Ország-Világ, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)

1986-08-06 / 32. szám

Megtörtént hát az első, ünnepélyes kapavágás Széchenyi István jelenlétében. Mégpedig — minden huzavona, akadékoskodás, obstrukció és műszaki ellenvetés ellenére — tulajdon­képpen Vásárhelyi második, két héttel a ha­lála előtt általa aláírt teljesebb elgondolás alapján. (A szakértőként meghívott Paleoca­­pa is ezt a tervet vizsgálta, s korrigálta né­mileg.) E második tervnek azonban meglehe­tősen kalandos története van. A második terv nemcsak terjedelmében tér el az elsőtől (a duplája annak), hanem elvi felfogásában is. (Itt tűnik elő az a Széchenyi valamennyi erő összefogását célzó szervezési elgondolásának „műszaki mása”, továbbá az, hogy az ármentesítés és a folyószabályozás egymástól el nem választható, egységes fel­adat; továbbá a Herr­ich által később feledés­be merített felismerés, hogy az árvízszint várhatóan emelkedni fog.) A tervezet na­gyobb részét Vásárhelyi saját kezűleg írta. A tervezet­­ minden bizonnyal a Tisza­­völgyi Társulathoz került sokszorosításra, hogy kioszthassák a tagoknak. A Vásárhelyi tragikus halálát követő zavaros helyzetben, amikor is elhalasztották a tervről való dön­tést — már nem osztották szét a sokszorosí­tott példányokat. Így csak a véletlen szeszélyé­nek és kegyének köszönhető, hogy mindmáig megmaradt belőle néhány példány. Miként az is, hogy a Tiszavölgyi Társulat Központi Bi­zottságának később elpusztult irattárában megmaradt a mellékletekkel (ami a terv ér­demi, műszaki részét tette ki) együtt 92 lap terjedelmű fogalmazvány eredetije a hábo­rú előttig. E tervről az első és addig az egyetlen ismertetést Botár Imre adta a Ma­gyar Tudományos Akadémiához benyújtott, és pályadíjat nyert a dolgozatában. Mit is tartalmazott hát a terv, amelyet év­százados útjára indított az első kapavágás? Íme néhány fontos adata és szempontja, Mosonyi Emil akadémiai emlékünnepi tanul­mánya alapján: Először: a Tisza teljes szabályozásának terve, mert a folyó egész hosszának teendőit foglalja össze. Másodszor: Nem vázlat, hanem kivitele­zésre alkalmas terv. Harmadszor: a megépítendő töltésekkel 2,8 magyar hold ősi árterület mentesítése. Negyedszer: százegy kanyarátvágást tervez, amivel Tiszaújlaktól a Dunáig terjedő 1212 kilométeres folyószakasz 750 kilométerrel rö­vidülne meg, vagyis hosszának éppen a har­madával. Ötödször: megadja a töltéstávolságokat, részletes hidraulikai számításokat közöl, a kényesebb munkákra vonatkozó építési uta­sításokat is közöl. És végül: a részletes költségvetési záradék hárommillió-kilencszázezer forinttal zárul. Vásárhelyi tulajdonképpen ez utóbbival nyúlt igazából a darázsfészekbe. Széchenyi ugyan — mint ezt sorozatunk első fejezetében már idéztük — megmondta a földbirtokosoknak a csongrádi társaság ülésén (és bizonyára másutt is!): „Világo­san beszélek: Ha szabályozni akartok — be­le kell nyúlnotok a pénzeszsákba —”. Szé­chenyi figyelme már a kezdet kezdete óta ki­terjedt a „kész cassa” fontosságára és szüksé­gességére, éppen a korábbi — dunai, al-du­­nai, vaskapui, lánchídi akciók kudarcai és tanulságai alapján. Ami különben is teljességgel magától ér­tetődő, ha tudjuk, hogy az egész Tisza-sza­bályozás is magánvállalkozásként indult. Ugyan, hogy is indulhatott volna másként a feudális urak az én földem — az én hazám, az én megyém az én országom világában? Ezért is kellett — többek között a társulati forma.­­Meg azért is, hogy elejét vegye a he­lyi szűklátókörűségnek, a megyei hatalmas­kodásnak, s helyet adjon az érdekek össz­hangba hozásának, a megegyezésen, egyetér­tésen nyugvó cselekvésnek. Hogy ez utóbbi milyen döcögve ment, ha egyáltalán ment, azt már láttuk az előkészületek, a tervezésé­nek, a munka megkezdésének pillanatában, mint ahogy látni fogjuk az évtizedekig tartó kálváriajárás idején, a munkák kivitelezése során. Hát akkor, hogy is állt a kassza? Miből, honnan csörgött, csordogált bele az arany­forint? Hogyan gondoskodott a „társulat mint központi szerv” a szükséges anyagi eszközök­ről? (Az alapító okmány, a Szerződmény ke­reken ötven nyomtatott sorából mintegy a fele pénzügyi kérdésekkel foglalkozik.) Ez már önmagában is arra enged követ­keztetni, hogy nem a legkisebb, hanem ép­penséggel a legnagyobb gondot az anyagiak előteremtése okozta. A legegyszerűbb és kor­szerű megoldás tulajdonképpen az lett volna, amit az ifjú Lányai Menyhért gróf, már Be­­reg megye követeként a Pesti Hírlap 1846. február 1-i számában javasolt: kölcsönt fel­venni a szabályozási munkákhoz. Csakhogy ez az ország tőkeszegénysége és a hitelvi­szonyok rendezetlensége miatt szinte kivihe­tetlen volt. (Széchenyi 1830-ban megjelent „Hitel” című könyve már jóelőre jelezte ezt.) A munka megkezdésekor az első évre csak 550 ezer forinttal rendelkezett a Társulat. Ebből 400 ezer forintot adott kölcsön a Rot­­schild, Sina és Eskeles bankház — igen-igen húzódozva, csak Széchenyi közbenjárására, ő járta ki az állami segítséget, hozzájárulást is, ami kereken százezer forintot tett ki. És be­lenyúlt a zsebébe az uralkodó, V. Ferdinánd is; „a Tiszavölgyi Társulat üdvös céljainak sikeresebb elérése érdekében ... saját kincs­tárából” két évre összesen százezer forint se­gélyt adott. A kamarai sóalapból pedig a munka egész tartamára évi százezer forintot engedélyezett. Ez az 550 ezer forint indulótőke állt ren­delkezésére a Társaságnak az első kapavá­gáskor. Az érdekelt birtokosok hozzájárulása jött aztán még ehhez, de az csak munka folyta­tásához. A birtokosok — önkéntes bevallás alapján — minden lajstromozott ártéri föld holdja után egy-egy forint befizetésére vál­lalkoztak négy év alatt, évi egyenlő részlet­ben. Széchenyi Naplójának az előzőkben idézett soraiból olvashattuk, milyen lelkesen aján­lottak meg összegeket az érintettek. Aztán itt volt az önként vállalt „szerződményi” kö­telezettség. Ennek ellenére akadozva csordo­gált csak a pénz a „cassába”. A pénzbehaj­tásra még a törvény szerint illetékes nádori bíróságot is igénybe kellett venni. (Jellemző, hogy az oroszlánrészt érdekelt beregi és he­vesi Társulatnál is nyolcvan földbirtokossal szemben járt el a nádorbíróság.) Széchenyi szakadatlanul sürgette az állami hozzájáru­lást mint az „igazság e követelése szerinti kö­telességet.” Amikor a szabadságharc idején elvállalta a Batthyány-kormányban a köz­lekedés és közmunkák miniszteri tisztségét, előterjesztésében tíz évre, évi 300 ezer forin­tot javasolt a Tisza-völgy szabályozására. (Az abszolút kormány előbb említett, s a későb­biekben is folyósított százezrével szemben.) A szabályozási munkák meglehetősen von­tatva haladtak. A szabadságharc kitöréséig végzett munkák mennyisége elmaradt a ter­vezettől. A forradalom, a honvédő háború megduzzadt katonai kiadásai, politikai vonal­átrendeződései pedig aligha adhatták meg neki a szükséges lökést, a munkák le is áll­tak. A szabadságharc leverése után egy ideig még az is kérdéses volt, hogy egyáltalán sor kerül-e a munkák folytatására. A Bach-rend­­szer némi tétovázás és bizonytalanság után „visszatért az eredeti helyzethez”, legalább­is pénzügyi politikájában. (Évi százezer forin­tos kincstári támogatás.) Ám szervezeti in­tézkedéseivel valósággal szétzilálta a Szé­­chenyi-féle, tapasztalatok alapján kiépített intézmény­hálózatot, mindenekelőtt az egy­séges Tiszavölgyi Társulatot. „Sok szenvedéstől és áldozattól menekült volna meg a Tisza-völgy népe, ha az utódok, Vásárhelyi halála és Széchenyi elvesztése után, megértik a terv alapelveit — és ha a reformkor haladó szellemű kezdeményezőit nem váltja fel a szabadságharc bukása után az idegen önkényuralom bürokráciája — írja Károlyi Zsigmond A tisza-völgyi árvizek tör­ténete című tanulmányban. Majd így folytat­ja: A nemzeti tragédia a Tisza-szabályozásra nézve is tragikus következményekkel járt: a munkálatokat sokáig nem a tervezők elgon­dolásainak megfelelően folytatták és így az eredmények elmaradtak a várakozástól.” A hozzá nem értésről, korrupcióról, az őszinte akarás hiányáról nem is szólva. Pe­dig a Bach-korszak évtizede idején három­szor is — 1853, 1855, 1860 — olyan árvíz pusz­tított, amely az egész addig végzett munka értelmét kérdőjelezte meg. Mégpedig egyre emelkedő árvízszinttel! Az 1860—70 közötti aszályos időszak, a pénzszűke egyre inkább azt az illúziót táplálta, hogy­ sikeresen meg­birkóznak a nagy munkával. Pasetti Flórián, a Tisza-szabályozás fel­ügyelője már 1861-ben azt jelentette, hogy „mivel a töltésezés háromnegyede s az át­vágások háromötöd része készen van... a hátralévő töltéseket és átvágásokat illetően TISZA-SZABÁLYOZÁS: ELŐÍTÉLETEK NÉLKÜL [IV.] Kivitelezés magyar­ok Tutajkikötő a Zagyva torkolatában 8­­ORSZÁG-VILÁG

Next