Műemléklap, 2000 (4. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 1. szám
2000. JANUÁR MŰEMLÉKLAP Három vélemény a hitelességről DÉRY ATTILA - KISS JÓZSEF - CSÁSZÁR LÁSZLÓ ÍRÁSAI A MŰEMLÉKLAP tavalyi számaiban, hol közvetlenül, nyíltan, hol közvetve sok szó esett a hitelességről. A tisztán elméleti kategória feldolgozása, értelmezése nemcsak az elméleti szakemberek dolga; a kérdéssel építészek, restaurátorok s a területen dolgozó felügyelők naponta találkoznak, naponta szembesülnek a „mit és hogyan szabad helyreállítani” problémájával. A MŰEMLÉKLAP nem szakmai fórum - erre ott van a MŰEMLÉKVÉDELEM, a SZEMLE s az intézmény több más kiadványa, de a kérdés aktualitása okán szembesülnünk kellett vele. Ha úgy tetszik, ez volt tavaly az év kérdése. Ezúttal három véleményt közlünk: az ipari műemlékek dolgaiban jártas és több évtizedes szakmai múlttal rendelkező építészmérnök, a művészettörténész és a kertépítész véleményét. Hitelesség a műemlékvédelemben, mint olyan A hitelesség műemlékvédelmünk kínos kérdése. Ha a hitelesség formában korhűséget, anyagban eredetivel való azonosságot jelent, műemlékeink - ritka kivételektől eltekintve - nem hitelesek; ha a hitelesség társadalmi megegyezést jelent - és nem többet - akkor igen. Ha a műemlékvédelemben építészeti hitelességre törekszünk, azt akarjuk felidézni, ami a kiválasztott korról a tudatunkban él. A hitelesség alapja ez esetben múlthoz való kapcsolatunk - amely állandóan változik. E változás két - látszólag - egymásnak ellentmondó tényből táplálkozik. 1. A formák, színek és anyagok jelentése és reprezentációs tartalma társadalom, sőt osztály-függő; adott forma, anyag, szín nekünk, a mi körülményeink között mást jelent, mint a valamikori építő, építtető számára. 2. A formák, színek, anyagok és építészeti megoldások hosszú távon rögződtek közös emlékezetünkben és korra, társadalmi helyzetre utalnak. A hitelesség alapja általában az építés koránál: megfelelő, azt tükröző építészet. A hiteles helyreállítás tehát olyan, az építés korára utaló építészeti eszközökkel készülhet, amelyet társadalmi megegyezés igazol. E megegyezés alapja nem a tudomány; valamely korról önnön elképzelésünk visszfényét akarjuk látni, a végleges megoldás és az öröklétnek építés illúzió. Hiteles műemlékráégés^ viszont a kiegészítés korának - korunknak - megfelelő építészeti eszközökkel készülhet. Bő száz éve a purista felfogás volt „hiteles”, negyedszázada a modern eszközökkel végrehajtott, jelzésszerű kiegészítés. Mindkettő kora gondolkodásának tükre, mindkettő építészeti hazugság és az utóbbi a nagyobb, mert különféle korok - általában töredékes - emlékeinek együttes bemutatásával, soha nem létezett építészeti állapotot hozott létre, korábban nem használt anyagok felhasználásával. Az anyagi és fémiai alapú hitelesség korlá Trefort Ágoston korszakos kultuszminisztersége idején az 1881-ben született műemlékvédelmi törvény, sőt a már korábbi törekvések is, különböző megközelítéssel, de egy fontos feladatkör működését szorgalmazták, s ez megegyezett a műemlékvédelem alapvető célkitűzéseivel. Ezekkel a célokkal kapcsolatosan általában nincs nézetkülönbség a szakmában - bár olykor erre is találunk példát -, hanem az ezt megvalósítani kívánó eszköztárat illetően sokszor egymásnál ellentmondó vélemények alakultak ki. Úgy vélem, hogy a műemlékvédelem, s annak sokrétű tevékenységét megvalósító műhelyei alkotó létrehozói a különleges „tárgyaknak”. Helyzetüket tekintve viszont értelemszerűen a magyar tudományos életre jellemző nehézségekkel küzdenek. Ezért a tudomány eszköztárának felhasználási lehetőségei mindig is elmaradtak a rendelkezésre álló „szürke állományhoz” és a kor egyéb lehetőségeihez képest. Az eszköztárnak műemlék helyreállítások votozott cél. Nem készíthetünk pontosan olyan épületet, épület-részletet, amilyet elődeink, már más anyagokból, más technológiákkal és más fizikai és kémiai körülmények között építkezünk. Egyes anyagokat és technológiákat elfelejtettünk, mások túl költségesek, vagy körülményeink között kivitelezhetetlenek. Nem is akartunk pontosan olyan épületeket emelni, mint elődeink, mások funkcionális igényeink, más a térérzetünk, mások esztétikai igényeink is. Ezen túl, bármiféle műemlékes építészet zsákutcája a stilizáció, halála az építéstől idegen korra utaló építészeti eszköz. Leomlott középkori loggia helyén a beton függőfolyosó bérházjelleggel bír, imitált középkori térnek az üvegtégla 1930-as évek hangulatát kölcsönzi, nyersbeton lépcső, acél zártszelvény, korláttal ipari-épületi jellegűvé degradál elegáns tereket... Végeredményben a hitelesség, mint olyan, túllép az anyagi és formai alapú azonosuláson. Csak olyan építmény lehet egy adott társadalomban „hiteles”, amelynek váóságos rendeltetése van. Ez lehet közösségi célú, az esetek többségében azonban magánépíttetővel állunk szemben. A műemlékvédelem igazi célja pedig az, hogy a közösségi igényeket - t.i. amit fel akarunk idézni - és a személyes érdekeket összehangolja. Dé vo natkozásában - már a kutatást megelőzően is - a legkorszerűbbnek, azaz a legjobbnak kell lennie. A műemlékvédelem és a gyakorlati műemlékhelyreállítás alapvető kérdése a hitelesség. E fontos kritérium megtartásánál: eszköztára igen tág tartományban mozog, nem nélkülözheti az éppen a hitelességből következő egyediségből fakadó egyedi megítélést. Történeti kertjeink hitelessége, egyáltalán létük kiterjedésének, a tájjal ezer szállal összekötődő természeti kapcsolatrendszernek megmaradásánál kezdődik. A hitelességet - a folyamatosság csalárd menlevelével - nemcsak a történeti kertek, hanem az építészeti alkotások tekintetében is másként értékelik a nálunk szerencsésebb helyzetű országokban. Az egyre inkább urbanizálódott táj, az egyre jobban fojtogató környezeti ártalmak közötti életünk,, esőerdői” a mi történelmi kertjeink. Egyrészt szó szerint is hiszen génközpontok is. Bár a géncentrumok létrehozása Gondolatok a műemlékvédelemről és a hitelességről