Ország-Világ, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1986-08-06 / 32. szám
Megtörtént hát az első, ünnepélyes kapavágás Széchenyi István jelenlétében. Mégpedig — minden huzavona, akadékoskodás, obstrukció és műszaki ellenvetés ellenére — tulajdonképpen Vásárhelyi második, két héttel a halála előtt általa aláírt teljesebb elgondolás alapján. (A szakértőként meghívott Paleocapa is ezt a tervet vizsgálta, s korrigálta némileg.) E második tervnek azonban meglehetősen kalandos története van. A második terv nemcsak terjedelmében tér el az elsőtől (a duplája annak), hanem elvi felfogásában is. (Itt tűnik elő az a Széchenyi valamennyi erő összefogását célzó szervezési elgondolásának „műszaki mása”, továbbá az, hogy az ármentesítés és a folyószabályozás egymástól el nem választható, egységes feladat; továbbá a Herrich által később feledésbe merített felismerés, hogy az árvízszint várhatóan emelkedni fog.) A tervezet nagyobb részét Vásárhelyi saját kezűleg írta. A tervezet minden bizonnyal a Tiszavölgyi Társulathoz került sokszorosításra, hogy kioszthassák a tagoknak. A Vásárhelyi tragikus halálát követő zavaros helyzetben, amikor is elhalasztották a tervről való döntést — már nem osztották szét a sokszorosított példányokat. Így csak a véletlen szeszélyének és kegyének köszönhető, hogy mindmáig megmaradt belőle néhány példány. Miként az is, hogy a Tiszavölgyi Társulat Központi Bizottságának később elpusztult irattárában megmaradt a mellékletekkel (ami a terv érdemi, műszaki részét tette ki) együtt 92 lap terjedelmű fogalmazvány eredetije a háború előttig. E tervről az első és addig az egyetlen ismertetést Botár Imre adta a Magyar Tudományos Akadémiához benyújtott, és pályadíjat nyert a dolgozatában. Mit is tartalmazott hát a terv, amelyet évszázados útjára indított az első kapavágás? Íme néhány fontos adata és szempontja, Mosonyi Emil akadémiai emlékünnepi tanulmánya alapján: Először: a Tisza teljes szabályozásának terve, mert a folyó egész hosszának teendőit foglalja össze. Másodszor: Nem vázlat, hanem kivitelezésre alkalmas terv. Harmadszor: a megépítendő töltésekkel 2,8 magyar hold ősi árterület mentesítése. Negyedszer: százegy kanyarátvágást tervez, amivel Tiszaújlaktól a Dunáig terjedő 1212 kilométeres folyószakasz 750 kilométerrel rövidülne meg, vagyis hosszának éppen a harmadával. Ötödször: megadja a töltéstávolságokat, részletes hidraulikai számításokat közöl, a kényesebb munkákra vonatkozó építési utasításokat is közöl. És végül: a részletes költségvetési záradék hárommillió-kilencszázezer forinttal zárul. Vásárhelyi tulajdonképpen ez utóbbival nyúlt igazából a darázsfészekbe. Széchenyi ugyan — mint ezt sorozatunk első fejezetében már idéztük — megmondta a földbirtokosoknak a csongrádi társaság ülésén (és bizonyára másutt is!): „Világosan beszélek: Ha szabályozni akartok — bele kell nyúlnotok a pénzeszsákba —”. Széchenyi figyelme már a kezdet kezdete óta kiterjedt a „kész cassa” fontosságára és szükségességére, éppen a korábbi — dunai, al-dunai, vaskapui, lánchídi akciók kudarcai és tanulságai alapján. Ami különben is teljességgel magától értetődő, ha tudjuk, hogy az egész Tisza-szabályozás is magánvállalkozásként indult. Ugyan, hogy is indulhatott volna másként a feudális urak az én földem — az én hazám, az én megyém az én országom világában? Ezért is kellett — többek között a társulati forma.Meg azért is, hogy elejét vegye a helyi szűklátókörűségnek, a megyei hatalmaskodásnak, s helyet adjon az érdekek összhangba hozásának, a megegyezésen, egyetértésen nyugvó cselekvésnek. Hogy ez utóbbi milyen döcögve ment, ha egyáltalán ment, azt már láttuk az előkészületek, a tervezésének, a munka megkezdésének pillanatában, mint ahogy látni fogjuk az évtizedekig tartó kálváriajárás idején, a munkák kivitelezése során. Hát akkor, hogy is állt a kassza? Miből, honnan csörgött, csordogált bele az aranyforint? Hogyan gondoskodott a „társulat mint központi szerv” a szükséges anyagi eszközökről? (Az alapító okmány, a Szerződmény kereken ötven nyomtatott sorából mintegy a fele pénzügyi kérdésekkel foglalkozik.) Ez már önmagában is arra enged következtetni, hogy nem a legkisebb, hanem éppenséggel a legnagyobb gondot az anyagiak előteremtése okozta. A legegyszerűbb és korszerű megoldás tulajdonképpen az lett volna, amit az ifjú Lányai Menyhért gróf, már Bereg megye követeként a Pesti Hírlap 1846. február 1-i számában javasolt: kölcsönt felvenni a szabályozási munkákhoz. Csakhogy ez az ország tőkeszegénysége és a hitelviszonyok rendezetlensége miatt szinte kivihetetlen volt. (Széchenyi 1830-ban megjelent „Hitel” című könyve már jóelőre jelezte ezt.) A munka megkezdésekor az első évre csak 550 ezer forinttal rendelkezett a Társulat. Ebből 400 ezer forintot adott kölcsön a Rotschild, Sina és Eskeles bankház — igen-igen húzódozva, csak Széchenyi közbenjárására, ő járta ki az állami segítséget, hozzájárulást is, ami kereken százezer forintot tett ki. És belenyúlt a zsebébe az uralkodó, V. Ferdinánd is; „a Tiszavölgyi Társulat üdvös céljainak sikeresebb elérése érdekében ... saját kincstárából” két évre összesen százezer forint segélyt adott. A kamarai sóalapból pedig a munka egész tartamára évi százezer forintot engedélyezett. Ez az 550 ezer forint indulótőke állt rendelkezésére a Társaságnak az első kapavágáskor. Az érdekelt birtokosok hozzájárulása jött aztán még ehhez, de az csak munka folytatásához. A birtokosok — önkéntes bevallás alapján — minden lajstromozott ártéri föld holdja után egy-egy forint befizetésére vállalkoztak négy év alatt, évi egyenlő részletben. Széchenyi Naplójának az előzőkben idézett soraiból olvashattuk, milyen lelkesen ajánlottak meg összegeket az érintettek. Aztán itt volt az önként vállalt „szerződményi” kötelezettség. Ennek ellenére akadozva csordogált csak a pénz a „cassába”. A pénzbehajtásra még a törvény szerint illetékes nádori bíróságot is igénybe kellett venni. (Jellemző, hogy az oroszlánrészt érdekelt beregi és hevesi Társulatnál is nyolcvan földbirtokossal szemben járt el a nádorbíróság.) Széchenyi szakadatlanul sürgette az állami hozzájárulást mint az „igazság e követelése szerinti kötelességet.” Amikor a szabadságharc idején elvállalta a Batthyány-kormányban a közlekedés és közmunkák miniszteri tisztségét, előterjesztésében tíz évre, évi 300 ezer forintot javasolt a Tisza-völgy szabályozására. (Az abszolút kormány előbb említett, s a későbbiekben is folyósított százezrével szemben.) A szabályozási munkák meglehetősen vontatva haladtak. A szabadságharc kitöréséig végzett munkák mennyisége elmaradt a tervezettől. A forradalom, a honvédő háború megduzzadt katonai kiadásai, politikai vonalátrendeződései pedig aligha adhatták meg neki a szükséges lökést, a munkák le is álltak. A szabadságharc leverése után egy ideig még az is kérdéses volt, hogy egyáltalán sor kerül-e a munkák folytatására. A Bach-rendszer némi tétovázás és bizonytalanság után „visszatért az eredeti helyzethez”, legalábbis pénzügyi politikájában. (Évi százezer forintos kincstári támogatás.) Ám szervezeti intézkedéseivel valósággal szétzilálta a Széchenyi-féle, tapasztalatok alapján kiépített intézményhálózatot, mindenekelőtt az egységes Tiszavölgyi Társulatot. „Sok szenvedéstől és áldozattól menekült volna meg a Tisza-völgy népe, ha az utódok, Vásárhelyi halála és Széchenyi elvesztése után, megértik a terv alapelveit — és ha a reformkor haladó szellemű kezdeményezőit nem váltja fel a szabadságharc bukása után az idegen önkényuralom bürokráciája — írja Károlyi Zsigmond A tisza-völgyi árvizek története című tanulmányban. Majd így folytatja: A nemzeti tragédia a Tisza-szabályozásra nézve is tragikus következményekkel járt: a munkálatokat sokáig nem a tervezők elgondolásainak megfelelően folytatták és így az eredmények elmaradtak a várakozástól.” A hozzá nem értésről, korrupcióról, az őszinte akarás hiányáról nem is szólva. Pedig a Bach-korszak évtizede idején háromszor is — 1853, 1855, 1860 — olyan árvíz pusztított, amely az egész addig végzett munka értelmét kérdőjelezte meg. Mégpedig egyre emelkedő árvízszinttel! Az 1860—70 közötti aszályos időszak, a pénzszűke egyre inkább azt az illúziót táplálta, hogy sikeresen megbirkóznak a nagy munkával. Pasetti Flórián, a Tisza-szabályozás felügyelője már 1861-ben azt jelentette, hogy „mivel a töltésezés háromnegyede s az átvágások háromötöd része készen van... a hátralévő töltéseket és átvágásokat illetően TISZA-SZABÁLYOZÁS: ELŐÍTÉLETEK NÉLKÜL [IV.] Kivitelezés magyarok Tutajkikötő a Zagyva torkolatában 8ORSZÁG-VILÁG