Nyugat, 1910. július-december (3. évfolyam, 13-24. szám)
1910 / 22. szám - Babits Mihály: Petőfi és Arany
kájával és szellemes hasonlataival. De míg ez a stílus a kiválóan logikus Tainenak legbensőbb lényegéből fakadt, míg Riedlnél egy érdekes temperamentum és Péterfynél egy melankolikus kedély külön színt ad neki, addig kevésbé kifejezett egyéniségű követőinél igen könnyen sablonná válhatik. A részletező logika magától értetődő dolgok kifejtésére csábíthat, a szellemes hasonlatok folyton egy tárgykörre vonatkoztatva végre szólamokká sülyednek, a rövid (elemző) mondatok szenvelgés színét öltik. Ilyesmi megtörténik Hartmannal is. Néha egymásután következő mondatokban egész csokrot köt olyan hasonlatokból, melyek valamikor az előkelő esszé-stílushoz tartoztak, ma már a vidéki iskolák programmértekezéseinek kellékei. („Egyénisége rokonszenves taglejtésekkel mintegy kihajol költeményeiből. Képzelme vizében gyönggyé nemesedik a kavics, mint Eldorádóban . . . Költőbarátja Arany öregen született; ő fiatalon halt meg s fiatalon és eljövendő nemzedékek emlékezetében“.) Ugyanazon lapon akadunk a szenvelgő mondatszerkesztés példájára. („A hű barát ő, aki nem csal meg bennünket. A makulátlan, aki mellett jobbak leszünk. A gyöngéd. A tiszta. A nagy költőember“.) Amit az író mondani akart, az első mondatokban megmondta. A többi: stilisztikai szenvelgés. Ide tartozik a modern műveltség minduntalan betolakodása is a szerző tárgya közé, amely néha már Riedlnél bánt bennünket. Hagyján mikor Emersont idézi, vagy Baudelairet és Verlainet említi meg ; de közben, élénkség kedvéért, elmondja Catulle Mendes egy meséjét, melynek csak épen annyi köze Petőfihez, amennyi minden más költőhöz lehet; s mindig kérdés, érdemes-e Catulle Mendes nevét leírni ott, hol Petőfiről van szó. Néhol a szép stílus vágya oly dicséretekre csábítja, melyek a legjobb akarattal is csak szóvirágoknak nevezhetők. Például azt mondja, hogy a Minek nevezzelek? c. költemény „méltó lenne rá, hogy betűs csillagokból varrtán a szerelem apotheozisaként világoljanak le ifjú szívekben. Egészen ide tartozik végre az utolsó tanulmány, mely a Szeptember végén c. versről szól: vajjon van-e joga valakinek ilyen lírai verset ilyen tanulmányban feloldani, mint cukrot a vízben? Ez a szentimentális ömlengés kellemetlen akkorddal fejezi be a könyvet. Mindjárt az eleje jellemző („Költő. Itt termett a költemény. Petőfi „legszebb“ verse. A költő szeme előtt nyíltak itt a kerti virágok. Az időpont 1847. szept. végén. A költő házasságának első hat hete ez: mézeshetei . . .“) s így megy egész addig, amikor kijelenti, hogy „a szerelem himnusza e kis vers“, ez a „24 sor, melyet röviden így is nevezhetnénk: Énekek éneke“. S most, elválasztva a felszínen úszó salakot, nézzük meg ami alatta maradt. Vessünk egy tekintetet a képre, melyet Hartmann Petőfiről fest. Több tekintetben érdekelni fog bennünket. Az első értekezés Petőfi jellemének egy sajátságos antagonizmusát állapítja meg. Az irodalmi arckép célja talán mindig az, hogy divergens, gyakran ellentétes vonások belső összefüggését megéreztesse. Hartmannak ez, talán öntudatlanul, sikerül: megérezteti velünk, milyen mély belső összefüggés van Petőfi korláttalan forradalmi természete és erkölcsössége s — bizonyos mértékben így nevezhető — korlátoltsága közt. Mert tény, hogy Petőfi a legerkölcsösebb és (erkölcsi szempontból) legkorlátoltabb költőkhöz tartozik, akik valaha éltek.