Nyugat, 1936. július-december (29. évfolyam, 7-12. szám)
1936 / 11. szám - Nagy Lajos: Jelentés az írói szabadság ügyében
JELENTÉS AZ ÍRÓI SZABADSÁG ÜGYÉBEN Ha eddig bárhol, bármikor szó esett az írói szabadságról, az elmélkedők mindig úgy beszéltek, illetve írtak róla, mintha azt író és közönség egyaránt óhajtaná s csupán a felső hatalmak korlátozzák. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Ha csak azt vesszük is figyelembe, hogy minden hatalom egyszersmind kifejezője valamely közösségi akaratnak, meg hogy a közösség, amelyből a «közönség» adódik, soha és sehol nem homogén, hanem ellentétes szándékokkal is telített, már akkor is ráeszmélhetünk arra, hogy az írói szabadságról, pontosabban annak korlátjairól való ismereteink bővítésre szorulnak. A hibásan leegyszerűsítő közfelfogás szerint az írói szabadság teljességének útjában az államhatalom áll, megfelelő szerveivel, legláthatóbban a cenzorral, amikor ilyent alkalmaz. Nálunk cenzor nincs, tehát e szervek: rendőr, ügyész, bíró. A közfelfogás is tud a kiadói és szerkesztői cenzúráról, de csak annyit, hogy a kiadó, illetve szerkesztő vigyáz, nehogy az író műve beleütközzék a felülről ható tilalmakba. A rendőr, az ügyész, a bíró, valamennyien törvényt és rendeletet hajtanak végre, legalább javarészben, és bizonyos joggyakorlat szerint járnak el. Végrehajtói tehát, végső elemzésben, az uralkodó közfelfogásnak is. Ha tehát az írói szabadságot korlátozó tényezőkből egy sorozatot állítunk össze, valahogy így: rendőr, ügyész, bíró, kiadó, szerkesztő, lektor, kritikus, közönség, akkor mindenek előtt azzal kell számot vetnünk, hogy ez csupán sorozat és nem hatékonysági rangsor. A sorozat elemei egymásra hatnak s legalább is circulus vitiosus-szá állunk szemben. De úgy vélem, hogy ha vizsgálódásunkat a legfrissebb mára fordítjuk, alighanem ez lesz az eredmény: az írói szabadság ügye leginkább a közönségen bukik el. A következőkben egyes példákkal akarom megmutatni, mi történik az olvasó látóhatárán kívül eső különféle területeken az író szabadsággal. Példáimat az írói termelés legtágabb köréből szedem s ha kell, bohózat- és filmdarab sorsára is hivatkozom, sőt az irodalom köréből kilépve képreprodukciót és riportot is megemlítek, hogy megértessem magam s mert sohasem a konkrét eset a fontos, hanem amit az eset kifejez. A filmcenzurát a mi szempontunkból a rendőrhatóságok közé sorozhatjuk. Ennek a cenzúrának a műve, hogy épen mostanában a Modern Idők című Chaplin-filmet csak kihagyásokkal láthatjuk. Például a hamisítatlan film úgy kezdődik, hogy egy birkanyájat terelnek, a birkák egyszer csak eltűnnek, illetve átalakulnak a gyárba vonuló munkásokká. A mi számunkra engedélyezett változatból a birkák kimaradtak. Egy szociográfiai műben, mely egy magyar falu gazdasági és társadalmi viszonyait ismerteti, az ügyészi vádirat inkriminálta ezt a mondatot: «A nép úgy érzi, hogy elnyomják». Holott a mondat csupán referátum a nép belső lelkivilágáról/Az írói szabadság szempontjából még annak az esetleges állításnak is, hogy «a népet elnyomják», az egyetlen lehetséges korrektívuma: mutassa ki a kritika, hogy az író téved; írjon valaki más egy másik művet, mely legyen, ha tud, az előbbi mű sikeres cáfolata Az imént felhasznált példában nem írtam le a mű címét s írójának nevét. Az ezután következő példák egy részében is elhagyom a konkrét