Ország-Világ, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1986-07-23 / 30. szám
■ 8I ORSZÁG-VILÁG TISZA - SZABÁLYOZÁS: ELŐÍTÉLETEK NÉLKÜL Széchenyi .Vásárhelyi meg aa dva volt tehát a mai Magyarország területének egyötödét kitevő Tisza-völgy nagy vízhozamával, dús növényzetével, sok-sok évszázados, kialakult gazdálkodási rendjével, amelyet őseink még Levédiából és Etelközből hoztak magukkal — Csorba Dénes Tiszarajongó „főtanácsadóm” szavaival: „a magyar Paradicsom, ahol — az ugyancsak általa az orrom elé nyomott Györffy István idézet szerint — az emberek „éltek — mégpedig jobban, mint most..Az úgynevezett ártéri gazdálkodás rendje szerint: halásztak, pákásztak, madarásztak, legeltettek, kaszáltak, gyümölcsöt termeltek, rideg sertés-, juh-, marhatenyésztést folytattak (innen látták el saját lábon exportált marhával Nyugat-Európa piacait), mi több: rideg lótenyésztést is űztek. Jószerével annyi gonddal és munkával, amennyi az összeterelésből adódott. Az állat megkereste magának az élelmet, (a vizet!), menedékhelyet is talált magának. Még télen is! A vizet nem félték, ismerték járását, szeszélyeit, számoltak vele, szolgálatukba fogták, akár az ókori egyiptomiak. (Ezért is hasonlította valaki az akkori Tisza menti viszonyokat a Níluséhoz. Miként a Körösök vidékét Mezopotámiához. Nem is rossz párhuzam: az egykori Magyarország ötödnyi területén két ókori nagykultúra természetföldrajzi, gazdálkodási rendje verbuválódott a Tisza és mellékfolyói kegyes adományából.) Hogy akkor miért kellett száműzni ezt az ingyenes öntözési rendszert, s a nyomában kifejlődött „kánaáni állapotokat”? Miért kellett megregulázni a Tiszát és mellékfolyóit, annak legyen megmondhatója gróf Széchenyi István, a reformkor nagy gazdasági, műszaki, kulturális ötletei egész sorozatának ihletője, kezdeményezője, kivitelezője, a nagy magyar mágnás, „a legnagyobb magyar”, aki e titulust nem mástól mint tűzzel-vassal politikai ellenlábasától, Kossuth Lajostól érdemelte ki. E sorozat első részében már említettem, hogy ott miért tekintettem el a kép egyértelműbbé tétele érdekében a Tisza szeplőinek felrajzolásától. Az így ott megfestett kép a honfoglalástól a török kiűzését követő újabb évszázadot átfogó időszak (a 18. század végéig) meglehetősen sematikus, amolyan statisztikai átlagszerű vázlata. A 19. század elejére már erősen töredezőben van az „idilli” kép, bár még mindig a korábbi vonások uralkodnak rajta. Ugyanakkor azonban — gazdasági, népességi szükségszerűségek, kényszerek — kezdik szűknek érezni a kialakult helyzetet: a búzatermelés növeléséhez, az életkörülmények javításához több termőföldre; a növekvő szállítási igényekhez (só, fa) megbízható víziutakra; a mind gyakrabban beköszöntő és növekvő méretű árvizek ellen megbízható oltalomra lett szükség. Az érdekek egyik oldalán. A másikén viszont a meglévő állapotok konzerválása. Széchenyi fellépése nem amolyan derült égből a villámcsapás jelenség. Meglehetősen hosszú és ellentmondásos fejlődés előzmény vezeti be. A korábbi kezdeményezéseket és megmozdulásokat — miként a „legnagyobb magyarét” is, valahányszor az árvizek hozták mozgásba. Ahogy szakemberek szívesen hangoztatják: a folyószabályozások és ármentesítések története elválaszthatatlan az árvizek történetétől, a munkálatok fejlődése, előrehaladása az ismételten bekövetkező árvizekkel kapcsolatos. (Botári Károlyi) Ha érdemben nem is, papírforma alapján több mint kétszáz éves előtörténete van a rendezésre irányuló szándékoknak, megmozdulásoknak, ilyen-olyan vállalkozásoknak, kisebb-nagyobb tetteknek. Bármennyire hihetetlen is, de törvény először már 1613-ban foglalkozott a folyóvölgy ármentesítésével. Igaz, hogy beérte annyival, hogy a megyékre testálta a kivitelezést. (Nem üres szócséplés azonban az ilyen törvény, a látszat ellenére sem, mert a magyar életben jogi feltételek megléte nélkül egyetlen lépést sem lehetett tenni.) Mit sem változtat a lényegen az az utólagos feltételezés, hogy a törvény nem is annyira a vizek ráncba szedésére, mint inkább az akkor és a későbbiekben is — oly fontos sószállítás érdekében íródott. Aztán 1751-ben — az előző évi árvíz hatására került az országgyűlés elé a Felső- Tisza vidékének vízrendezési problémája. Három évvel később pedig — az 1770-es árvíz reakciójaként ugyanide királyi biztosokat küld ki a törvényhozás. Majd 1791-ben bizottságot szervez a víziutak fejlesztésére és a csatornák építésére. Az 1815—1816-os árvíz nyomasztó terhe alatt rendelték el egy évvel később a Körösök vidékének rendezését célzó vízrajzi felmérések elkészítését. Az 1827. évi országgyűlés kereskedelmi választmánya már egyenesen a Tisza szabályozását mérlegeli. Nyugodtan mondhatjuk így, hiszen ezekből az állásfoglalásokból soha sem született törvény. A Tisza-szabályozás előtörténetében különös hely illeti meg az 1830-as rendkívüli árvizet, mert ennek következtében került sor a rendszeres szabályozást előkészítő Tiszafelmérés (1833—1846) nagy munkájára, amelyre később Vásárhelyi Pál a maga elképzelését alapozta. Egyes földbirtokosok, községek, városok közben végeztek maguk is kisebb árvédelmi munkákat. Ezek azonban mindvégig helyi jellegűek voltak, a helyi érdekek szándéka vezérelte őket. (Az első számottevő ármentesítési munkára 1754-ben került sor a Tisza bal partján: megépült a híres-hírhedt Mirhó-gát, négy nagykunsági település — Kisújszállás, Karcag, Kenderes, Kunhegyes — összefogott munkájával. A Közép-Tiszavidék területén az 1820-as években tervezték a tizenegy kilométer hoszszú, Tiszapolgár—Tiszadob között húzódó gát építését, aminek története talán a legtanulságosabb eset arra, milyen nehezen törhet előre az út a régivel, a megszokottal szemben. Az 1829 szeptemberének első öt napjában Várad-Orosziban ültek össze a munkálatok végzésében érdekelt megyék és Debrecen székes királyi város képviselői, valamint az öszszes érdekelt földesúr. A gát építését itt határozatban is kimondta és elrendelte gróf Zichy Ferenc vízszabályozási biztos, Békés megye kérésére. Nem érdektelen szó szerint idézni a békésiek kérelmének egy rövidke passzusát: „... mivel a Tiszának nagy része a Hortobágyon át Szabolcs vármegyében nagy kiöntéseket okozva a Berettyóba folyik és annak Sárrétjében megfeneklett vizét táplálja, sőt a Nagy-Körösbe is ömölvén, annak kiöntéseit növeli — a Tisza kiöntései a Hortobágyba az utóbbi meder áttörésével, megakadályoztassanak.” Debrecen ellenvéleménye: „A város változatlanul ragaszkodik az ősi vízhasználathoz, vagyis a Hortobágy megöntözéséhez, nagy kiterjedésű legelői és állatállománya részére, másrészt pedig a Hortobágyon levő s királyi adomány mellett bírt vámoshídja és vízmalma miatt.” S a töltésépítés ellen különösen ágáló másik küldöttség Csongrádból érkezett, s álláspontjával tulajdonképpen erősítette Debrecen pozícióját, ha teljesen ellentétes érdekektől vezéreltetve is. Nevezetesen: a csongrádiak attól tartottak, hogy az akkor szabályozatlan Tisza vize veszélyesen emelkedni fog, ha betöltik a Hortobágy kiágazását. A „malomérdekeltségek” a mederrendezési tervek és elképzelések miatt berzenkedtek. (Feltevések szerint abban az időben még a későbbieknél is több malomhajó őrölt a Tiszán, illetve gázmalom a kisebb folyókon. Adalékul egy 1869-ben kelt kimutatás: az ekkor még a Tiszán duruzsoló 143 hajómalom közül a legtöbb a század elején vagy korábban kapott engedélyt. A malmok nagy száma egyúttal jól példázza a Tisza-vidék gabonatermesztésének kiterjedtségét és nagy hozamát") Az ellenkezés és ellenállás dacára is kimondta és határozatban elrendelte a vízszabályozási kormánybiztos, gróf Zichy Ferenc a gátépítést. Meglehetősen erélyesen rendelkezett az értekezlet az ősi, ártéri vízhasznosítás újjáélesztésére törekvők ellen: „... a folyók kitisztított medreiben a kender áztatását, a fokoknak és partoknak a halászat kedvéért való kiújítását, illetve kivágását tiltsák meg, a halászat csak hálókkal engedtessék meg, a hidak pedig, akár közköltségen akár egyesek költségén az építészeti igazgatóság által kiadott normatívák szerint építtessenek.” Ám hiába az erélyes határozat. A gátépítésből nem lett semmi, az érdekellentétek miatt, halogató taktikával még vagy másfél évtizedig elodázták az érintettek. Az 1830-as rendkívüli árvíz mégis újabb lökést ad a már érlelődő — gazdasági, műszaki, anyagi feltételeiben — követelődző szükségletnek: a Tisza-szabályozásnak. Két vízügyi törvényt is alkotott az 1836-os or Széchenyi István vízszabályozási királyi biztosként Vásárhelyi Pál Tiszai komp a múlt században