Ország-Világ, 1986. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-01 / 1. szám

DR. SZALAI DEZSŐ, a BRFK Közlekedésrendészetének vezetője — Mit várok 1986-tól? Az eddiginél kiegyensúlyo­zottabb közlekedést. 1985- ben végre hat-nyolc szá­zalékkal kevesebb volt a sérüléses baleset, és ez nagy dolog! Jó lenne, ha 1986-ban tovább folyta­tódna ez a tendencia. Ha senki nem ülne ittasan a volán mögé, ha az autó­sok vigyáznának a kije­lölt gyalogátkelőhelyeken, ha a gyalogosok is figye­lemmel lennének a KRESZ előírásaira, s ha az autósok-gyalogosok tiszteletben tartanák a piros lámpákat... — Jó volna, ha a köz­lekedők végre megérte­nék: a szabályokat nem a rendőr kedvéért kell be­tartani — ez mindenkinek a saját érdeke. Sajnos, er­re sokan csak akkor jön­nek rá, ha már megtör­tént a baj. Egy rendőr számára nincs annál szo­morúbb kötelesség, mint valakivel közölni: a hoz­zátartozóját súlyos vagy halálos baleset érte. — Az utóbbi időben különös rossz szokás ha­rapódzott el az autósok körében. Ha valahol a rendőrök elterelik a for­galmat, mert baleset, for­galmi dugó, vagy egyéb akadály miatt már óriási a torlódás, akkor vagy esetszerűen fittyet hány­nak a rendőrre, vagy al­kudozni kezdenek. Képte­lenek megérteni, hogy ér­tük történik az intézke­dés. Erre szomorú példa az első ködös ősz végi na­pon az M3-on bekövetke­zett sorozatütközés. — Jó volna, ha 1986- ban sikerülne a motoros egységünket százfősre bővíteni. Segítségükkel sokkal könnyebben fel tudnánk oldani a forgal­mi torlódásokat, és köny­­nyebb lenne visszaszorí­tani a főváros utcáin mind gyakrabban tapasz­talható durva szabálysér­téseket. A motoros rendőr könnyebben mozog, mint a járőrautó, s pillanatok alatt ott teremhet, ahol szükség van az intézke­désre.­­ A balesetmentes köz­­­lekedés nem valósulhat meg varázsütésre. Ezért mindannyiunknak tenni kell. A rendőröknek épp­úgy, mint a közlekedők­nek. Nagyon jó kezdemé­nyezése volt a Fővárosi Közlekedésbiztonsági Ta­nácsnak és a BKV jármű­vezetőinek a múlt évben, hogy bevezették a „mik­­rofonos” balesetmegelő­zést. A járművezetők egy-egy veszélyesebb csomópontnál figyelmez­tetik az utasokat a szabá­lyos közlekedésre, az alul­járók fontosságára. Az eredmény máris érezhető: ezeken a pontokon jelen­tősen csökkent a gyalogos­balesetek száma . Tehát nem várok mást 1986-tól, mint ki­egyensúlyozott, biztonsá­gos közlekedést. Ha ez valóra válna, egy csapás­ra teljesülne egy másik kívánságom is: több len­ne a szabadidőm, nyu­­godtabbak lennének a hétvégéim, s végre többet foglalkozhatnék az uno­káimmal ! MOLDOVÁNYI ÁKOS, tévériporter — Magam is megdöbbe­nek, ahogy számolgatom, hogy Veled, kedves Ezer­­kilencszáznyolcvanhat, a huszonharmadik évemet kezdem a képernyőn .. . Magunknak, tévéseknek azt kívánom, hogy egy ki­csit jobb munkakörülmé­nyek között „vihessük be” nézőink otthonába a nagyvilágot. Mégpedig egy biztonságosabb vilá­got! Amelyben egyre több a „genfi pillanat”, s amelyben a csillagok há­borúja megmarad fan­tasztikumnak a mozivász­non. Amelyben kevesebb a terrorizmus és az erő­szak, a lávakitörés és az emberrablás, a gyilkos gázszivárgás és az éhen pusztuló afrikai kisgye­rekek. Amelyben egyre többször adhatunk hírt rátermett, hozzáértő em­berek okos döntéseiről, javuló munkamorálról és -intenzitásról , és egyre kevesebbszer áremelések­ről, szélhámosságokról, görbe úton szerzett mesés javakról. Sikert kívánok néhány héten belül meg­jelenő hatodik könyvem­nek, amelynek szép ker­tek a főszereplői, s mely­ben azt mondja egyik kedves riportalanyom, Gobbi Hilda: „Nem lehet örökké stresszben élni. Vegyük végre észre, hogy természet vesz körül ben­nünket, hogy virágoznak a fák, kiáltoznak a mada­rak. Vigyázzunk rájuk! És egymásra.” Ezt kérem Tőled, ked­ves Nyolcvanhat... NAGY BANDÓ ANDRÁS, humorista — Ú­j életet kezdeni ? ... Évenként? . . . Képtelen­ség ! ... Évek óta próbá­lom ezt a meglévő egyet­len életemet úgy rendez­ni, hogy a végső elszámo­lásnál ne legyen leltár­hiányom. Akkor hát miért kezdjek egy újat, amely­ben mindent elölről kel­lene kezdeni? .. . Persze, jól tudom, hogy az új év indítása alkalmas a fo­gadkozásra, így tehát va­lami szent fogadalmat én is teszek: „Maradok olyan, amilyen va­gyok ...!” — De ... Megpróbálok lazítani.. . Megpróbálok kevesebbet vállalni... Megpróbálok a családom körében maradni, ami nem kis próbatétel, ha azt veszem alapul, hogy lassan a lányom „vasár­napi apu gyermeke” lesz, s nekem is lassan csak vasárnapra van „láthatá­som” a családomat ille­tően ... — Megpróbálok sokkal jobban és mívesebben ír­ni... s olyan egyszemé­lyes kabarészínpadot csi­nálni, melyben csak az érzi jól magát, aki a ne­vetni-sírni-gondolkodni egységet magáénak vall­ja, velem együtt... Meg­próbálom az 1985-ös esz­tendő sikereit és örömeit megismételni — bár erre van a legkevésbé esélyem, hiszen a tévé és a rádió nívódíja első önálló nagy­lemezem megjelenése, a Mikroszkóp Színpadon bemutatott önálló estem létrehozása, a tízéves ju­bileumi estem megtartása megismételhetetlen emlék marad az életem során ... — Megpróbálom újra végigfutni a maratoni tá­vot, ez alkalommal Sze­geden, sőt, megpróbálok javítani az időmön ... Jó lenne több időt szakítani a sportra, hogy egyensúly­ban tarthassam a szelle­mi igénybevétellel a kon­díciómat ... — Szóval, semmit nem ígérek, de azt maradékta­lanul be fogom tarta­ni!... Valamikor — úgy öt évvel ezelőtt — azt mondta egy barátom: „Bandó! Vigyázz nagyon, mert ha ilyen ambícióval csinálod, a közönség ki fogja szívni a vére­det! . ..” Nos, akkor megraga­dom az alkalmat, hogy kérjek is valamit: senki ne vigyen engem a kísér­tésbe !... Magyarán: se­gítsenek abban, hogy ke­vesebbet vállaljak, s ak­kor talán én is lehetek majd egyszer nyugdíjas. KOVÁCS VALI, manöken Ahhoz már hozzászokott, hogy ha végigmegy az ut­cán, a férfiak önkéntele­nül utánafordulnak, s a nők sem tudják megállni, hogy szemük sarkából vé­gig ne mérjék sudár alak­ját. A fruskák meg egye­nesen irigykedve súgnak össze a háta mögött: „Ugye, ő volt?!” Igen, „ő”. A Manöken. Akinek a nevét talán ke­vesebben ismerik, mint szőke szöghaját, mandu­laszemét, kedves moso­lyát. — Ennél a foglalkozás­nál, azt hiszem, ez a ter­mészetes. Azt viszont se­hogyan sem tudom termé­szetesnek elfogadni, hogy a világ úgy képzeli: egy manöken életét teljesen kitöltik a bemutatók, a szép ruhák, az a néhány pillanat, amit a reflekto­rok kereszttüzében tölt. Tanúsíthatom, hogy ez nem így van. Mindez csak életem egyik része. Mellet­te ugyanilyen fontos szá­momra a hivatásom — könyvtáros vagyok —, a családom, s most még a tanulás is, merthogy főis­kolára járok, levelező ta­gozatra. — A most beköszöntő új esztendőben szeretném úgy beosztani az életem, hogy minderre jusson az időmből, senki és semmi ne szoruljon háttérbe. Mindjárt az év elején nagy erőpróba vár rám: nyakamon a vizsgaszezon. Nőtársaimnak aligha kell bizonygatnom: munka és háztartás mellett nagyon nehéz tanulni is. De ha belevágtam, szeretném jól végigcsinálni. — S van még egy vá­gyam: nagyon szeretném végre kismamaruhákkal bővíteni a ruhakollekció­mat. Nemcsak a bemuta­tótermekben — otthon is! SCHWARTZ PÉTER, villanyszerelő Tavaly múlt tíz éve an­nak, hogy Schwartz Péter a Magyar Hajó- és Daru­gyárban dolgozik. Mosta­nában rengeteg dolga van: a szovjet megrende­lésre készülő úszódaruk villamos berendezéseit el­lenőrzi — javítgatja. Amikor megkérdeztem jövő évi elgondolásai, ter­vei felől, kicsit fáradtan emelte­ meg a kezét, je­lezve, hogy igazából még nem is gondolkodott efe­­lől. — Egyelőre azt tudom, hogy 1985-ben nagyon so­kat dolgoztam. Rendkívül feszített volt a terv, elő­fordult, hogy a hétvégénk is ráment annak teljesíté­sére. Ugyanakkor azt éreztem, hogy minél töb­bet dolgozom, a pénzem egyre kevesebbet ér. Pe­dig az utóbbi években 15—20 százalék között nőtt a fizetésem, a túlóra-MIT VAR 1­ 4 I ORSZÁG-VILÁG

Next