Ország-Világ, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)
1969-12-31 / 53. szám
személyében, hiszen olyan főúri vendégek szerepeltek vendégeinek névsorában, akik minden aggályt eloszlattak. Számolatlanul adták át kofferekben a briliánsaikat, ékszereiket és minden mozgósított készpénzüket a lordnak, hogy az majd adott pillanatban külföldre menekítse a vagyonukat. Hitelét növelte még az is, hogy például egy fényes kaviáros-pezsgős mulatság után reggel harminc taxit hozatott a várbeli palota elé és egész vendégseregével kikísértette magát a repülőtérre, ahol bérelt repülőgép várt rá. Miközben a magas hivatali tisztségeket viselő előkelőségek ölelgetve búcsúztatták az „üzleti ügyben” néhány napra Londonba utazó nemes lordot, a vámosok nem sokat akadékoskodtak és a titkár vámellenőrzés nélkül cipelhette a repülőgép fülkéjébe a nehéz bőröndöket. Ki gondolta volna, hogy egy ilyen nagy úr esetleg csempészutakra indul? Egy hét múlva ismét Pesten volt, és folytatta tékozló életmódját. Arra vigyázott, hogy időnként bizonyíthasson klienseinek, de arra is, hogy jócskán maradjon a rábízott vagyonokból a főúri élet fedezetére. Mint minden fezér, Hampton is narancshéjon csúszott el. Szerette a könnyűvérű nőket, az éjszaka pillangóit, akiket elkápráztatott pazarló kedvével, elhalmozott bundákkal, ékszerekkel és pénzzel. Állandó budapesti barátnőjéül Lujzát, az Arizona mulató szép táncosnőjét választotta, de amikor egy berlini „menyasszony" is Budapestre érkezett, Lujzával sürgősen szakított. A bánatos táncosnő elpanaszolta a lord hűtlenségét egy újságírónak, akinek azt is elárulta, hogy a lord a neki átadott értékek javát elsikkasztja. Legutóbb is azzal kérkedett még, hogy a szekrényében 15 kiló aranyrúd vár felváltásra... Az újságíró másnap felhívott egy londoni tudósítót, és információt kért lord Hamptonról - csodálatosképpen ez eddig senkinek sem jutott eszébe. A válasz pár nap múlva megérkezett: az igazi lord Hampton egy idős bútorgyáros, aki bénasága miatt tolókocsiban közlekedik jelenleg is Londonban. Aki tehát magát lord Hamptonnak adja ki Budapesten - nyilvánvalóan szélhámos. Néhány napi magánnyomozás után a titokzatos lordot leleplezték. Kiderült, hogy Európa úgyszólván valamennyi országában keresik hasonló bűncselekmények miatt. Időközben befutott az osztrák rendőrség körözvénye: 1938- ban Bécsben ugyanis Ordódyné König Adél Sankt Gallen-i lakostól 42 brilliánsból álló felbecsülhetetlen értékű nyakéket, 30 drága briliáns gyűrűt és vagy 3500 fontsterling készpénzt csalt ki. Ezzel az alaptőkével a bőröndjében érkezett Budapestre ... A leleplező cikk megjelenése után egymás után berregtek a telefonok: a főherceg kabinetirodája, Imrédy titkárja és ifj. Horthy István tiltakozott a szerkesztőségekben, hogy nevüket a lorddal kapcsolatban esetleg megemlítsék. Ha neveket nem is közöltek, de félreérthetetlen célzásokat tettek a lord főúri környezetére, amelynek asszisztenciája megkönynyítette a XX. század egyik legügyesebb szélhámosának a pesti csalássorozatot. Ráadásul még a becsapott ügyfelek sem mertek jelentkezni, de a napvilágra került bizonyítékok alapján a bíróság így is 4 évre ítélte az állordot sikkasztás, okirathamisítás és valutacsempészés sorozatban elkövetett bűntette miatt. Vivian Leroy 1944-ben szabadult, utána kitoloncolták az országból. Az éjszakai mulatók népe együttérzett vele és meggyászolta a bőkezű vendéget. Hálából a mesés számlákért megszervezték a napi privát-koszt börtönbe küldését... A legújabb hír, a bevezetőben említett levél adatai szerint Hampton tehát még most sem fejezte be kalandoréletét. Ismét „olajra lépett”. Úgy látszik azonban már erősen öregszik és csak kisebb stílű szélhámosságra futja kétségtelen tehetségéből. Most csak 10 ezer dollárnyi adósságért körözik, de vajon mi lehet még a sánta lord füle mögött? Ráthonyi János Személyében nem lehetett kételkedni Egy londoni telefon lerántja a leplet A véletlen egy asztalhoz ültetett... m^Liportutam befejezésekor a hazautazásom előtti vasárlói napon ebédre hívtam Moszkvában tanuló fiamat. Lázas influenzám miatt nem mertem a szállót elhagyni. ‘QV a Rosszija egyik emeleti éttermébe mentünk. * ~ Az üres asztalokhoz delegációt vártak, ezért megkértek bennünket, engedjük meg, hogy valakit mellénk ültessenek. Jólöltözött, szimpatikus arcú, szakállas fiatal férfi volt, akit odakísértek. A rendelésnél észrevettük, hogy orosz tudása nem tökéletes, s találgatni kezdtük, milyen nemzetiségű lehet. Az újságíró vasárnap és betegen sem tud szabadulni hivatásától — érthető talán, hogy rövidesen megtudtuk: francia. Hamarosan beszédbe elegyedtünk, különösen mikor kiderült, hogy fizikus — éppen, mint a fiam. Michel Monnin egy nukleáris-fizikai laboratórium tudományos osztályának a vezetője Clermont-Ferrand-ban. — Először jár a Szovjetunióban? — Nem. 5 évvel ezelőtt, 25 éves koromban, turistaként itt voltunk nászúton biológus feleségemmel. — S miért éppen ide jöttek? — Külföldre akartunk menni, és én javasoltam ezt az országot. Úgy gondoltam, nálunk nem ismerik eléggé. Érdekelt a valódi helyzet. — És milyennek találták? — Gondolja el, nyár volt és mi szerelmesek. Egy — ahogy nálunk mondják. — „kétlovas” kis Citroennel jöttünk. Ütközően eltört a motorunk. Mindenki segített. Megcsinálták a kocsinkat, s ha valahol sorba kellett állni s meghallották a beszédünkről, hogy idegenek vagyunk, előre engedtek. Az emberek mindenhol kedvesek voltak velünk. Pedig nagy utat tettünk meg — egy hónap alatt. — Az útvonal?i — Minszk — Szmolenszk — Moszkva — Kurszk — Harkov — Zaporozsec — Jalta — Kijev — Zsitomir — Lvov — Uzsgorod. — Most is magánemberként jött? — Egy fizikusnak nincs olyan sok pénze, hogy magánemberként utazgasson. Hiszen elég gyakran szólítja külföldre valamilyen tudományos feladat. Most Dubnában voltunk 2 hétig egy francia fizikus kolléganőmmel. Ez hivatalos út. — Hogy került sor erre a meghívásra? — Firenzében egy nemzetközi szimpozionon találkoztunk orosz tudósokkal s már akkor kiderült, hogy kutatásaink egyik vonala találkozik. Ebben az évben nálunk Clermont- Ferrand-ban szerveztünk egy nemzetközi tudományos tanácskozást, amelyen 25 ország fizikusai vettek részt. A magyar Medveczki és Sümegi professzorok is ott voltak, jöttek amerikai, ausztrál, belga, bolgár, japán és szovjet tudósok. Akkor hívtak meg bennünket Dubnába, ahol különböző országok fizikusai közös kísérleteket folytatnak. Hrisztov bolgár profeszszor mellett dolgoztunk — néhány új, nagyon nehéz elemmel végeztünk kísérleteket. Az óceán 5 ezer méteres mélységéből felhozott kőzeteket és kozmikus anyagokat vizsgáltuk többek között. A kutatásokat otthon folytatjuk és az eredményeket kicseréljük. — Miért mondta, hogy egy fizikusnak nincs annyi pénze, hogy abból utazgasson? — Mert általános, hogy azok az egyetemi társaim, akik nem tudományos munkára, hanem az iparba kerültek, jóval többet keresnek. Talán mert ott kötöttebb a munkaidő. — Nem hiszem, hogy azért. Úgy gondolom, az iparban dolgozó kollégái fizetését a nyereség határozza meg, a tudósokét pedig mindig az, mennyit akar, vagy tud az állam áldozni a tudományra. Hiszen a tudós hajnalban és vasárnap is töri a fejét, neki valóban végtelen a munkaideje. — Mennyire igaza van. Hogy lehet, hogy ezt nálunk otthon a nők nem értik meg ennyire? Mielőtt elindultam, vasárnap már az itteni tudományos munkámmal foglalkoztam. S a feleségem szemrehányóan azt mondotta: két hétre elmesz, és az utolsó napon is a munkáddal foglalkozol. — Hát azért ez nem a nők — hanem a feleségek kérdése. Nem is lenne igazi feleség, aki ne sajnálna minden percet, amit nem vele tölt a férje — még ha maga is tudománnyal foglalkozik. Újdonsült ismerősünk elnevette magát és elővette szép, szőke felesége és kisfia fényképét. — Most megyek ajándékot vásárolni nekik. A kisfiamnak egy orosz inget szeretnék. Megkértem, adjon egy fényképet magáról — olvasóink számára. — Csak egy nagyon rossz van nálam ... Tanúsítom. Csak a szakáll hasonlít... S. Zs. 25