Filmkultúra Muszter, 2010 (8. évfolyam, 1-12. szám)
2010-01-01 / 1. szám
FILMKULTÚRA Folytatás az 1. oldalról Két szovjet-orosz pozitív hős Pedig van-e boldogítóbb, mint lehetőséget kapni, hogy fehér felületre vessük mindazt a szépséget, örömöt, amit kapunk tőlük, s megfejtsük titkukat? De mi lesz mindebből? Csak ülünk velük az asztalnál, nézzük őket, szemérmesen elringunk és képtelenek vagyunk megszólalni. Vagy ha mégis rávesszük magunkat, csak üres, megmosolyogtató negédességek dadogódnak sorokba. „Fantasztikus volt”, „úgy tudott mosolyogni, mint senki más”, „varázslatokat művelt a színpadon és a kamera előtt”, „páratlan szépsége megigézte a közönséget”, „igazi férfiasság sugárzott belőle”, „egy kor szimbóluma volt”, „sajátos izgalmat árasztott, „egyedülálló természetességgel jelent meg”, „szemében megcsillant a csoda”. Álljunk hát meg, mielőtt az érzelgősség ízes nyála szétcsorog, és zárlatot okoz a számítógépben. Egy ponton túl azért illik megijedni az őrjítő emócióktól, s legjobb pszichológusunkhoz, józanságunkhoz fordulni. Nem is kell vele sokat társalogni. Világos, hogy illúzióról van szó. Alighanem a legerősebb művészeti hatás kábulatáról. Olyan alkotásról, amely valóságos emberalakot vesz fel. Teljesen eggyé olvad benne az alkotó és az anyag, a létezés és a teremtés. Valaki önmagát formálja esztétikai minőséggé, sokszor anélkül, hogy tudna róla. És egyszer csak többet jelent az embereknek, mint ami saját emberi létében. Az elbűvölt közönség azt hiszi, emberként szereti, pedig egy műalkotást élvez benne. Talán ebben a szerves hatásban tárul fel a legközvetlenebb módon a művészi jelenség titka. Egyelőre elemezhetetlenül. Nem először írok le efféle gondolatokat. Sokak számára alighanem evidens közhelyek. De csupán arról van szó, hogy mikor színészekről szólok, mindig fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy nem emberi lényükről fogok töprengeni, hanem műalkotás-alakjukról, színészegyéniségükről. És még valami. Sokszor úgy tűnik, a kritikus, a művészettörténész nem tud ellenállni a szellemi csábításnak, és egyfajta tudatos életműként tárgyalja a színészek pályáját, figyelmen kívül hagyva, hogy elsősorban előadó-művészetről van szó, amely írói, rendezői elképzelésekhez alkalmazkodik. Valóban hajlamosak vagyunk beleesni ebbe a csapdába. De nem véletlenül, és nem is mindig alap nélkül. Mert egy erőteljes színészben - részben a kijelölt feladatok hatására - lassan kialakulnak olyan művészeti személyiségjegyek, amelyek kijelölnek bizonyos mozgástereket. Különösen a többnyire természetességet követelő filmművészetben. És gyakran maguk a rendezők azok, akik tudatosan építenek a kialakuló személyiségformára: továbbgondolják, újraértelmezik, szerves, fejlődő életet adnak neki. Mindez persze nem határolja be az egész színészi pályát. De sokszor kirajzolódnak benne efféle irányok is, amelyek olykor meglepő érzékletességgel fednek le akár történelmi folyamatokat is. Két korszakos szovjet-orosz színészt szeretnék az alábbiakban bemutatni. Az idősebb nyolcvanas éveibe lépett, az őt követő nemzedék képviselője tavaly, 65 évesen meghalt. Szándékosan olyan filmszerepeikről szólok, amelyek sorában színészegyéniségük formálása-formálódása jellegzetes szellemi terekben mozgó, korszakokat, társadalmi mozgásokat megragadó hősöket teremtett meg. A szovjet dolgoknak sosem volt nyugalmas, hétköznapi létük. Mindaz, amihez hozzáillesztették a „szovjet” jelzőt, azonnal valami furcsa, megkülönböztetett jelentőséget kapott, és egyfajta harci helyzetbe került. Csatlakozni lehetett hozzá vagy fellépni ellene, magasztalni kellett vagy megvetni, védelmezni vagy leleplezni. Legyen szó akár mezőkről, folyókról, városokról, gyárakról, almáról, dinnyéről, halkonzervről, akár étteremről, cukrászdáról, vasútról, metróról, autóról, tévéről, frizsiderről, vagy éppen jégkorongról. Nem volt más a helyzet a művészettel sem. Korszakos, megváltó, nevetséges, hazug művek, alkotók sora. Szovjet dolgot nem lehetett egyszerűen használni, szovjet alkotást nem lehetett egyszerűen élvezni, szovjet embert nem lehetett egyszerűen szeretni. Mindenekelőtt viszonyulni kellett hozzájuk. Mondd meg, mit gondolsz a szovjet filmről, s megmondom, ki vagy! A viszonyulásban merült ki a mi kis véleményformáló értelmiségi agyunk is. Szerettük például tárgyszerű elemzésekkel kimutatni, hogy a szovjet művészetnek, így a filmnek is, az a nagy baja, hogy propagandisztikus. Valóban zseniális megállapítás volt, bár sok ész nem kellett hozzá, csak megfelelő viszonyulás. Hiszen a szovjet kultúrpolitika sosem titkolta, hogy értékeket propagál, nevelni akarja az embereket, és azt kérte számon egy műtől, hogy mennyire pártos. Megfelelő viszonyulást várt el. Fölösleges túlbonyolítani ezt az egészet meg agyonviszonyulni hozzá. Alapvetően két dolgot kell mindenkinek eldöntenie. Az egyik az, humanistának tartja, támogatja-e a szocializmus, a kommunizmus alapeszméjét - amely nem azonos a teljes boldogsággal -, az osztály nélküli társadalmat, amelyben az emberek egyenjogúak, nincsenek köztük gazdagok és szegények, csak különböző képességűek, és saját igényeik szerint részesülhetnek a megtermelhető javakból. Nekem például tetszik ez a dolog. A másik kérdés: Elfogadható-e, hogy egy emberibb társadalmat terrorral próbáljunk kialakítani? A „nem”-mel szavazók közé tartozom. (Bár maga a forradalom aligha megy erőszak nélkül, hiszen látjuk, hogy az uralkodó osztály - vagy nevezzük hatalmi elitnek - csak akkor mond le békésen hatalmáról, ha kedvezőbb feltételek között tudja átmenteni a következő rendszerbe. Aztán hogy végül mit teszek, mi lesz, már a történelem dolga, amelyet a napi érdek, a lét mintha valóban jobban meghatározna, mint a tudat. S hogy befejezzem a kötelező kört, és bizonyítsam felkészültségemet, meg kell állapítanom, hogy a konkrét szovjet fejlődésmodell nem bizonyult életképesnek. De viszonyulásom miatt szeretném hinni, hogy azért kelet-európai mércével mérve elég civilizált életteret hagyott maga után. Jelentősen modernizált egy térséget, és szétszórogatta benne a felvilágosodás magvait. De csitt, filmművészetének pozitív hőseie! Forradalom termelte ki, társadalmat épít. Mutatja a helyes irányt, hagyományt tagad, új, világi értékeket hirdet, példát állít, tanít, agitál, meggyőz, osztályharcol, pártszolgál, önfeláldoz. Kisugárzik, széppé varázsol. Élenjár, követik - azaz mindig kisebbségben van. Vagy teljesen egyedül. Próféta. És van egy nagyon jellegzetes társadalmi vagy osztályvonása. Elcsúnyult, bürokratikus szó jelöli: káder. Lehet ügyes, okos, bátor, tanult, művelt, mester, mérnök, orvos, művész, tudós, politikus, mindenféle vezető - alacsony néprétegekből származik. Felemelik, felemelkedik. Első generációs angyal. Új értelmiségi. A régi felvilágosult arisztokrácia, a polgári értelmiség eltűnik mellőle. Belefehéredik gondolataiba, tudásába, elegáns oroszfájdalmába. Vagy a forradalmárok mellé állva tudatosan proletarizálódik: elmegy a nép közé. Minden tisztelet a társadalomépítő prófétáknak, de egy idő után unalmasakká válnak. Az arcukra se igen emlékezni. Az lesz igazán érdekes és fontos, hogyan mozog nélkülük ez a világ, menynyire képes önmagát építeni. Új típusú nemzetet kovácsolt-e tovább egy győztes világháború tragédiája? Van-e szervesen működő, civil szovjet társadalom, van-e szovjet polgár? Olyan mindennapi hős, aki már vérében hordozza az új értékeket. Az ötvenes évek közepétől egyre inkább a valóság felé forduló, pozitív szemléletű, olvadóan kritikus filmművészet gyorsan rátalált. Felfedezte Alekszej Batalovot. Egy neves színészcsalád színészgyerekét, aki anyján keresztül baráti hangulatban találkozhatott Oszip Mandelstammal, Mihail Bulgakovval, Anna Ahmatovával. Fogta a sztálini szovjet világban felnőtt, polgári származású, ifjú művészértelmiségit, és ráadott egy munkásruhát. ►► JANUÁRRA FILMKULTÚRA Alapítás éve: 1958 a Magyar Nemzeti Filmarchívum lapja felelős kiadó: Gyürey Vera site: www.filmkultura.hu főszerkesztő: Forgács Iván szerkesztők: Kovács Adrien (Krónika, Filmek, Arcok) Tanner Gábor (Muszter) Fazekas Eszter (Arcok, Képtár) olvasószerkesztő: Schiller Erzsébet korrektor: Kerekes Andrea A nyomtatásban megjelenő Filmkultúra műszaki szerkesztője: Sóti Gábor nyomda: Érdi Rózsa Nyomda szerkesztőség címe: Magyar Nemzeti Filmarchívum 1021 Budapest, Budakeszi út 51 /e telefon/fax: 394-5205 fő támogatóink: nka Nemzeti Kulturális Alap filmk MAGYAR MOZGÓKÉP közalapítvány