Ország-Világ, 1979. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1979-01-03 / 1. szám
B A BANK KAPUI NYITVA ÁLLNAK... Beszélgetés Dr. Csernok Attilával, a Nemzeti Bank elnökhelyettesével az alkotó gazdasági légkör feltételeiről Az újévi jókívánságok játékos jelképe a négylevelű lóherével díszített szerencsepénz. Mostanában, az esztendőváltás emelkedett hangulatú napjaiban egyesek úgy vélik, igencsak többet kell adnunk és kapnunk a BÜÉK e szimbolikus fizetőeszközéből, hogy — legalábbis 1979-ben — foganatja legyen a közösen kinyilvánított óhajnak: éljünk tartalmasabban, eredményesebben. És az igazi pénz? A forint? Ki kap belőle többet, s ki kevesebbet? Hol forog gyorsabban, hol és miért lassabban? S ha már költjük — magánemberként éppúgy, mint valamely vállalat megbízásából — mire érdemes kiadnunk? Kérdezni könnyű, ám a pénz forrásánál, a Magyar Nemzeti Bankban felelnek-e? Dr. Csernok Attila elnökhelyettes azonnal megnyugtat: az ország pénzügyei nyíltak, régen nem övezi homály a gazdálkodás, a hitelezés gyakorlatát. Sőt a pénzintézet éppen azon van, hogy partnerei ne pusztán ügyfelek legyenek, hanem együtt gondolkodó és együtt cselekvő társak a közös programok megvalósításában. Tréfásan gyakran idézik azt az angol mondást, miszerint a világ dolgairól a bankosok a politikusoknál is hamarabb tájékozódnak. Az elmúlt fél évtizedben a nemzetközi gazdasági életben jócskán történt néhány váratlan fordulat. Vajon a magyar pénz szakértőinek sikerült-e a beérkező információkból a legjobb, a leghatásosabb tanulságot levonniuk? — Azt hiszem, értesüléseink frisseségével sohasem volt baj. A lezajlott robbanásszerű változásokat pedig nálunk jóval tőkeerősebb bankokban sem értékelték pontosan. Túl gyorsan követték egymást az események, a világ túlságosan is bonyolult ahhoz, hogy mindenről azonnal helyes képet alkothassunk. Ez korántsem afféle diplomatikus mentegetőzés; ez az igazság. A nyersanyagok áremelkedéséről körünkben is voltak, akik — utólag tudjuk, tévesen — azt tartották: ez a tendencia átmeneti, mint például az 1970-es dollárkrízis. Ehhez járult az a vélekedés, hogy a mind dinamikusabban kibontakozó KGST-integráció megállítja az inflációt. A gyakorlat bebizonyította: a szocialista országok gazdasági közössége képes ugyan csillapítani a tőkés ármozgások erejét, de mert a világpiac oszthatatlan, a nyugaton gyorsan emelkedő árak, ha lassan is, de „begyűrűznek " a KGST-országok egymás közti kereskedelmébe. Ezzel egy időben pedig túlbecsültük a magyar gazdaság teherbíró képességét. A korábbi konjunkturális periódus sikerei többekben elaltatták a gyanakvást, miszerint egy csapásra megváltozhatnak a belső tendenciák. A gazdaságpolitika maga is úgy ítélte, hogy különleges szigorítások nélkül is elérhetjük a hatékonyság javítását. Ez sajnos nem következett be, sőt a vállalatok külpiaci árveszteségeit az állam, a költségvetésből — tulajdonképpen ellenszolgáltatás nélkül — megtérítette. — Ön a magyar gazdaság teherbíró képességéről beszélt. Tudjuk, ötéves tervet még soha olyan jól nem teljesítettünk, mint a legutóbbit, a negyediket, pedig a ciklus második felében már igencsak jelentkeztek a világpiaci gondok. Az ekkor meghirdetett kiemelt kormányprogramok ugyanakkor rendületlen lendülettel folytak tovább, jóllehet ezek költségei lekötötték a beruházási előirányzatok túlnyomó részét. A Közgazdász berkekben még most is nagy viták folynak e fejlesztési célok mértékének hasznosságáról, s különösen arról a hatásról, amelyet e programok különkülön és összességükben a külkereskedelmi mérlegegyensúlyra gyakoroltak. Én magam a magyar gazdaság történetében változatlanul kiemelkedőnek tartom az alumíniumipar, a közúti járműgyártás, a számítástechnika, az olefinipar koncentrált fejlesztését, jóllehet e nagyszabású elképzelések megvalósítása sok ellentmondással járt. De még a túlzó aggályoskodók is elismerik: az alumínium-vertikum devizabevételei nemcsak jelentősek, de gazdaságosak is, a közúti járműgyártásban részt vevő cégek megteremtették a nagy sorozatú export lehetőségét, a számítástechnika pedig az ipar egyik legprogresszívebb, más ágazatokat is gyorsabb fejlődésre serkentő területe lett. Az olefinprogramot bírálják a legtöbben, elsősorban a beruházások feszültségei, s a termelés világpiaci érzékenysége miatt. Valóban, a kapcsolódó műanyagfeldolgozás bázisai nem épülhettek ki, de az még így, a kissé felállított tető alatt is világos, hogy ha évekkel előbb óvatoskodtunk volna, ma (s ez a jövőre fokozottabban érvényes), további súlyos milliárdokat kellene importra költenünk. Nyilván nem véletlenül feledte ki a felsorolásból a földgázprogramot, a könnyűszerkezetes építési mód elterjesztésének tervét, s végül a textil- és ruházati ipar rekonstrukcióját. — Szó sincs róla. Legkönnyebb dolgom persze a könnyűszerkezetes programmal van. Az építési eljárás sok előnye, így a gyorsaság, a korszerűség, közismert. De azt is tudjuk, hogy igen drága technológiáról van szó, amivel csak kellő mértéktartás mellett élhetünk. Más a helyzet a földgázprogrammal. Kezdetben úgy képzeltük: a szénhidrogén kínálattal nyomon követhetjük a lakásépítkezések dinamikáját, amit a környezet fokozott védelme is indokol. Elhatározásunknak azonban útját állta a kivitelezői kapacitás szűkössége, az érdekelt vállalatok elmaradtak a vezeték építésével. Ugyanakkor az energiapiac változásai, zavarai is nehezítették a helyzetet. Egy szó mint száz: a hazai kitermelésű és az import földgáz jó részét kénytelen-kelletlen erőművekben égetjük el, ami meglehetősen drága mulatság. Most majd azon kell lennünk, hogy ezen az áldatlan helyzeten mielőbb változtassunk. A legkomplikáltabb kép a textil- és ruházati ipar rekonstrukciója körül rajzolódott ki. Úgy vélem, a program megszabása helyes volt, hiszen hazánk semmiképpen sem rendezkedhet be arra, hogy a belföldi fogyasztás jelentős hányadát tartósan importból biztosítsuk. Más kérdés, hogy a rekonstrukció a világgazdasági változások után is módosítás nélkül folyt tovább. A program ugyanis nemcsak a termelőeszközök korszerűsítését jelentette, hanem olyan anyagok fokozott felhasználását is, amelyek csak dollárért kaphatók a világpiacon. A konvertibilis elszámolású exportban pedig olyan konkurrensekkel találtuk szemben magunkat, mint Japán, Hongkong, Pakisztán, India, s ezek az országok bizony jóval olcsóbban termelnek nálunk. — Ha az ember gazdaságunk tegnapi nehézségeiről hall, joggal hiszi: szakembereink levonták a megfelelő tanulságot. S aztán eltelik egy év és kitűnik, a gondok száma változatlan, s az az érzésünk támad, hogy az érdekeltek mégsem tanultak meg mindent. — A világ nem áll meg a magyar gazdaság kedvéért. A problémák mindig új köntösben jelentkeznek, s mint az elmúlt idő példája bizonyítja, az akadályok gyakran eléggé váratlanul bukkannak fel. A nemzetközi gazdaság sokismeretlenes egyenlet, és aligha hihetjük, hogy a jövőben csupa egyszerű, könnyen megoldható képlettel találkozunk. Az viszont igaz, hogy gazdaságunk nyílt jellegéhez képest ügyeink vitelében még mindig kissé lassúak, sőt több esetben merevek vagyunk. Legalább nyolc éve, hogy valamennyi pártdokumentum, parlamenti értékelés, minisztertanácsi program, terv és költségvetés visszatérő motívuma a gazdasági hatékonyság növelése. Az eddig elért eredmények viszont a világgazdaság mércéjével mérve meglehetősen szerények. Úgy véli, ha a termelő ágak önkéntesen magukra vállalták volna a szigorú feltételeket, előbbre tartanánk? — A gazdasági életben sem szabad illúziókat kergetni, önként aligha nehezíti meg bárki a dolgát, hiszen amíg valaki érdemtelenül is bekerülhet a nyereségesek klubjába, addig ne várjuk mástól, hogy nehezen megszerzett javait csak úgy átadja. Most a gazdálkodás feltételei szigorúbbak. Természetesen ebből a képletből semmiképpen sem hiányozhat az állami és a vállalati érdek teljes azonossága. A kulcsszó az alkalmazkodás. A vállalatoknak alkalmazkodniuk kell a világpiachoz, szükség esetén a termelési menet alakításával is. Emellett a vállalatoknak korszerűsíteniük kell belső tervezésüket, költséggazdálkodásukat. Abban bízunk, minden korábbinál színvonalasabb értékelemző inka A Rába Vagon- és Gépgyárban sorozatban készülnek a kamionok