Nyugat, 1941 (34. évfolyam, 1-8. szám)
1941-03-01 / 3. szám - Disputa
ILLÉS ENDRE: JUSTH ZSIGMOND NAPLÓJA 101 a fordulat: «a nagyon ellenszenves Péterfy Jenőt feledteti Szana Tamás társasága», majd később Szabolcska Mihály és Pekár Gyula. Megidézhetjük Justhot, a vádlottat is? Péterfyről Justh sehol nem írja: «nagyon ellenszenves»,nem osztja Péterfy éles Jókai-kritikáját). Szabolcska Mihályról, Pekár Gyuláról egyáltalában nem ír a Naplóban Szana Tamásról, a feledtető Szanáról pedig így ír: «Nálam még Szana Tamás is, a gömbölyű Szana, a jó Szana... Szana különben a megtestesült tokás ember, meg a középszerűség. Se nem dícsér, se nem gáncsol nagyon, se nem meleg az emberrel, se nem hideg... Gömbölyű kezek, lábak, gömbölyű mozdulatok, bonhommia híján». — És még jósokáig ugyanígy, ezen a gúnyos, semmibevevő hangon. Ahány vonást húz Bóka Justh-portréjához, annyi szeretetlen torzítás kerül a rajzba, — mondjuk meg nyíltan: ez a Justh-portré torz. Nem volt szánalmas szolga, nemcsak tüdőbaj és társasági pletykák égtek benne, nem olvasta fel boldog-boldogtalannak regényeit, magyarságára nemcsak érzelmes-vad cigányozásban tudott rádöbbenni, — ez a fiatal férfi meglátott valamit, megborzongott osztálya belső korhadásától, romantika és üzlet nélkül szerette parasztjait, tornyai birtokán nyilvános könyvtárat állított nekik, megváltó életformának érezte az «egyszerűséget», földrajzilag és szellemileg messze távolodott «nyájától», irtózott osztálya tudatlanságától és felelőtlenségétől, kitört ebből az osztályból, vitakört szervez, hogy fiatal mágnásbarátait, a nagy kérdések felett szavazó, jövendő főrendeket megismertesse a kor valóban izgalmas problémáival; a «Nikik és Szapszik» között, kiket Bóka oly gúnnyal említ, ott találjuk Keglevich Imrét, ezt a töprengő, Marxot olvasó fiatalembert, aki birtokot bérel Albániában, magyar parasztokat telepít oda, hogy egy mintafarmon megvalósíthassa gazdasági és szociális terveit, — «magyar álmodok» voltak, így nevezi Halász Gábor egy izgalmas, nemes tanulmányában a forrongó és tétova kört; nem olyan tüzes és racionális álmodok, mint Széchenyi, de nem is üresek, hitványak, széllel béleltek. Justh hisz abban, hogy az élre került osztályokban kellett egykor erős, nemes élettani és szellemi jótulajdonságoknak is lenni, izgatja, érdekli a lefelé csukló mágnásság, kíméletlen kritikával nézi egyes tagjait, a rokonszenvesebbjét őszintén szereti is, hisz azután egy szellemi arisztokráciában, s nem hisz a pénz felemelő, átformáló erejében, a sokszáz holdas tudatlan, agarászó, nősző, író, vadászó, hangos és hangadó figurákban. Mindez itt él és itt villog a Naplóban, (ha Justh naplója nem is ettől a sokízű, sokféle motívumtól lesz érdekes, izgalmas olvasmány). Aki ezt a Naplót írta, fiatal volt, néha érzelmeskedésekben elolvadó, tüdejében megtámadott és érzékeny, szenvedő és néha talán szenvelgő is, — elismerem, mind-mind gyengeségek és hibák. De mégis meg kell védeni a forrongó, fiatal férfit; legalább annyit adjunk meg neki, hogy nem hallgatjuk el jóirányú erőfeszítéseit. És sznob is volt. Ne tagadjuk, sznob is volt. Nem azzal a buzgó, soklábú, rovarszorgalommal, mely kemény és erős lesz a fáradtságtól, ha felfelé kapaszkodhatott, nem is a potrohos kishitűséggel, mely egyre duzzadtabb, minél magasabb régiókba jut. Neki nem volt szüksége erre. Üz volt, egyszerűen és természetesen volt az, a csontjában, a mértéktartásában, a jó s rossz ízlésében. Ahol megfordult, s nagyon sokfelé fordult meg, oda nem kellett «bejutnia». Ahová pedig nem juthatott volna el, azt a küszöböt egyszerűen nem látta, az kívülesett életén, — s talán éppen ezért volt sznob. Mérsékelten és szelíden