Nyugat, 1910. július-december (3. évfolyam, 13-24. szám)

1910 / 22. szám - Babits Mihály: Petőfi és Arany

kájával és szellemes hasonlataival. De míg ez a stílus a kiválóan logikus Tainenak legbensőbb lényegéből fakadt, míg Riedlnél egy érdekes tempe­ramentum és Péterfynél egy melankolikus kedély külön színt ad neki, addig kevésbé kifejezett egyéniségű követőinél igen könnyen sab­lonná válhatik. A részletező logika magától értetődő dolgok kifejtésére csábíthat, a szellemes hasonlatok folyton egy tárgykörre vonatkoztatva végre szólamokká sülyednek, a rövid (elemző) mondatok szenvelgés színét öltik. Ilyesmi megtörténik Hartmannal is. Néha egymásután következő mondatokban egész csokrot köt olyan hasonlatokból, melyek valamikor az előkelő esszé-stílushoz tartoztak, ma már a vidéki iskolák programm­­értekezéseinek kellékei. („Egyénisége rokonszenves taglejtésekkel mintegy kihajol költeményeiből. Képzelme vizében gyönggyé nemesedik a kavics, mint Eldorádóban . . . Költőbarátja Arany öregen született; ő fiatalon halt meg s fiatalon és eljövendő nemzedékek emlékezetében“.) Ugyanazon lapon akadunk a szenvelgő mondatszerkesztés példájára. („A hű barát ő, aki nem csal meg bennünket. A makulátlan, aki mellett jobbak leszünk. A gyöngéd. A tiszta. A nagy költőember“.) Amit az író mondani akart, az első monda­tokban megmondta. A többi: stilisztikai szenvelgés. Ide tartozik a modern műveltség minduntalan betolakodása is a szerző tárgya közé, amely néha már Riedlnél bánt bennünket. Hagyján mikor Emersont idézi, vagy Baude­­lairet és Verlainet említi meg ; de közben, élénkség kedvéért, elmondja Catulle Mendes egy meséjét, melynek csak épen annyi köze Petőfihez, amennyi minden más költőhöz lehet; s mindig kérdés, érdemes-e Catulle Mendes nevét leírni ott, hol Petőfiről van szó. Néhol a szép stílus vágya oly dicséretekre csábítja, melyek a legjobb akarattal is csak szóvirágoknak nevezhetők. Például azt mondja, hogy a Minek nevezzelek? c. költemény „méltó lenne rá, hogy betűs csillagokból varrtán a szerelem apotheozisaként világoljanak le ifjú szívekben. Egészen ide tartozik végre az utolsó tanulmány, mely a Szeptember végén c. versről szól: vajjon van-e joga valakinek ilyen lírai verset ilyen tanulmányban feloldani, mint cukrot a vízben? Ez a szentimentális ömlengés kellemetlen akkorddal fejezi be a könyvet. Mindjárt az eleje jellemző („Költő. Itt termett a költemény. Petőfi „legszebb“ verse. A költő szeme előtt nyíltak itt a kerti virágok. Az időpont 1847. szept. végén. A költő házasságának első hat hete ez: mézeshetei . . .“) s így megy egész addig, amikor kijelenti, hogy „a szerelem himnusza e kis vers“, ez a „24 sor, melyet röviden így is nevezhetnénk: Énekek éneke“. S most, elválasztva a felszínen úszó salakot, nézzük meg ami alatta maradt. Vessünk egy tekintetet a képre, melyet Hartmann Petőfiről fest. Több tekintetben érdekelni fog bennünket. Az első értekezés Petőfi jelle­mének egy sajátságos antagonizmusát állapítja meg. Az irodalmi arckép célja talán mindig az, hogy divergens, gyakran ellentétes vonások belső összefüggését megéreztesse. Hartmannak ez, talán öntudatlanul, sikerül: megérezteti velünk, milyen mély belső összefüggés van Petőfi korláttalan forradalmi természete és erkölcsössége s — bizonyos mértékben így nevez­hető — korlátoltsága közt. Mert tény, hogy Petőfi a legerkölcsösebb és (erkölcsi szempontból) legkorlátoltabb költőkhöz tartozik, akik valaha éltek.

Next