Orosházi Hírlap, 1964. július-szeptember (9. évfolyam, 76-114. szám)
1964-07-12 / 80. szám
1964. július 12. A bátorság jutalma messzire eltalál t — Mezőhéki hőstett — evelmesen a Március 15 utcában világoskék Warszava kocsi fékez. Belőle magas, markáns arcú férfi száll ki és vele még három iskolás korú gyerek. A falubeliek találgatják, ugyan ki jöhetett az új mezőgazdászokhoz, Hunyadi Péterékhez. A jövevényeket persze, hogy nem ismerhetik, hiszen Oláh János Kossuth-díjas, a Szolnok megyében jól gazdálkodó Hoki Állami Gazdaság igazgatója, a gyerekek pedig az új mezőgazdász Péter fiának martfűi játszópajtásai. A vendégsereg körülüli a tornác fonott asztalát. A három jövevénygyerek és az itthoni, ifjú Hunyad Péter. Ott ül megilletődötten az édesanya is, az apa valahol kinn jár a határban. A kétszáz kilométernyi út porát leöblítve Oláh János Kossuth-díjas emeli tekintetét a megszeppent tizenhárom esztendős gyerekre, a kevermesi általános iskola nyolcadik osztályos tanulójára, ifjú Hunyad Péterre. — Kedves Péter fiam, nem szeretnék túlzottan ünnepélyes lenni. Mint sejted is, azért jöttünk, hogy tisztelegjünk előtted. Bátor tettedért Bozsik Tibor bácsi, a Szolnok megyei Állami Gazdaságok igazgatója üdvözletét küldi és ezer forint jutalmat. Gratulálunk. Ez úttörőhöz méltó cselekedet volt Az édesanya elfogódottan szól. — Jaj, csak azóta gondolunk rá, milyen veszélybe került Péter. Tulajdonképpen nem is került, hanem maga kereste. Egy hónapja már — akkor még a Szolnok megyei Martfűn lakott a család —, hogy Hunyad Péter fürödni indult a Tiszára vasárnap ebéd után. Elkísérte hűséges Csöpi kutyája is, akit azóta már a kevermesi játszótársak is megismertek. A Tisza-gáthoz érve nagy pukkanásra és tehénbőgésre figyelt fel Péter. Majd egész csorda bódult fel. Péter a gát tetejére sza kevermesi jutalom a ladt. Ott látta, hogy négy gyönyörű tehén élettelenül bukfencezik lefelé. Azóta kiszámolták, a négy elpusztult tehén 51 ezer forintot ért. De Péternek akkor nem volt erre gondja, ideje. Azt látta rémülten, rohan a megbőszült csorda a Tisza-gátra, ahol a 22 ezer voltos magasfeszültségű vezeték drótja 80 centiméternyire csüng a föld felett. S a megvadult gulya nyomja magával Angyal Pál tehenészt is. Péternek jelese volt fizikából. Tudta, az áramvezeték érintés nélkül nem lehet veszélyes. Gyorsan átbújt a vezeték alatt szemben a csordával. És kiáltozva, hadonászva szúrkálta botjával a felé tartó tehenek orrát A visszaterelésben hangjával Csöpi kutya is segített. Percek voltak csak ezek, de nehéz pillanatok. Pétert bármelyik pillanatban a vezetékhez nyomhatja akármelyik tehén. Szerencsére sikerült. De akkorra a Tisza-partról erre tartott a másik csorda. Törzskönyvezett kiváló tehenek azok is. Milliós érték. Péter rohant és szólt a gulyásnak. Aztán újabb vágta a gazdaság igazgatójához. A fürdésből hát nem lett semmi. De bátorságával óriási értéket mentett meg ifjú Hunyad Péter. Tettét a Szolnok megyei Állami Gazdaságok Igazgatósága ezer forinttal jutalmazta és kormánykitüntetésre terjesztette fel. A jutalompénzt hozta el magával Oláh János igazgató és a héki játszótársak: Borhi Márta, Oláh Béluci és testvére. A pénzből — Péter rögtön eldöntötte — Tihany kerékpár lesz. Lehet, hogy azóta már azzal karikázik megérdemelten a kevermesi főutcán. De most, a jutalom átadása perceiben nagy a megilletődöttség. Csak a ünneplért találja fel könnyedén magát —Gyerekek — szól ujjongva martfűi volt pajtásaihoz —, amíg maradtok, gyertek, játszunk egyet. Borzák Lajos Vigyázat, feltaláló! Ötletgazdag amerikai film, itt-ott komolyabb mondanivalóval fűszerezve. (Bemutatja a csórvasi Május 1 mozi, július 14-től 16-ig.) 5 Vasárnap Veteránokkal Nagykőrösön • Negyvenöt évvel ezelőtt fiatalos lelkesedéssel, belső tűzzel, konok elszántsággal indultak el Békéscsabáról Nagykőrösre, hogy beálljanak a Vörös Hadseregbe, harcoljanak a dicsőséges Tanácsköztársaságért. Most ősz a hajuk, ritkul is már, higgadt, komótos vagy remegő a mozdulatuk, öreges a léptük, hajlott a tartásuk. Hatvan, hetven, hetvenöt évet számolhatnak. Két világégés, két ellenforradalom zúgott át felettük, de nem törte meg hitüket. 1919 emléke forró emlék életük alkonyán is. Ha szóba kerül a harc, felcsillan a tekintetük, átforrósodik a hangjuk: „azt nem lehet elfelejteni sosem...” i Veterán vöröskatonák, békéscsabaiak. Hétfőn nagy útra vállalkoztak: ellátogattak a hajdani események két színterére, Telekgerendásra, s onnan egy iramodással Nagykőrösre. Huszonkilencen szálltak buszba a borongós reggelen. Velük tartott Kovács Pál országgyűlési képviselő, Kendra János népfront-titkár, Vrbovszki György, a városi pártbizottság munkatársa, s ott voltam magam is, krónikásnak. Útjukat a Hazafias Népfront-bizottság és a városi pártbizottság szervezte meg. Telekgerendáson nem sokat időztünk. A kis csoportból tizennégyen vettek részt abban a vértelen akcióban, mely 1919 március végén zajlott le. Két páncélvonattal megállásra késztettek egy franciákkal teli csapatszállító vonatot az állomáson. Arra a riasztó hírre özönlöttek ki Csabáról akkor, hogy a franciák el akarják foglalni a várost Eléjük jöttek, lefegyverezték az álmos katonákat, aztán beszállították őket a városba. A nép örömujjongva várta a rajtaütőket.Aztán két nap múlva elengedték a sereget, kiderült, hogy Aradra tartott...) □ Szétnéztünk az állomáson, rekonstruáltuk az akkori helyzetet, a páncélvonatok manőverezését, aztán folytattuk tovább az utat. A buszrádió kellemes zenéje, az elsuhanó tájak szépsége, az érlelődő termés látványa, a beszélgetés lehetősége derűre hangolt mindenkit. Nem volt hiány évődésből sem. Ha nem is mondta ki, mindenki arra gondolt, hogy mi várja Nagykőrösön, ahol ifjúságának két szép hónapját töltötte. Felrajzoltak az emlékek arról a napról, amikor beöltöztek az egyenruhába, amikor az első szabad május elsejét ünnepelték a körösiekkel együtt. Nagy többségük azóta sem járt a városban, de még környékén sem, így aztán bizsergető volt a gondolat: mennyi maradt meg a régi Nagykőrösből, milyen most, 1984-ben? A városi művelődési ház patinás épülete elé sűrű szálú esőben érkeztünk meg. Nem tudta az hűteni egy cseppet sem a találkozás melegét, bensőségét! A harcostársaknak kijáró örömmel paroláztak egymással a vendégek és vendéglátók. Frejtág Béla, Harsányi Ferenc, Csókás László, Zombori Lajos, Gazdagh József, Vágó György, Kóka Sándor fogadta a csabaiakat, a városi pártbizottságot a fiatal, agilis Horváth József osztályvezető, a népfront-bizottságot Horváth Lehel titkár, a tanácsot Reszeli Sós Ambrus vb-titkár képviselte. □ Hamarosan előkerült Sass György elvtárs is, aki 1919-ben a helybéli direktórium tagja volt. Ő tartotta a köszöntő beszédet, ami igen meghatotta a csabai öregeket. A felejthetetlen napokról szólt, a körösi nép fénylő öröméről, az együtt ünnepelt májuskezdetről, a kiképzésről, aztán a harcokról, s a mai valóságról, az egykori álmok beteljesedéséről, az ottani veteránok munkálkodásáról, tenniakarásáról. Aztán egész nap velünk járta a várost, mely hajdanán szállást adott a csabaiaknak, kenyeret és fegyvert, meg biztatást. Horváth József a mai körösi örömöket, gondokat sorolta el. A régi szeszfőzdéből hatalmas konzervgyár lett, ládagyár, faárugyár ad megélhetést a nép egy részének, szépen gyarapodnak a szövetkezetek, épülnek a lakások. Most 26 ezer lakosa van a városnak. Azt már a Ci fra-kert, a Hősök tere, s az utcák bizonyították ékesen, hogy a körösiek szeretik városukat, munkálkodnak érte. Gyönyörűek a parkok. Déltájban, amikor a konzervgyárba indultunk, felszakadtak a felhők, kisütött a nap, élesztette a jó közérzetet. A séta a gyárban több mint kétórás volt. Előtte Szűcs Sándor főmérnök vázolta a gyarapodást, évről évre tartó fejlődést. Most hatezer vagon konzervet készítenek évente háromezer munkás közreműködésével. 1970-ben már 11 ezer vagonnal akarnak számolni. A veteránon elismerően bólogattak: ez igen. Ki hitte volna közülük 45 éve, hogy ilyesmit hall itt? A dobozüzemben, a lévonalnál, a készáruraktárakban minden látnivalót alaposan megnéztek az öregek Leskó László osztályvezető kalauzolása mellett. Nagyon elégedetten búcsúztak el a gyáriaktól. A gyárból a Ceglédi utcába vezetett az út, az egykori hadosztályparancsnokságra. Az épület most is áll, meleg családi otthon. A posta szomszédságában, a Hősök terén elragadóan kedves, gondozott park áll az egykori pécsiház helyén. Ebben a házban osztották 19-ben a vöröskatonák egyenruháját. Most vakációzó gyerekek önfeledt játékától hangos a környék. Az öregek derűsen simogatták tekintetükkel a gondtalan apróságokat. Azt hiszem, elgondolták: ezeknek a boldogságáért, öröméért is harcoltunk egyszer. Az ebéd ünnepi volt, helybeli Ezerjó borral koccintottunk közben. Utána a nagyerdőt kerestük fel, aztán a négyszáz éves gimnáziumot mutatták meg vendéglátóink, ahol Arany tanár úr lakja állt hajdanán. Emléktábla és emlékmű őrzi körösi napjainak valóságát. A Cifra-kertre kevesen ismertek rá. Szebb, mint valaha. A táncaréna már akkor is megvolt igaz, amikor a veteránok itt jártak, de az ezerszemélyes szabadtéri színpad, a söröző, a sok kényelmes pad csak a felszabadulás után került ide. „Tanulhatnánk parképítést”, pendítették meg többen Békéscsabára gondolva. Alkonyodni készült már, amikor hazafelé indultunk. A sok sétától, a sok látnivalótól egy kicsit eltörődötten szállt buszba a küldöttség. És élménnyel, mesélnivalóval telve. Mindenki úgy érezte, hogy érdemes volt felkerekedni, széjjelnézni abban a városban, ahonnan negyvenöt éve csatákba indult . Új hitet, új erőt ajándékozott a veteránoknak ez a nap: lám, megérte a harc, s érdemes ezután is dolgozni, serkenteni, küzdeni, összevetni a vállat a szebb életért munkálkodó fiatalabbakkal. Pallag Róbert A Vörös Hadsereg egyik páncélvonata, melyen a békéscsabai vöröskatonák is teljesítettek szolgálatot.