Ország-Világ, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1970-01-07 / 1. szám
FINOM METSZETT BOROSPOHÁR Az áruházi üveg - és porcelánosztály pultjai előtt egy idős asszony álldogál. Tekintete gondterhelten kutat a polcokon. Majd táskájából üvegcserepeket szed elő. Egy eltört pohár maradványait. Azokat próbálja a pulton összeállítani. A sok vásárló közt nehezen jut az eladóhoz. Végre megszólíthatja: — Kérem szépen, kedves fiatalember! Segítsen rajtam. Nézze ezt a poharat. Nem látok ilyet sehol... Az eladó, akit egyszerre többen is kérdezgetnek, kicsit fáradtan, s türelmetlenül fordul hozzá: — Miféle poharat kíván? Kicsit, nagyot? Vizeset, borosat, olcsót, vagy finomabbat... — Borospoharat. És éppen ilyet. Mutattam már. Megint rámutat a jól-rosszul összerakott darabokra. — Talpas pohár volt, úgy látom — mondja a fiatal eladó. Lehajol és a pultra helyez néhány borospoharat. — Tessék. Hányat kíván? — Én csak egyet. De hát... Ez itt egyik sem olyan. Nem olyan, amilyen nekem kell. Metszett pohár, vékony, finomabb. Olyat tessék keresni. — Most nincs metszett borospoharunk — hangzik a pult mögül. És a fiatalember máris a következő vevőhöz fordul. — Jaj istenem, de nagy baj ez — sopánkodik az öregasszony. — Szervizből tört el, én voltam a bűnös, mit csináljak, kicsúszott a kezemből. — Egy férfinek és egy nőnek mondja már ezt, akik résztvevően hallgatják. — Mert vendégek voltak nálunk, vagyis a fiaméknál, tegnap este, azért tettük az asztalra a metszett poharakat. Azután, magam sem tudom már, hogy a mosogatásnál hogyan csúszott ki a kezemből. A fiam nem olyan, nem szólna érte, hanem a menyem ... Úgy néz rám, olyan haragosan és annyiszor felemlegeti, hogy mennyi kárt csinálok ... Nehéz azt elviselni. De megyek is már, telik az idő, hátha mégis találok másutt. Még megkérdi az eladót: — Tessék már azt nekem megmondani, hol kaphatnék én ilyen poharat? S ha találnék, vajon az mennyibe kerül? Van énnekem ötven forintom, abból kitelik? Késő délután van, már özönlenek a vevők, — a kérdésekre elmarad a válasz. Többen látták még aznap a szomorú öregasszonyt, amint egy-egy üveg- és edénykereskedés előtt álldogál. És elsírja — mint e sorok írójának is —, újra meg újra szorongó félelmét, panaszát: hogyan menjen ő haza, hogyan álljon haragos, mérges menye elé a drága, szép, metszett pohár nélkül!? Most majd megint szemére veti többi bűnét is. Tavaly elrontotta a porszívót, nemrég levert egy vázát takarítás közben, és a vasalóval kiégetett egy párnahuzatot. Beesteledett, az üzletek bezártak. Különben sem hitte már, hogy rátalál a szervizhez illő szép, metszett pohárra. Megindult hát haza, fia és menye lakása felé. Gondolt-e valaha arra, hogy az a sajátja volt? A saját otthona. Ott élt férjével, ott özvegységében, ott nevelte fel a fiát. S benne minden az övés bútorok, szőnyegek, ágyhuzatok... és a vitrin is, porcelánjaival és azzal a szép borospohárkészlettel, amelyből ma eltört egyet. Sikerült idejében hazatérnie. A fia, s menye még nem érkezett meg. Bement a fürdőszobába, és — előszedte a ládából a szennyest és nekilátott mosni... Amikor Friedrich Schiller — a klasszikus német költő és drámaíró — Stuart Máriáról szóló szomorújátékát írta, több levelet is küldött az akkor különben már a szomszédságában lakó Goethéhez. E levelekben azonban csak néhány sor vonatkozik az egyszerűen csak „Máriá”-nak becézett műre. Schiller betegségéről panaszkodik, arról, hogy feleségének súlyos rohamai vannak, hogy egyesztendős kislányát, Nanette-t be kellett oltatnia, hogy sürgesse meg Goethe a lipcsei Cotta kiadótól járó pénzt, és így tovább. Ami Goethét illeti, ő egyetlen levelében (pedig nagyon sokat leveleztek) utal barátja új történelmi szomorújátékára. Az 1800. június 12-én keltezett levelében a „Faust” alkotója arról értesíti a „Mária” befejezésén dolgozó Schillert, hogy tudomására jutott: a szentáldozás szertartását is színpadra kívánja vinni. Erről határozottan eltanácsolja, és mert ő a weimari színház vezetője is, sürgősen magához parancsolja Schillert... Azért vetünk itt fel — szokásunk ellenére — „irodalomtörténeti” vonatkozásokat, hogy segítségükkel is érzékeltessük a mai nézőnek: a klasszikus Schiller klasszikus műve, a Katona József Színház által most felújított „Stuart Mária” éppenséggel nem az iskoláskönyvek számára készült. Egy sok bajjal küzdő, talán már korai halálát is érző költő mondja el — újabb nehézségeket is vállalva — vallomását arról, hogy akiben van lelki nagyság és igazi szenvedély, azt sem ellenségeinek üldözése, sem barátainak óvatoskodása nem tudja megrendíteni. A „Stuart Mária” világszemlélete ma talán túl patetikusnak hat, és a történelem iránt komolyabban érdeklődők tudják, hogy az angol Erzsébet királynő (a római egyház ellen lázadó VIII. Henrik lánya, s egy ideig Shakespeare patrónusa) és a volt skót királynő, Stuart Mária valódi kapcsolata sokkal bonyolultabb (és mai szemmel drámaibb is) volt, mint ahogy azt Schiller ábrázolja. Mégis, csak dicsérni tudjuk a színház vállalkozását, hogy Erdődy János új, kitűnő fordításában, Both Béla érdekes, látványosságot és meghittséget jól ötvöző rendezésében — módot adott nekünk, hogy tapsoljunk a bátorságnak és a költészetnek. Hogy Stuart Mária valójában nem volt olyan bátor, s hogy ha az is volt, az történelmileg, Erzsébet új törekvéseket kifejező igazságának árnyékában, nem érdekes? Szellemileg mindinkább felnövekvő közönségünk már el tudja választani a történelmi tévedéseket a drámai igazságtól. És a „Stuart Máriá”-nak van ilyen igazsága. És ez önmagunk vállalásának — ma sem aktualitás nélkül való — kötelessége. Ez az igazság azonban nem lehetne szuggesztív, ha Váradi Hédi nem tudná érzékeltetni a címszerepben az idealizált skót ex-királynő mellett az életben maradás lehetőségeit és a szép halált egyaránt kereső asszonyt is. Teljes gazdagságú alakítás Váradi Hédié. És Mezei Mária Erzsébetje is — különösen a második részben — a mű mögötti mozzanatokkal, eszközökkel tette modernebbé Erzsébet (Schiller szerint) siváran kegyetlen alakját. A többi szereplő közül Bessenyei Ferencre figyeltünk, aki izgalmas egyéniségével szét tudta feszíteni Leicester grófjának csak szűk lehetőségeket nyújtó szerepét. És Sztankay Istvánra, akinek Máriába (és a lehetetlenséget nem ismerő szabadságba) szerelmes Mortimerje a mai fiatalok egy bizonyos típusát (olcsó aktualizálás nélkül) idézte. A. G. Erzsébet (Mezei Mária) és Mortimer (Sztankay István) MTI Fotó : Keleti Éva felv. STUART MÁRIA Schiller-felújítás a Katona József Színházban 25