Nyugat, 1936. július-december (29. évfolyam, 7-12. szám)

1936 / 11. szám - Nagy Lajos: Jelentés az írói szabadság ügyében

JELENTÉS AZ ÍRÓI SZABADSÁG ÜGYÉBEN Ha eddig bárhol, bármikor szó esett az írói szabadságról, az elmél­­kedők mindig úgy beszéltek, illetve írtak róla, mintha azt író és közön­ség egyaránt óhajtaná s csupán a felső hatalmak korlátozzák. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Ha csak azt vesszük is figyelembe, hogy minden hatalom egyszersmind kifejezője valamely közösségi akaratnak, meg hogy a közösség, amelyből a «közönség» adódik, soha és sehol nem homogén, hanem ellentétes szándékokkal is telített, már akkor is ráeszmélhetünk arra, hogy az írói szabadságról, pontosabban annak korlátjairól való ismereteink bővítésre szorulnak. A hibásan leegyszerűsítő közfelfogás szerint az írói szabadság tel­jességének útjában az államhatalom áll, megfelelő szerveivel, leglátha­tóbban a cenzorral, amikor ilyent alkalmaz. Nálunk cenzor nincs, tehát e szervek: rendőr, ügyész, bíró. A közfelfogás is tud a kiadói és szer­kesztői cenzúráról, de csak annyit, hogy a kiadó, illetve szerkesztő vigyáz, nehogy az író műve beleütközzék a felülről ható tilalmakba. A rendőr, az ügyész, a bíró, valamennyien törvényt és rendeletet hajtanak végre, legalább javarészben, és bizonyos joggyakorlat szerint járnak el. Végrehajtói tehát, végső elemzésben, az uralkodó közfelfo­gásnak is. Ha tehát az írói szabadságot korlátozó tényezőkből egy soro­zatot állítunk össze, valahogy így: rendőr, ügyész, bíró, kiadó, szer­kesztő, lektor, kritikus, közönség,­­ akkor mindenek előtt azzal kell számot vetnünk, hogy ez csupán sorozat és nem hatékonysági rangsor. A sorozat elemei egymásra hatnak s legalább is circulus vitiosus-szá állunk szemben. De úgy vélem, hogy ha vizsgálódásunkat a legfrissebb mára fordítjuk, alighanem ez lesz az eredmény: az írói szabadság ügye leginkább a közönségen bukik el. A következőkben egyes példákkal akarom megmutatni, mi történik az olvasó látóhatárán kívül eső különféle területeken az író szabadság­gal. Példáimat az írói termelés legtágabb köréből szedem s ha kell, bohó­zat- és filmdarab sorsára is hivatkozom, sőt az irodalom köréből kilépve képreprodukciót és riportot is megemlítek, hogy megértessem magam s mert sohasem a konkrét eset a fontos, hanem amit az eset kifejez. A filmcenzurát a mi szempontunkból a rendőrhatóságok közé soroz­hatjuk. Ennek a cenzúrának a műve, hogy épen mostanában a Modern Idők című Chaplin-filmet csak kihagyásokkal láthatjuk. Például a hamisítatlan film úgy kezdődik, hogy egy birkanyájat terelnek, a bir­kák egyszer csak eltűnnek, illetve átalakulnak a gyárba vonuló munká­sokká. A mi számunkra engedélyezett változatból a birkák kimaradtak. Egy szociográfiai műben, mely egy magyar falu gazdasági és társa­dalmi viszonyait ismerteti, az ügyészi vádirat inkriminálta ezt a mon­datot: «A nép úgy érzi, hogy elnyomják». Holott a mondat csupán refe­rátum a nép belső lelkivilágáról/Az írói szabadság szempontjából még annak az esetleges állításnak is, hogy «a népet elnyomják», az egyetlen lehetséges korrektívuma: mutassa ki a kritika, hogy az író téved; írjon valaki más egy másik művet, mely legyen, ha tud, az előbbi mű sikeres cáfolata Az imént felhasznált példában nem írtam le a mű címét s írójának nevét. Az ezután következő példák egy részében is elhagyom a konkrét

Next