Orient Expressz, 1996. január-június (5. évfolyam, 1-11. szám)

1996-01-15 / 1. szám

INTERJÚ Kohómérnök a politika kohójában - Egyik olyan képviselő vagy, aki a Csutak Ist­vánnál, a Csíkszeredai fiatal politikusnál és újság­írónál talált lehallgatókészülékeket láttad, s igyek­szel kideríteni, hogy kik és miért szerelték ezt a la­kásba. Mit tudnál erről mondani? - A készülékről nincsen mit mondani, erről írtak már az újságok. Annyit jegyeznék meg, hogy lakásle­hallgatásra alkalmas készülék volt, egy egyszerű csat­lakozó rögzítésére alkalmas aljzatba beépített mikro­fon. Tökéletesen borítja ezt a műanyag, kívülről szem­lélve semmi különöset nem lehet felfedezni rajta, csak akkor derül ki, hogy mit rejt, ha a hangerősítőbe bekö­töd, vagy ha a kimenő telefonvezetékre megfelelő hang­rögzítő-készülék kerül. Zsigmond László kollégámmal együtt, ígéretemhez híven, két levelet írtunk. Az egyiket a hírszerző szolgálat igazgatójához, Virgil Magureanu­­hoz intéztük, a másikat a távközlési miniszterhez, Ad­rian Turicuhoz. Ezek a levelek olyan kérdéseket tartal­maznak, melyek arra vonatkoznak, hogy a hírszerző szolgálat hallgatta-e le Csutak István lakását, mert csak neki van a törvény szerint joga ügyészi felhatal­mazás birtokában lehallgatásokat végezni. A másik kérdés az, hogy mivel a postai alkalmazottak szerelték fel a készüléket - ezt állítja Csutak István, akinek a je­lenlétében végezték el a munkálatokat, de nem tudta, hogy mit szerelnek a lakásába -, hogy a Román Hír­szerző Szolgálat és a távközlési vállalat, a RomTelecom között van-e olyan­ természetű egyezség, aminek értel­mében a posta alkalmazottai elvégeznek bizonyos szol­gáltatásokat. Vagy a posta maga végez-e szolgáltatáso­kat a hírszerző szolgálatnak, nevezetesen azt, hogy fel­szerelnek-e ilyen készülékeket. Továbbá, a RomTele­com alkalmazottai a szolgálati kötelezettségeik révén rábírhatók-e arra, kötelesek-e elvégezni ilyen munkála­tokat. Hát ezeket a kérdéseket tartalmazzák e levelek és remélem, hogy kielégítő választ kapok rájuk.­­ Ez az eset, de a többi is, amelyben kérdéseket tettél fel vagy interpelláltál az elmúlt időszakban, mint a katonainak elleni erőszakoskodások, a vá­mosok és határőrök piszkoskodásai, mind azt mu­tatják, hogy nem akarsz egy rendőrállamot, bánt az emberi jogok megsértése. Mikor döntötted el, hogy nem csak felháborít az ilyesmi, hanem cselekszel is a polgárok jogainak érdekében.­­ Természet és adottság kérdése a viszonyulás. Nem hoztam semmiféle döntést, alkatilag cselekvő embertípus vagyok. Magamat az RMDSZ-en belül is ilyen típusú embernek sorolnám, ha lenne ilyen felosztás. Léteznek nem kormányszintű különböző szervezetek, több­nyire a civil szférában mozog­nak, legtöbb közülük emberi jogokkal foglalkozik, emberi jogvédő szervezetek. Ehhez adottság kell. Ha megnézzük Ștefănescu bácsit, a LADO elnökét, akkor azt látjuk, hogy nem egyéb mint egy nagy szem, aki tágra nyíltan jár-kel a világban és azt figyeli, hogy hol hibázik a vég­rehajtó hatalom, hol követ el ballépést, hol nem tartja be a törvényeket. Biztosan kellenek ilyen emberek is, így működik a társadalom. Olyan az én alkatom is, hogy a hibákat figyelem. - Hol születik egy ilyen alkatú ember? - 1961-ben születtem, az oroszlán jegyében, megle­het ez is összefügg azzal, hogy a hibákat figyelem. Ló­vélén láttam meg a napvilágot, ez egy nagy-nagy gyer­mekáldással megáldott falu. Minden évben három pár­huzamos osztály indult harminckét-harminchat gyer­mekkel. Képzelj el egy falut, ahol évente száz gyermek kezdi az első osztályt. Volt olyan is, az utánam követ­kező közvetlen generációnál, hogy négy osztályba kel­lett besorolni a gyermekeket. Mi négyen vagyunk test­vérek, ez egy átlagosnak számító család, hiszen Lövé­tén a hat, hét, nyolc, kilenc gyerek sem ritkaság. Biz­tos ennek tudható be, hogy a világ minden részében található lövétei, Ausztráliától Amerikáig. Jómagam a faluban jártam iskolába, ott végeztem az egy-nyolc osz­tályt, rengeteg mindenről lehetne ezen évekből mesélni, de nem térek ki a részletekre. Aztán Szentkeresztbá­­nyán érettségiztem­, ez a szomszéd városka a Hargita tövén, majd Kolozsváron, a műszaki főiskolán kohó- és öntőmérnöki oklevelet szereztem. Azonban egész éle­temen át a színjátszás állt közel hozzám. Amatőrként műveltem is, az általános iskolában, a középiskolában, aztán az egyetemen, ahol felelős szakemberek irányítá­sával nagyon jó színjátszó csoportunk volt. A főiskola után Nagykárolyba kerültem, ahol ugyancsak egy szín­játszó csoportot hoztam létre, az nagyon jó társaság volt. Mondanék még egy apró epizódot, mely az egyik fontos döntés volt az életemben. Amikor az egyetemet megkezdtem, már az első esztendőben úgy határoztam, hogy egy évet megismétlek. Különböző okai voltak en­nek, ezt most nem sorolom fel. A magasabb évfolyamo­kon lévő kollégáktól megkérdeztem, hogy melyik erre a legalkalmasabb év és ők a negyedévet ajánlották. Ak­kor olyan volt a szabály, hogy az évismétléskor csak abból a tantárgyból kellett felelnem, amelyikre nem mentem el vizsgázni, és mivel nem jelentem meg, meg­buktattak. Ez egy olyan év volt, amit Kolozsváron a könyvtárakban töltöttem el. A megélhetésemet tej­ki­hordásból biztosítottam. Hajnalban tejet hordtam és azután az egész napot a könyvek között tölthettem. Ez az 1986-os év nagyon-nagyon hasznos esztendő volt. Rengeteget tanultam, épültem. - Nagykárolyba miként neveztek ki? - Választhattam volna bármely más helyet, Szent­­keresztbányát is, ott is volt hely. Olyan jó volt a tanul­mányi átlagom, hogy bárhová mehettem. Én bizonyos okok miatt Nagykárolyba mentem. Amint mondottam, nem a kihelyezés kényszere miatt. - Miként ugrottál bele a nagypolitikába, hiszen a kohómérnökségtől a politikáig nagy a távolság? - Attól függ, hogy honnan szemléljük. Ha a kohó tövéből vagy a tetejéről, ahol édesapám életének nagy részét töltötte, meglehet. Édesapám nem ajánlotta, hogy a mesterségben nyomdokain járjunk, sőt, azt mondotta, hogy nem szeretné ha a fiai - nem beszélve a lányáról - katonatiszt vagy kohómérnök lenne. Én voltam azonban a családból az egyik, aki katonai pá­lyára akartam lépni. Ezt megakadályozta. Később meg­értettem, hogy miért. Akkor, nyolcadikos koromban nemigen tudtam ezt felfogni. Azt már nem akadályozta meg, hogy kohómérnök legyek, mégis elfogadta. Az ő felfogásában a kohómérnöki munka mégis csak elfo­gadhatóbb volt, nem járt annyi kínszenvedéssel, mint az a munka, amit ő végzett, habár nagyon szerette a szakmáját. Még akkor is, ha nem volt vasárnapja, ün­nepnapja, hiszen a kohó állandóan üzemelt. Még élt, amikor a választások előtt a szatmári RMDSZ javasolt a képviselőjelölti listára. Megkérdeztem, hogy mi a vé­leménye erről, ez ellen sem volt különösebb kifogása. Annyit mondott, hogyha „el tudod végezni becsülettel, akkor próbáld meg”. Közvetlenül nyolcvankilenc után kerültem be a közéletbe. Azelőtt, akárcsak mindenki, amatőr módon érdeklődtem a politika iránt, elemez­tünk, híreket hallgattunk. A változásokat követően a nagykárolyi gépgyárban megalakultak a megmentési frontok, oda választottak be, aztán bekerültem a Szat­­már megyei tanácsba a választásokig, ahol a kisebbsé­gi és emberjogi bizottságot vezettem. - Tehát véletlenül kerültél a politikába? - Ezen sokat gondolkoztam, s azt mondom, hogy véletlenek nincsenek. Habár, amikor ezt kimondom, eszembe jut egy autóbuszos utazásom Varga Attila kollégámmal, miközben ezt a problémát boncolgattuk, én meglehetősen határozottan és hevesen bizonyítgat­tam neki, hogy nincsenek véletlenek, akkor a csomag­tartóból a fejemre esett a táskája. Sokat gondolkoztam azon, hogy milyen szelekciók működnek, például eb­ben az esetben, tehát, hogy lesz valakiből képviselő. Választ nem tudok adni rá, esetleg azokat a gondolato­kat tudom megosztani, amelyek letisztulnak énnálam. Bizonyos, hogy valamiféle adottságok szükségesek, a pszichológusok meg a társadalomtudósok jobban meg tudják adni erre a választ. Olyan adottságok kellenek ehhez, amelyeket azon emberek bírnak, akiket valami­lyen közösség egy tisztségre kijelöl. A szász közössé­gekben, amikor összegyűltek vasárnap reggelenként kalákába felépíteni valamit, kijelölték a munkavezetőt. Ott volt az az ember, abban a közösségben bizonyos adottságokkal, ismeretekkel bírt, hatása volt a tár­saira. Az emberek elvárják azt is, hogy néha megmond­ják számukra, mi a jó és mi a rossz. - Érezted-e valaha, hogy hatással vagy a társaid­ra? - Úgy éreztem, hogyha valamilyen ügyben megke­resnek, hajlandóság van bennem szolgálni annak a kérdésnek a megválaszolását. Úgy érzem, hogy szolgá­latra hajlamos ember vagyok, szívesen cselekszem, ha fontos. Nem annyira azt éreztem, hogy valamiféle ha­tást gyakorolok a környezetemre, hanem azt, hogyha szolgálom azt a közösséget, amiben vagyok, az jó ne­kem, s ha én szolgálatot végzek, akkor egyensúly van. Mindegy, hogy milyen természetű szolgálatot. Külső szemlélőként - meglehet - úgy is fel lehet fogni, hogy hatással vagyok a többiekre, de ez egy másik kérdés. Van ennek a szelekciós dolognak egy másik vonatkozá­sa, amit nem tudtam eléggé világossá tenni még ma­gam számára sem, éspedig az, hogy egy képviselő kivá­lasztásánál működnek olyan szelekciós gyakorlatok, praktikák, amit különböző érdekcsoportok, s elsősor­ban hatalmi irányultságú szempontok szerint tevé­kenykedő szervezetek érvényesítenek. De itt sincsenek véletlenek, s amikor valakit egy tisztségre kiválaszta­nak ezek az elemek is - sajnos - benne vannak, még­pedig profiszinten.­­ Nem sajnáltad a szakmádat otthagyni egy má­sikért? - Nem mondhatom, hogy sajnáltam. Az a munka, amit a gyárban végeztem, nem elégítette ki a szakmai igényemet. Elemző-kutató és rendszerező típus vagyok, amíg a munkahelyemen végrehajtó szerepet töltöttem be, termelést kellett irányítanom, kevés idő maradt a folyamatok elemzésére és - esetleg - befolyásolására, megfelelő tapasztalat összegyűjtése után. A szakmám azonban igazán érdekel még. - Bekerültél egy új közösségbe, a parlamenti frakcióba. Mennyire érezted magad itt otthon? - Teljes mértékben otthon éreztem magam itt, ma­gaménak éreztem az egész mozgalmat, hiszen nagyjá­ból azok az igények és megfogalmazások jelentek meg - legalábbis nagyrészt - a nyilvánosság előtt, s eleinte a parlamenti gyakorlat során is, melyeknek az igényét én is megfogalmaztam magamban, s úgy véltem, hogy ezek a romániai magyarság jogos és természetes igé­nyei. Ezért, amint mondottam, a frakcióban otthon éreztem magam. - Mégis, ebben a csoportban ellenzéki lettél, aki elég sokat bírálsz. - Meglehet, hogy tényleg elég sokat bírálok, de a bí­rálat nem elegendő, alternatívát is kell nyújtani. Lehet, hogy az én esetemben ez az egy kicsit megfordult és úgy történt, hogy eleinte, amikor alternatívát próbál­tunk nyújtani - nem egyedül, többnyire a fiatalokkal együtt - Zsigmond Lászlóval, Szilágyi Zsolttal, Csutak Istvánnal, Varga Attilával és másokkal - nem volt sike­rünk. Mi úgy képzeltük el, hogy a frakció egy profi szervezetként működő parlamenti csoport kell legyen. Bár a csoporton belül nincs meg erre az igazi igény, mi azonban próbálkoztunk, de ez a kísérletünk valóban kudarcot vallott. Nem sikerült létrehoznunk egy olyan jól működő parlamenti csoportot, amiként elképzeltük. Meglehet, hogy ez az, ami nem teljesen illeszkedik az általános képbe, az, hogy először nyújtottuk az alter­natívát, aztán kritizáltunk. Meggyőződésem és teljesen nyilvánvaló, hogy a frakció határozott szétválását - akár nyíltan, akár burkoltan, de a társaság nagy része beismerte, hogy két csoport van a frakción belül - az idézte elő, amit mi Neptunnak nevezünk. Bár kudarcot vallottunk a csoport szakszerű működését célzó ter­vünkkel, a lehetőség a csapatmunkára még mindig megvolt addig, amíg a neptunosoknak nevezett társa­ság különutas politikát nem kezdett. A titkos tárgyalá­sok után megszakadt a bizalom, kilenc ember a frak­cióban komoly fenntartásokkal viszonyult a nem nyíl­tan követhető, számon nem kérhető politizálással szemben. Hosszú idő elteltével értesültünk arról, hogy voltak Svájcban, aztán hosszú idő múltán tudomá­sunkra jutott a Neptun ügy is. A bizalmatlanság lehetetlenné teszi a csapatmunkát. Alapvető dolgokban látszólagos megegyezés van, de olyan csapat már nincs, amilyen volt a kezdetkor. - A kétfejű állatok természetellenesek, életkép­telenek, rövid életűek. Mi a következő lépés? - Te mondod. Lesz egy új választás, s akkor majd lesz egy új frakció. Ennyi. Én csak azt tudom el­mondani, ami mind­ebből rám tartozik. Éppen ma reggel ol­vastam Király Károly interjúját a Magyar Nemzetben. Azt mondja Károly bácsi, akit az Al­kotmány megszavazása után megfosztottak sze­nátori tisztségétől, par­lamenti tagságától, hogy az erdélyi magyar­ság egy része elfordult az RMDSZ-től. Ez gyakorlatilag nem azt jelenti, hogy megtagadják az RMDSZ-t, vagy kétségbe vonják jogosultságát, hanem nevezetesen a neptuni politizálók olyan áttekinthetetlen, követhe­tetlen elemeket vittek be a hazai magyar társadalom politizálásába, hogy bizalmatlanságot keltett a támogatóinkban, s ennek következtében valóban két­kedően és fenntartásokkal viszonyul az RMDSZ-hez. Alternatívák megfogalmazódnak, születnek erre a do­logra, valószínű kisebb számban, de el fognak menni szavazni a magyarok, amikor újabb parlamenti válasz­tások lesznek. - Nem érzed-e úgy, hogy nagyon sok független magyar jelölt indul majd és azokra fognak szavazni a jó erdélyiek? - Elképzelhető ez is. Nem ismert egyelőre azoknak a meghatározó személyiségeknek a száma, akik nem tudják elfogadni, nem értenek egyet az RMDSZ politi­kai vonalvezetésével, álláspontjával, de az igen, hogy valóban léteznek ilyenek. Lehetséges, hogy ezek függet­lenként indulnak, a rendszer konszolidálásával azon­ban ezek esélye csökken. - Nem véled úgy, hogy az elkövetkezendőkben létre­jöhet egy, két, három, különböző színezetű és erős magyar párt? - Nem az a kérdés, hogy létrejön, hiszen ezek már léteznek. A kérdés az, hogy az RMDSZ - s itt van a po­litikai vonalvezetésnek az egyik súlyos hibája - legfel­sőbb vezetése nem ad lehetőséget ezek érvényesülésé­re. A brassói kongresszus határozatait nem hajtotta végre az ügyvezető elnökség, és végül is a legnagyobb mértékben felelős - ezt a kongresszuson elmondottam -, tehát a szövetségi elnök nem tette meg a hatásköré­be tartozó lépéseket azért­, hogy a belső népszámlálás és a belső választások megtörténjenek. Ez azt mutatja, hogy az előbb említett igényeket, s a politikai pluralizá­­lódást helytelennek tartják és akadályozzák. Ez nyil­vánvaló és látható. - Az emberek nem értik, hogy mi történik az RMDSZ háza táján? - Nem is érthetik, ha a politikai vonalvezetés ennyire ködös. Brassóban született két határozat, s ezt a romániai magyar egyházak is támogatták. A románi­ai magyarok megszámlálják önmagukat - ez volt az egyik döntés. A másik, hogy a romániai magyarok saját parlamentet választanak maguknak. Ez világos. A ma­gyarázatok, hogy ez miért nem történt meg, zavarja meg az embereket. Azt az emberek megértenék, hogyha valaki kijelentené, hogy „Nem tudtam elvégezni. Köszönöm a megbízatást, viszontlátásra.” Tiszta ügy. Vagy: „Nem akarom ezt, mert helytelennek tartom.” Világos álláspont. De magyarázgatni,­­hogy nem lehetett, merthogy akkor amaz történne, és kezdődik a ködösítés.­­ Te miként látod a saját jövődet? Merre indulsz?­­ Egy bizonyos: a következő választásokon nem indulok. ROMÁN GYŐZŐ Vendégünk: András Imre Hargita megyei képviselő

Next