Nyugat, 1940 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1940 / 1. szám - Várkonyi Nándor: Petőfi arca (tanulmány)

VÁRKONYI NÁNDOR: PETŐFI ARCA 13 magának atillát, hozzá alól­ zsinóros, gombos pantallont s az akkori szo­kás szerint nyakát többszörösen körülcsavarta nyakkendővel, így van levéve a Vahot által 1845-ben kiadott képén. Utóbb, 1845 második felé­től nyakkendőt nem viselt; gallérát, mint ez számos külföldi költő, mint Shelley s Byron képein is látható, mélyen kihajtva hordta.» A kihajtott gallért a francia jakobinusoktól vették át az angol romantikusok; «re­publikánus jelvény» volt, mondja Vahot Imréné emlékirataiban. Evvel elérkeztünk a daguerrotipiához. Petőfi ugyanis minden jel szerint ezt az új fekete ruhát hordja a képen, de ha — amint életrajz­írói egybehangzóan állítják — 1845 második fele után már nem viselt többé nyakkendőt, a felvétel csak a megelőző időből származhatik. Mi több, ez a nyakkendő már nem a napóleoni háborúkat követő spanyol­járványok idején divatbajött, a nyakat sokszor körülcsavaró selyem­kendő, hanem a hosszan kicsüngő, rojtos végű ú. n. Bocskay-nyakravaló, mely a mentének egészen a negyedik zsinórja alá ér. Rendkívül fontos mozzanat ez, mert amint tudjuk, Petőfi öltözésmódjából elvet csinált; így például azt vallotta, hogy frakkja, cilindere sohasem volt, holott színészkorában járt frakkban s mint diák, ünnepélyes alkalmakra, köl­­csönképpen szerzett. A nyakravalótlan gallért meg éppen forradalmi «jelvényként» viselte, miatta mondott le őrnagyi rangjáról s lépett ki a katonaságtól. Ugyanis kihajtott gallérral jelent meg Vetter tábornok s Mészáros Lázár hadügyminiszter előtt, akik szabályszerű öltözködésre utasították, s Vetter gorombán, Mészáros szellemesen. Mészáros á la Hamlet viseletnek nevezte a gallért, amit Petőfi színészmúltjára való célzásnak vett, nem alaptalanul,­­ majd hozzátette: «ön annyira szereti az egyenlőséget, legyen ön is egyenlő a többi tiszttel». Mészáros a kor egyik legképzettebb és legszellemesebb embere volt, ő az első magyar, aki Bismarckot említi a negyvenes években, de nagyon nem­ szerette a radikálisokat s mindenkiben ellenséget látott. A fentieket maga mondja el emlékirataiban s így fejezi be: (Petőfi) a sajtó útján nyilvános­ságra hozta az ügyet és szokott modorában szatírát írt a hadügyminisz­ter ellen. Jót nevettem rajta, a tiszteknek is tetszett. Bemnek is, mert hadsegédjévé nevezte ki Petőfit.» (Ismét csipős célzás, bár nem alapos, mert Bem csak később nevezte ki Petőfit.) Petőfi haragja csakugyan határtalan volt, azonnal lemondott rangjá­ról s a hírlapi nyilatkozatok, gúnyversek, levelek pergőtüzét indította Vet­ter, Mészáros s egy másik ügyből kifolyóan Klapka ellen. Az említett sza­tíránál élesebbet, sértőbbet és szellemesen fokozódó fordulatokban gaz­dagabbat aligha írtak magyarul. E nyilatkozatok és kijelentések közt szá­munkra a legfontosabb az volna, amely szerint Petőfi így fakadt ki: «Soha életemben nem hordtam nyakravalót.» Sajnos, ennek a kijelen­tésnek nyomát Petőfi írásai közt nem találom; lehet, hogy valamelyik kortárs visszaemlékezései közt van feljegyezve, mert nem hinném, hogy emlékezetem tréfát űzne velem s a semmiből varázsolná elő Petőfi sza­vait. Csak azért említem meg itt, mert így talán előkerül. Lélektani alapja megvolna Petőfi indulatos természetében, mely túlzásokra ra­gadta s abban a hajlamában, hogy elvvé tegye szokásait; precedense is lenne a frakk esetében.

Next