Ország-Világ, 1981. július-december (25. évfolyam, 26-52. szám)
1981-07-01 / 26. szám
BE373ZZ1 ARATAS IDE Leltárba vették-e a kaszát a kisparaszti gazdálkodás idején? öszszeírták-e valamely statisztikai kiadványban. Még Dózsa György idejében sem történhetett meg, amikor pedig fegyvernek éppúgy használták, mint munkaeszköznek. Tudnivaló volt ugyanis, hogy egy paraszthoz, azaz egy harcoshoz egy kasza tartozik. Mindez azért jutott eszembe, mert egy statisztikai évkönyvben azt olvastam: 1980-ban majdnem 15 ezer arató-cséplőgép volt Magyarországon. 1960-ban még csak négyezer kombájn dolgozott a földeken, ami az aratás gépesítésének 40 százalékát tette lehetővé, 1980-ban 97 százalékos volt a gépesítés, vagyis csak néhány nehezen megközelíthető meredek lejtőt, illetőleg ingoványos talajú táblát kellett kézi erővel aratni. Ezzel egy nehéz és nagy összefogást igénylő, évenként ismétlődő népi megmozdulás örökre a múlté lett. Az idős falusi emberek azonban másképp fogalmaznak. Nem azt mondják, hogy a múlté lett, hanem „kiveszett”. Utólag sokan úgy érzik, nem is volt az annyira nehéz. Aki fiatal volt és erős, az mindenképpen leírta, s amikor emlékezik, egyúttal a fiatalsága jut eszébe. Ami csak szép lehetett. Azt persze nem tagadják, hogy készülni kellett rá, és összefogásra volt szükség. Az első feltett kérdésre most már valamennyire pontos választ adhatok: annyi kasza mindenképpen volt, amennyi munkabíró férfi, ámbár sokuknak a tető keresztléce alá dugva még tartalék is akadt. Aki adott magára, már a februári vásáron gondoskodott utánpótlásról, csapónak való villásgally is szikkadt a fészerben, s mihelyst a szár sárgulni kezdett, alaposan kikalapálták a pengeért. Sokkal fontosabb volt persze annak a megszervezése, ki kivel álljon össze. A nagygazdák aratóbandákat szerződtettek, a többség azonban testvérekből, rokonokból, ismerősökből állt össze és ahhoz a táblához fogtak hozzá, amelyik legelsőre beérett. Ha pedig majdnem egyszerre ért, még jobban meghajtották magukat. Azt mondjuk ma, rohanó korban élünk, sokat akarunk élni és elérni. Pedig mai szemmel szinte elképzelhetetlen az a tempó és teljesítmény, amit az aratás megkövetelt. A távolabbi földekre kiköltöztek, hiszen éjjel kettőkorháromkor már keltek, a kötelet akkor lehetett jól csavarni, amikor még nyirkos volt a szár, s mihelyst pirkadt, vágták a rendet. Már jócskán fenn járt a nap, amikor früstököltek, és csak délben hevertek le pihenni, akkor is többnyire azért, mert tűző napon pergett a szem. Késő este aztán szinte eldőltek a megrakott keresztek tövében, de holdvilágos éjszakán a legtöbbször tovább dolgoztak, összefogást jelentett az aratás a család részéről is. Tartalékoltak rá szalonnát, zsírt a disznóvágásból, félretettek egy zsák lisztet, és a háziasszony tél végén úgy ültetett tyúkot, hogy július elejére legyen rántani való csirke, mert éhesen ezt a munkát nem bírták volna. A legszegényebb családok is összeszedték magukat, s az asszonyok mindent elkövettek, hogy tápláló ételt tegyenek férjük elé délben, az akácfák árnyékában ... Természetesen, ma sem játék a gabona betakarítása; a kenyér fedél alá juttatása az aratás technikájától függetlenül fontos. De, amíg régebben technikáról beszéltünk, ma egyre inkább technológiát kell mondanunk-értenünk. A felkészülés és a lebonyolítás a nagyüzemi szervezés része lett. A családfő ereje helyett a gép erejét, működését kell biztosítani. A téli nagy javítások után a kombájnok szemlére kerülnek, ahol a termelőszövetkezet, az állami gazdaság szakemberei és vezetői előtt vizsgáznak, s a szerelők jelentései alapján az előző évi hiányosságokat pótolják. Jó előre igyekeznek beszerezni azokat az alkatrészeket, amelyekre várhatóan szükség lesz. Néhány éve már országos figyelőszolgálat is segíti az elhasználódott alkatrészek gyors pótlását, s ez — remélhetőleg — az idén is meghozza a jó eredményeket. Ma már akkor megy kifogástalanul az aratás, ha a hatalmas arató-cséplőgépek feltűnés nélkül kigördülnek a határba és kezelőiken, meg a szállító teherautók vezetőin kívül nem látni embert a száz-kétszáz hektáros búzatáblán. A tagság többségét valóban nem érinti az év legjelentősebb munkája, és már olyan falusi ember is akad, aki nem is tud arról, hogy aratnak-e avagy már learattak. Talán azért sem, mert esetleg rendes évi szabadságát tölti valamelyik gyógyfürdőben. SIKLÓS LÁSZLÓ