Ország-Világ, 1973. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1973-11-14 / 46. szám
milm? A szovjet filmnapokkal összefüggésben, de máskor is kérdezték már tőlem, hogy miért „nem hagyják abba a szovjet filmesek ezt a háborús témát”? A kérdés nem a filmek minőségét firtatja, sőt, valahányszor az egyes háborús filmeket boncolgattuk, a konkrét esetet, rendszerint úgy vélekedtek a kérdezők, hogy „nagyszerű filmek ezek”, csupán a „téma ... miért ez a téma?" Csudráj erre egyszerűen azt mondta egy ízben: „ Háborús film nincs, csak film. Jó film vagy rossz film. Film, amely az alkotó szándékaihoz, a közönség érdeklődéséhez választja meg eszközeit, cselekményét. Nos, a válaszban tulajdonképpen benne van a lényeg. Sem Csuhrájt, sem egyetlen más jelentős szovjet filmírót, rendezőt nem vádolhatnák meg azzal, hogy a fegyvercsörtetésről, magáról a háború külsődleges jelenségeiről filmet készített. A „Ballada a katonáról”-ból Aljosa tekintete, jelképes alakja él tovább bennünk, a „Csendesek a hajnalok”-ból a katonalányok életsorsa ivódik bele az emlékezetünkbe, nem valamiféle tüzérségi párbaj. S vajon a Solohov—Bondarcsuk film, az „Emberi sors" békés sofőrje nem azért áll-e elénk a lelki gazdagodás egyik klasszikus figurájaként, mert ember maradt a háború poklában? Emberről szól ez a film is, akár a többi, egytől egyig. Én azt hiszem, a jóindulatú kérdezőket javarészt a „nem akarom én ezt már látni sem” egyébként érthető emberi ösztöne befolyásolja. Eleget tegyen-e a filmíró, a filmrendező, a filmgyártó, a filmforgalmazó ennek az ösztönös kérésnek? A háború emlékeit jellemvonásokká sűrítő, ötvöző, mai időszerű drámai fordulatokká kimunkáló, sőt, a történelmi távlat páncélja mögül iróniát, vígjátékokat megcsillogtató sikeres kísérletek fényében, nyugodtan állíthatom, hogy ebben az értelemben a kérdezők „nyitott kapukat döngetnek”. A „Békét az érkezőnek” derűs epizódjai, a háború éveit a kalandfilmek izgalmas fordulataival megelevenítő játékfilmek, a „kémtörténetek” krimi-izgalmai a képernyőn, a mozivásznon, sorra-rendre ezt tanúsítják, és egyre bővül ez a repertoár. Lehetne belőlük több is? Sikeresebbek is? Gondolom, a szovjet alkotók szívesen vállalják és teljesítik ezt az igényt. Éppen az idézett Csuhráj által vezetett kísérleti filmstúdióban is készültek és készülnek ilyen filmdrámák, vígjátékok. Ám az ösztönök igényét az igazi filmművészet mégsem fogadhatja el teljesen. Ezt is őszintén ki kell mondanunk. Ennek egyszerű oka van. A társadalmat ért megrázkódtatások, próbatételek, a mélyen a „húsba vágó” sorskérdések kitörölhetetlen nyomot hagynak egy népben s az egyes emberben is. A saját árnyékát pedig senki sem ugorhatja át. Egy egész nép különösen nem. Az egyes ember erkölcsi feloldozást, „lelki békét” kereshet a felejtésben, de egy népnek, egy felelős alkotónak nem lehet meghamisítani büntetlenül a saját lelkiismeretét. Ez benne él drámában, tréfában, minden reflexében. Az alkotó egyszerűen nem érti, nem értheti saját kortársait, a jelenkor látszólag az előzményektől független gondjait, örömeit, ha nem ismeri a sorsformáló előzményeket. Enélkül talaját veszti mindenféle szimbólum, képzettársítás. S íme, ha a dolgok mélyére néz, szembetalálja magát a kitörölhetetlen nyomokkal, s bennük a háborúval. S ez végső soron nemcsak a szovjet filmművészet gondja. Ez logikusan kíséri és kísérti hazai filmtermésünket és a világ haladó filmművészeit egytől egyig. Gondoljunk csak a „22-es csapdájára”, a „Hetedik kereszt”-re vagy akár az „Elátkozottak”-ra. Sőt, számíthatunk arra is, hogy a béke reálisabb valóságának fényében újólag reflektorkévébe fogja saját tudatunk és a művészet a béke árát, a háború korunkat determináló félelmeit, felismeréseit. Lázongó ösztöneinket csillapítva sem hunyhatjuk be a szemünket a világ elől. A világ bennünk él, nemcsak a filmvásznakon. Bennünk fáj, és bennünk gyógyul. Az igazi művészet akkor segít, ha orvosságot ad, s nem „befeledtető” alkoholt vagy hányingert okozó kábítószert. (Kelemen) Csendesek a hajnalok női főszereplői Csokonai és Lilla nyomában Dunaalmáson Dunaalmás — először III. Ince pápa oklevele említi 1213- ban — ősidők óta lakott hely. Az évszázadok során számos történelmi esemény fűződik hozzá, mégis másról nevezetes: Lilláról, Csokonai halhatatlan múzsájáról. A Duna kék szalagja és a part közelében terpeszkedő dombok között húzódik a község. A Dunára néző domboldalon fekszik a temető, Lilla sírjával. Lenn a parton — a temetővel szemben — áll a költő szobra, mellette (Lilla egykori lakóháza helyén) a művelődési ház, a Csokonai— Lilla emlékszoba. Dr. Ferenczy Miklós körzeti orvossal, a Lilla-kérdés szenvedélyes kutatójával beszélgetünk. — Tudományos dolgozatot készítettem a koleráról — mondja —, s forrásként használtam az 1800-as évektől vezetett anyakönyvet. Ebben bukkantam rá Lilla nevére, akinek második házasságánál azt is bejegyezték, hogy „Néhai Vitéz Csokonai Mihály Lillája”. (Az első férj, Lévai István, míg élt, nem tűrte e név kiejtését.) Idős emberektől érdeklődtem, mit hallottak szüleiktől — akik még ismerték Vajda Juliannát — Csokonairól és szerelméről. Gyűjtöttem a szájhagyományt, felkerestem az emlékhelyeket, a Széchényi könyvtárban tanulmányoztam a korabeli iratokat. Csokonai többször megfordult Komáromban, itt ismerkedett meg Vajda Juliannával is. 1797-ben a költő — Komáromban a Tó utcában — eljegyezte Lillát az apjától örökölt és ereklyeként őrzött pecsétgyűrűvel. (A gyűrűn kis méregtartó van, s ez valószínűleg összefügg Csokonai apjának borbély-kirurgus foglalkozásával.) A lány szülei nem tudhattak a titkos eljegyzésről. Ebben az időben született Csokonai Hálaének a Vénus oltáránál című verse, melyben elragadtatással írja: „Kegyes Cipris! Még csókot is / Ragasztott ő orcámra, / S még többet hányt / Pecsét gyanánt, / Az esküvés közt számra.” Vajda Elek, Lilla unokaöccse szerint Vajda Juliannát erőszakkal adták a gazdagnak vélt Lévai István fakereskedőhöz. (Lilla 46 év múlva — amikor megtudta, hogy végrendelkező férje semmit nem hagyott rá — merte bevallani, hogy Lévai szegény _s volt.) Szendrey Imre írja a komáromi lapokban, hogy a makacskodó Juliskát az anyja közvetlenül az esküvő előtt alaposan megverte. (A pecsétgyűrűt Lilla koporsójának leszögezésekor Végh Mihály, a második férj húzta le ujjáról; jelenleg a debreceni Déri Múzeumban található.) Dr. Ferenczy Miklós az öszszegyűjtött kutatási anyagot 1968-ban Csokonai Lillája címmel könyv alakban is megjelentette. Azóta is foglalkozó Csokonai szobra Dunaalmáson Kétszáz éve született Csokonai Vitéz Mihály Dr. Ferenczy Miklós