A magyar nyelvért és kultúráért - A Magyar Nyelv Barátai Köre Előkészítő Bizottságának tájékoztatója, 11. szám (1973)
Dr. Szilágyi Ferenc: A szabadság apostola (Petőfi Sándor, 1823-1973)
Anyám, az álmok nem hazudnak; Takarjon bár a szemfödél: Dicső neve költő-fiadnak Anyám, soká, örökkön él.” A költőről már a régi rómaiak azt tartották, hogy „non fit, sed nascatur”, azaz: nem lesz, hanem születik. De hát a költő is lehet sokféle: udvari poéta, a hatalom szolgalelkű tömjénezője, s a régit és az elavultat leromboló, „szent őrületben” egy új, igaz világot teremtő. A fiú korán hitet tett arról, hogy melyik út felé húzza a szíve. Versben megírt önvallomása szerint még tizenötéves diák volt, mikor az iskolai korlátok közül menekülve az arra járó vándorszínészek közé akart állni, csakhogy tanítója neszét vette lázadó tervének, és rácsukta szobája ajtaját, önvallomása szerint ekkor tette életre szóló esküjét: Nem az fájt már, hogy nem leszek színész, De hogy maradni kényszerítenek. A kényszerítés égett lelkemen, Mint a görögtűz, olthatatlanul. Itt tettem első esküvésemet, Nagy és szent esküt mondok börtönömben, Hogy életemnek egy főcélja lesz, S ez a zsarnokság ellen küzdeni. A lázongó fiatal diák sok mindent zsarnokságnak érezhet: a szülői ház fegyelmét éppúgy, mint az iskolai rendszabályokat. A vers hőse azonban nagyobb dolgok ellen tett esküt, s nem csupán a saját függetlenségére vágyott, hiszen akkor nem tett volna többet, mint bármelyik vándorbotot ragadt szegénylegény. Hogy mi ellen lázadt föl, azt verses önéletrajzában követhetjük leghívebben nyomon. Ez az önéletrajz „Az apostol” címet viseli, s hősének neve Szilveszter, mivelhogy éppen Szilveszter éjszakáján született, akárcsak a kiskőrösi kocsmáros fia. A hányatott sorsú fiú szolgasorba jutva egy előkelő házban lázadt föl a sok jogtalan bántás ellen. Mi jognál fogva vernek itten engem? Mi joggal bánt embert az ember? A vers szerint ekkor Szilveszter tizenhat esztendős volt. A föllázadt fiú világgá indult. Amerre csak ment, mindenütt Oly szépnek látta a természetet, De benne mindenütt az embert Olyan boldogtalannak, Nyomor igazság gyötörte mindenütt. Azt kezdte észrevenni, hogy ő nem a legszerencsétlenebb. És fájt nagyon neki, Hogy vannak nála szánandóbbak is. ”