová akar. — E tiszteletreméltó helyet csak olyanok szokták látogatni kik játszanak; nézőkre nincs szükség, s minthogy ezek a játszóknak csak alkalmatlanságára lehetnek tehát felkéretnek udvariasan, vagy szükség esetében udvariatlanul is, hogy távozzanak. — És mi történnék, ha a nézők közöl valamelyiknek eszébe jutna az itt oly kevély, hogy ne mondjam szemtelen módon parancsolgató uracskák szavát nem fogadni ? Amaury arcza vérvörössé lett s rekedt hangon mondá : :— Jól van uram, csak néhány percznyi várakozást kérek, azután beszélünk egymással. Amaury visszafordult a játékhoz s indulattól reszkető kézzel taszigálá elé a gyorsan fogyó aranyhalmaz részeit, szokott szerencsétlenségéhez, mely most tökéletesen visszatért, még az is járult, hogy ingerültsége miatt nem lévén képes gondolkodni, minden combinátio nélküli észszerüség ellen játszott; csakhamar tökéletesen eltűnt az aranyhalom s Amaury felállott és egy barátját félrehiva, kívánatot közlé vele. — De még ez órában, most mindjárt, téve hozzá Montalvan vicomte, bőszúérzettel eltelve azon férfi iránt kit a nyert nagy összeg elvesztése okozójának tartott. A fiatal ember kihez e szavak intéztettek, fejével biczczentett s az ezredest kérésével, kit Tarigny őrnagygyal beszélgetve talált. Tarigny és Amaury segédje félrevonultak s tanácskozni kezdtek, mikor az ellenfelek neveit közölték egymással, mindkettő kellemetlenül volt meglepetve. — Nagyon kellemetlen, hogy a véletlen igy akarta, szólt Amaury segédje néhány pillanatnyi gondolkodás után, de ez nem változtathat a dolgon. Montalvan ezredes megsértette a vicomteot s rokonságuk nem teszi mellőzhetővé a párbajt. Néhány percz múlva a négy férfi elhagyá a játékházat. Künn bérkocsikat fogadtak s egy a városon kivül fekvő szabad helyre hajtattak. Nemsokára szemközt állottak az ellenfelek s a kardok villogtak a hold fényében. A két ellenfél méltó volt egymáshoz. Amaury dühös, de nem vigyázatlan támadásai a legcsodálatosabb hidegvérrel fogadtattak Laurent által, ki egyedül védelemre szorítkozott. Azonban Amaury lankadni érzé karját s látva, hogy hamarább ki fog fáradni mint ellenfele, véget akart vetni a küzdelemnek s fel akarva használni ellenfelének egy alig észrevehető fedetlenségét , kétségbeesett rohanást tett, de Laurent kardja egy villámsebes mozdulattal helyén termett s Amaury egész súlyával belé bukott. A vicomte elejté kardját s egy másodperczig mozdulatlanul állott, mire összeborzadt mikor ellenfele eltorzult és a hold sápadt fényétől megvilágított vonásait látá. — Meghalt a sebesülés pillanatában, szólt Amaury segéde miután a sebet megnézte, a kard jobb karja alatt ment be s a baloldalon jött ki, miután majd minden nemes részt átjárt. Amaury segéde köszönt ellenfeleinek, azután kocsijába ült s elhajtatott. Az ezredes és segéde ott maradtak néhány pillanatig a hulla mellett; az ezredes gondolatokba volt merülve— Tudod Laurent , szólt végre Tarigny gróf, hogy kit öltél meg ? — Kit ? — Montalvan vicomteot. Laurent összerezzent , és elhalaványodott.