Nyugat, 1921. január-június (14. évfolyam, 1-12. szám)
1921 / 1. szám - Kuncz Aladár: Karácsonyi látomások
4 (Kuncz Aladár: Karácsonyi látomások) tehetetlen, gyermekes férfiszánalom. Csak kis vártásra felel, mintha időbe telnék magára eszmélnie. — Lelkemet, testemet levezetve érzem... Alvás helyett csak csáámlásaim vannak... Nemsokára megnyílnak a sötét kárpitok, jó Domby uram.. . Jobb is lesz. Elpusztulok elhagyatva, esméretlenül, vigasztaló lamentók nélkül. Felettem nem fog elmélkedni a lélek halhatatlanságáról Csokonai Vitéz Mihály, mint Rhédeiné Őméltósága koporsója felett... Tanúskodjék kegyelmed, én mellettem a világ előtt, ha ellábalok. Semmi egyéb vágyam nem volt, hanem hogy poétái munkáimat a világra adhassam. Honunk nagyjainak is azért kerestem a kegyét, hogy munkáimat a közlényre kisegéljék. Csak egy nádfedeles kunyhó gondtalan magánosságát kértem tőllök, hol nyugodtan dolgozhatom. Nem álmodoztam én a montmorencyi kertek díszes lugassairól és a genevai Jean Jacquesnak jut* tatott sok souverain*d'ornyi ajándékokról, dehát fáradozásaimért, poétái műveimért annyit csak megérdemeltem volna, hogy legalább emberségesen tudjak meghalni ?... Domby Márton elégedetlenül rázogatja fejét: — Deferált volna az Úr, édesem, a világ gusztusának valamit. De kegyelmed keveset bíbelődött vele. Már mint a poézisnek tanítója is, nem úgy viselkedett, hogy feljebbvalói méltán megbotránkozhattak ? Nagy dalidókban danolászva töltötte az éjjeket, vagy szünetlenül olvasott, fán* tázírozott. Az ilyesmi kioltja az egészséget. Engedte, hogy diákjai pipáz* zanak, sőt maga, kegyelmed, rossz csínytevésekre szoktatta őket. A bor* bélyok szappanjába tintát, kulimázt kevertek s a tiszteletreméltó Szilágyi Gábor professzor urat csúfolódó versekkel illeték... Látja, látja Vitéz, úr, az életét már itt elhibázta... És mikor lejebb vetették a sorban büntetésből, nem szállt magába, hanem rektori engedelem nélkül színes mellényben őgyelgett Debrecen városában... Csokonai párnájára könyökölve, hallgatja a zsörtölődő Dombyt s utolsó szavaira elmosolyodik. — Igaza van, kegyelmednek. Szerettem a pompásabb lépéseket, a bort, a szép asszonyokat... Úgy vélekedtem, hogy a fiatal fiúk egészséges kacagása felér Szilágyi nemzetes uramék arcfintorításával... Nem volt igazságom. A professzor urak, a rektor urak erősebbek voltak mint én. Mindegy. Álom volt minden én képzelődésem s annál hamarabb eltűnt, mennél édesebben merültem abba bele. Visszabukunk az éjszakába!. .. Elhallgatnak mind a ketten. A nap lebukik az égről. A szobába csak a hó kékesfénye szivárog be. Csokonai magára húzza paplanát. — Hideg van — mondja és áthalt karjait forró testéhez szorítja,amelyet perzsel a láz.