Nyugat, 1940 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1940 / 1. szám - Várkonyi Nándor: Petőfi arca (tanulmány)
VÁRKONYI NÁNDOR: PETŐFI ARCA 13 magának atillát, hozzá alól zsinóros, gombos pantallont s az akkori szokás szerint nyakát többszörösen körülcsavarta nyakkendővel, így van levéve a Vahot által 1845-ben kiadott képén. Utóbb, 1845 második felétől nyakkendőt nem viselt; gallérát, mint ez számos külföldi költő, mint Shelley s Byron képein is látható, mélyen kihajtva hordta.» A kihajtott gallért a francia jakobinusoktól vették át az angol romantikusok; «republikánus jelvény» volt, mondja Vahot Imréné emlékirataiban. Evvel elérkeztünk a daguerrotipiához. Petőfi ugyanis minden jel szerint ezt az új fekete ruhát hordja a képen, de ha — amint életrajzírói egybehangzóan állítják — 1845 második fele után már nem viselt többé nyakkendőt, a felvétel csak a megelőző időből származhatik. Mi több, ez a nyakkendő már nem a napóleoni háborúkat követő spanyoljárványok idején divatbajött, a nyakat sokszor körülcsavaró selyemkendő, hanem a hosszan kicsüngő, rojtos végű ú. n. Bocskay-nyakravaló, mely a mentének egészen a negyedik zsinórja alá ér. Rendkívül fontos mozzanat ez, mert amint tudjuk, Petőfi öltözésmódjából elvet csinált; így például azt vallotta, hogy frakkja, cilindere sohasem volt, holott színészkorában járt frakkban s mint diák, ünnepélyes alkalmakra, kölcsönképpen szerzett. A nyakravalótlan gallért meg éppen forradalmi «jelvényként» viselte, miatta mondott le őrnagyi rangjáról s lépett ki a katonaságtól. Ugyanis kihajtott gallérral jelent meg Vetter tábornok s Mészáros Lázár hadügyminiszter előtt, akik szabályszerű öltözködésre utasították, s Vetter gorombán, Mészáros szellemesen. Mészáros á la Hamlet viseletnek nevezte a gallért, amit Petőfi színészmúltjára való célzásnak vett, nem alaptalanul, majd hozzátette: «ön annyira szereti az egyenlőséget, legyen ön is egyenlő a többi tiszttel». Mészáros a kor egyik legképzettebb és legszellemesebb embere volt, ő az első magyar, aki Bismarckot említi a negyvenes években, de nagyon nem szerette a radikálisokat s mindenkiben ellenséget látott. A fentieket maga mondja el emlékirataiban s így fejezi be: (Petőfi) a sajtó útján nyilvánosságra hozta az ügyet és szokott modorában szatírát írt a hadügyminiszter ellen. Jót nevettem rajta, a tiszteknek is tetszett. Bemnek is, mert hadsegédjévé nevezte ki Petőfit.» (Ismét csipős célzás, bár nem alapos, mert Bem csak később nevezte ki Petőfit.) Petőfi haragja csakugyan határtalan volt, azonnal lemondott rangjáról s a hírlapi nyilatkozatok, gúnyversek, levelek pergőtüzét indította Vetter, Mészáros s egy másik ügyből kifolyóan Klapka ellen. Az említett szatíránál élesebbet, sértőbbet és szellemesen fokozódó fordulatokban gazdagabbat aligha írtak magyarul. E nyilatkozatok és kijelentések közt számunkra a legfontosabb az volna, amely szerint Petőfi így fakadt ki: «Soha életemben nem hordtam nyakravalót.» Sajnos, ennek a kijelentésnek nyomát Petőfi írásai közt nem találom; lehet, hogy valamelyik kortárs visszaemlékezései közt van feljegyezve, mert nem hinném, hogy emlékezetem tréfát űzne velem s a semmiből varázsolná elő Petőfi szavait. Csak azért említem meg itt, mert így talán előkerül. Lélektani alapja megvolna Petőfi indulatos természetében, mely túlzásokra ragadta s abban a hajlamában, hogy elvvé tegye szokásait; precedense is lenne a frakk esetében.