Ország-Világ, 1983. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1983-08-10 / 32. szám
irtok életéből terek Mindenesetre ennyiben maradtunk. Reggel azután sokan megint együtt voltunk, s ismét közösen tanácskoztunk a betörési csoport tagjaival. Érdeklődéssel hallgatták a tűzharcok részletes történetét, s ők is elmondták, meddig jutottak a nyomozásban. — Eddig négy betörőcsoportot lepleztünk le, az egyik tizenhét betörést ismert be — lelkesedtek. — Igaz, hogy a bubifrizurás és bandája nincs köztük. — De legalább nekik köszönhetjük ... — jegyezte meg Rónai Zoltán. — Pontosabban: nekik is... — Jó, hogy pontosítottál, hiszen mi is ott voltunk — vigasztalódtak meg a szakcsoport tagjai. Azt is megtudtuk tőlük, hogy elfogtak egy orgazdát, akinél az egyik textilüzletből lopott holmit találtak. — Hogy bukkantatok a nyomára? — Sajnos kerülő úton. Az egyik betörőbanda orgazdájaként ismertük meg, s a házkutatás során foglaltunk le a bubifrizurások által szajrézott szövetet. — A bandáról mit tud? — Sajnos, semmit... legalábbis egyetlen szót sem sikerült eddig kihúzni belőle. Egy férfiról beszél, aki átadta neki a szövetet, s még személyleírást is adott róla, de persze semmi mást nem tud az ipséről... Persze hiszi, aki akarja. Mindenesetre mi most bennetek bízunk: ti már kétszer szemtől szembe találkoztatok velük... harmadszorra biztosan sikeretek lesz. — Kösz. De utána a kihallgatáson mi is szeretnénk itt lenni — kérték az R-esek. — Nélkületek el sem kezdjük! — válaszolták a betörésnek. Ebben maradtunk. Így köszöntött ránk 1946 mikulás estéje — folytatja Csobai Endre. Aznap Rónai Zoltán és az én parancsnokságom alatt kezdte meg a járőrszolgálatát két viponunk, a harmadik kocsi személyzete Fóti Bandi parancsnoksága alatt készenlétben várakozott a főkapitányságon. Valahogy úgy jött ki a lépés — egészen pontosan: néhány verekedőt szállítottunk be —, hogy egyszerre két gépkocsink állt a kapu előtt éjféltájban. Akkor érkezett a riasztás a központi ügyelettől: — Az Király utcából telefonáltak ... Működnek a redőnyös gengszterek! Az lett volna a természetes, hogy mi induljunk, de Fóti Bandi felpattant: — Ugye mi mehetünk? — Természetesen! — hagyta jóvá Erős Dénes, s Fótiék járőre elviharzott. Még le sem érhettek a lépcsőn, amikor Erős Dénes nekem is parancsot adott: — Csabai bajtárs ... menjetek utánuk, segítsetek! — Értettem — kaptam el a szót, s a csoporttal együtt felpattantunk mi is a viponunkra. A Király utca nem volt meszsze a kapitányságtól, de Fótiék mégis nagy előnyt szereztek ... Mire odaértünk, sem őket, sem a redőnyhúzókat nem találtuk. Egy pillanatig tanácstalanul álltunk, amikor az egyik ablakból lekiabáltak : — A körút felé mentek! — Kösz! — kiáltottam, s nagyot zöttyentem az ülésre, mert derék sofőrünk se szó, se beszéd beindította a motort. Iszonyatos sebességgel vágtattunk tovább. Amikor a Liszt Ferenc térhez értünk — lövéssorozatot hallottunk az Andrássy út felől. — Arra lehetnek — intettem, s szinte két keréken fordultunk ki a mai Népköztársaság útjára. Itt már azonnal észrevettük az előttünk pár száz méterrel száguldó két kocsit. — Gázt! — kiabáltam, pedig tudtam, hogy már igazán nem lehet többet kihozni ebből a kocsiból. A távolság nem is fogyott közöttünk... elölről pedig új meg új sortüzek hangja hallatszott. A két — egymásra lövöldöző — kocsi után vágtattunk a Paulay Ede utcába, azután a Károly körúton át a Múzeum körútra... És akkor láttuk, hogy Fótiék viponja hirtelen fékez, a járda mellé áll... — Valami baj van! — szaladt ki a számon, s gépkocsivezetőnk csodákat művelt. Egy percen belül odaálltunk melléjük. Az ülésre dőlve, véresen ült benne a parancsnok. — Azonnal vigyétek kórházba, mi folytatjuk az üldözést! — szóltam át, s már vágtattunk is tovább. Valamennyien tüzelésre kész fegyverekkel lestük az alkalmat, hogy megfizessünk Fóti Bandiért. Fogalmunk sem volt róla, hogy milyen súlyos a sérülése, csak az járt a fejemben, amit Bandi nekünk mondott: „az élete árán is” ... meg az, hogy el kell kapni a rendőrökre lövő banditákat. Sikerült is a nyomukban maradni, s egyszerre négy géppisztolyból tüzeltünk a dzsipre. A dzsipből azonnal viszonozták a tüzelést: csak úgy zengtek az utcák a lövöldözés zajától. És egyszer csak azt vesszük észre, hogy a nyomunkban van a másik vipon. Közben a dzsip az Üllői út felé vette az irányt, mögötte viszont rátapadva ott haladtunk mi is ... Csak arra vigyáztunk, hogy ne nyújtsunk jó célpontot, lehajolva, oldalról igyekeztünk tüzelni. A Nagyvárad térnél azután sikerült egérutat nyerniük. Itt értek be Fótiék. Pontosabban a parancsnok nélküli járőrkocsi. A csoport tagjai elmondták: Fóti Bandi nem engedte meg, hogy ők vigyék be a kórházba. Utasította őket: — Álljatok meg, kiszállok, ti folytassátok az üldözést. — Hová ment? — Azt mondta: nem nagyon sérült és nincs messze a Rókus. — Akkor most gyerünk oda. A Rókusba sehogysem akartak beengedni. Azt mondták: Fóti bajtárs a műtőben van. Mi azonnal telefonáltunk a központi ügyeletre, s azután ott maradtunk, vártuk a híreket a műtétről. — Nem veszélyes — lépett ki végül nyugodtan az osztály főorvosa. — Most már nem lesz semmi baj. Hogy közben mi történt, azt magától a sérülttől tudjuk. Akkor felépülése után elmesélte nekünk, később le is írta sebesülésének és kórházba kerülésének történetét. Ez utóbbiból idézzünk, Fóti Andor könyvéből: „ ... elindultam — gyalogosan a Rókus-kórház felé. A városban néma csend uralkodott, csak távolról hallatszott munkatársaim fegyvereinek hangja. A nagy csend most szörnyen nyomasztó volt. Minden lépésnél gyengébb lettem, végül már vánszorogni is alig bírtam. ,Még harminc lépésre biztattam magamat, de a távolság nem akart fogyni Ezt a néhány métert hosszú-hosszú negyedóra alatt tettem meg, úgy zuhantam be a Rókus-kórházi ambulanciára. Olyan szeretettel fogadtak, hogy ha most, évtizedek múltán visszagondolok rájuk, ma is egészen elérzékenyülök. Azonnal röntgenre vittek, megtalálták a testemben levő lövedéket. Telefonon értesítették a sebészeti osztály főorvosát. Meghallgatta a tájékoztatást, intézkedett, készítsék elő a műtőt, azonnal bejön, személyesen kíván megoperálni. .. Azt hiszem, nagyon gyorsan hatott a nekem adott altató, mert még ahhoz sem volt erőm, hogy háromig számoljak. Lázásomban mindegyre a fölém hajló arcokat láttam, és ha nem is voltam ébren, mégis pontosan tudtam, mit tesznek velem. A hátamon megnyitották a sebet, és a lövedéket kiemelték ... Később még gratuláltak is: nagy szerencsém volt a lövedékkel. Mielőtt ugyanis megsebesített volna, a gépkocsi egyik fém alkatrészének is nekiütközött, így némileg elvesztette az erejét, ezért nem hatolt át a testemen. Hiszen ha áthatolt volna .. . azt hiszem, ezt a visszaemlékezést sem lenne módom papírra vetni.” Bár már ismertem ezt a történetet, amikor húsz év múlva megjelent a Lobogóban — azután a cikksorozatot közlő első kötetben, a Kelepcében az alvilág címűben — mégis belém borzongatott: valóban nagyon kevésen múlt Fóti Bandi élete. A redőnyhúzó gengszterek — igazi gengszter módra jártak el. Erről beszélgettünk a kórházban, míg a műtétről a híreket vártuk, s azután, amikor Bandit meglátogattuk. Nagy vendégjárás volt az ágynál. Másnap felkereste a sérültet Münnich Ferenc főkapitány, a mi Feri bácsink is. A járőrkocsi személyzete pedig az összetört csokoládémikulás helyett — egész sereg csokifigurával lepte meg a kórházi ágyhoz látogatóba érkező családot, Bandi feleségét és a két kisgyerekét. A rendőrnyomozó sérülése felbolygatta az egész fővárost: a lapok is egyre cikkeztek a közbiztonság javításának elodázhatatlan feladatáról, s megmozdult a társadalom is. A csepeli melósok felajánlották: biztonságosabbá teszik járőrkocsijainkat. A felajánlást nagyon hamar tett követte: egy lelőtt amerikai repülőgép páncélzatát felhasználva elkészítették a motorházat védő páncélt, s páncéllemez védte ezután az üléseket oldalról is. A szélvédő elé pedig — törésekkel a géppisztolynak — felhúzható páncéllemezt szereltek. Valóságos páncélautóink lettek. Már egy ilyenben ült újra a gépkocsivezető mellé a karácsonyi ünnepek idején Fóti Bandi barátunk. És még be sem köszöntött az új év, amikor ismét találkozhatott a bubifrizurás bandájával. A redőnyhúzó gengszterek a Komnenov-féle üzletet akarták kirabolni, amikor meglepte őket az R-csoport két gépkocsija. Az egyik kocsi parancsnoka a betegségéből félig-meddig felépült Fóti Bandi volt. A két kocsi személyzete két oldalról fogták kísmeli a banditákat, s a fejük fölé valóágos tűzfüggönyt vontak. Azután rájuk támadtak,é s közelharcban győzték le őket. Fóti Bandi teljesítette ígéretét. (Következik: Postarablók nyomában) Dr. Münnich Ferenc altábornagy, Budapest rendőrfőkapitánya a sebesülést követő napon felkereste Fóti Andort betegágyánál , ország-világ.