Ország-Világ, 1988. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1988-01-06 / 1. szám
den eddiginél átfogóbb terv az északi határvidék hasznosítására. Ennek keretében egy 150 kilométeres sávból kitelepítenék az indiánokat, s helyüket elfoglalnák a helyőrségek és a bányatársaságok. Az előbbiek azért, mert az indiánok — úgymond — nem megbízható állampolgárok, és nem tudnák megakadályozni a gerillák beszivárgását a szomszédos országokból. Az Indián Missziós Tanács ezt a tervet nagyarányú, szervezett népirtásnak minősítette. Érdemes ennek kapcsán néhány szót szentelni a katolikus missziók tevékenységének. Történelmi jóvátétel — vezeklés mindazért, amit a harcos egyház a hódítás időszakában követett el az indiánokkal szemben? Itt aligha az indítékok érdekesek, inkább az, hogy a mai Brazíliában a missziók tehetik és teszik a legtöbbet az indián őslakosság érdekében A szövetségi kormány ugyanis messze van, jó szándékú intézkedései menet közben eltorzulnak, s a hatalom helyi birtokosai azt teszik, amit jónak látnak. A missziók azonban a helyszínen működnek, mint agilis vészjelző szolgálat, s ha megkondítják a harangot, az messzire hangzik. Visszatérve a Calha Norte-programhoz, annak ma még csak a körvonalai rajzolódnak ki. Az első, éppen most kibontakozó szakaszban az indián rezervátumok összezsugorítása van napirenden. A tudósok felmérései szerint egy őserdei indiánnak 765 hektárra van szüksége ahhoz, hogy háborítatlanul folytassa megszokott életmódját. A tervezett új rezervációkban viszont alig 100 hektár jutna egy indiánra! Száz hektár — a városi ember szemében ez is soknak tűnik, s ezt aligha tartják olyan igazságtalanságnak, amely ellen tiltakozni kellene. Az illetékesek éppen ezért tekintik könynyű feladatnak az őserdei indiánoknak, ennek a zavaró elemnek a kiiktatását a természeti kincsek feltárásának útjából. És ugyan ki törődik egy maroknyi indiánnal? Majd eltűnnek a városi nyomornegyedekben, vagy a nagybirtokosok napszámosaiként vesztik el indián identitásukat. Kavernák a Föld tüdején A természeti kincsek eldorádójának bűvöletében élő tervezők megfeledkeznek arról az apróságról, hogy az őslakó indiánok nem bolygatták meg a Brazília területének 57 százalékára kiterjedő erdőséget, amely napjainkban a Föld legnagyobb tüdejének tekinthető. Együtt éltek azzal, amit az európaiak „zöld pokolnak” neveznek. Nekik persze nem pokol volt, hanem természetes életterük. Most változik át ez a „zöld pokol” egy másikká, a „vörös pokollá” kipusztítják az erdőt, sivataggá silányítják, egyre több kavernát ütve bolygónk tüdején. Ezt természetesen könnyű a haladással kapcsolatos szólamokba ágyazni. Amikor az indiánok lakta vidéken uránt találtak, Roraima kormányzója így szónokolt: „Ez a terület nem engedheti meg magának azt a fényűzést, hogy ne tárják fel természeti kincseit fél tucat indián törzs miatt!” Az indiánok helyzetét az is nehezíti, hogy Brazília — legalábbis papíron — nagyobb védelmet nyújt az őslakosoknak, mint az Egyesült Államok. Már 1910-ben megalakult az Indiánvédelmi Szolgálat, mint filantróp szervezet. Igaz, 1967-ben botrányos körülmények között feloszlatták, mert egy vizsgálat fényt derített arra, hogy a nagybirtokosok által lepénzelt szervezet fertőzött ruhákkal és arzénnel dúsított cukorral tizedelte meg védenceit ! Örökébe lépett a Funai, a Nemzeti Indián Alapítvány, amely napjainkban többnyire együttműködik a természeti kincsek feltárásában érdekelt vállalatokkal, bár az is igaz, hogy gyönyörű albumokat jelentet meg az indiánok idilli életéről... Amikor az idén májusban a brazil bánya- és iparügyi minisztérium megnyitotta a rezervátumokat a garimpeirók előtt, mert a roppant külföldi adósság miatt égetően szükség volt az ércexport növelésére, akkora volt a felzúdulás, hogy a minisztériumnak visszaközt kellett fújnia. És ekkor a Funai segített, mert júliusra sikerült összeverbuválnia egy indián küldöttséget, amely megjelent a televízió képernyőjén, természetesen a Funai elnökének jelenlétében. Az indiánok szinte esdve kérték, hogy nyissák meg a rezervációs területeiket a társaságok előtt, hiszen ők sem akarnak kimaradni a gazdasági fejlődés áldásaiból! Azt is kérték, hogy a társaságok ennek fejében fizessenek egy keveset a szegény indiánoknak, méghozzá a Funai csekkszámlájára, s ez a nemes szervezet majd megfelelően használja fel az összegeket... így hát maguk az indiánok kérik, hogy végezzenek velük? A missziók tudják, hogy ez puszta szemfényvesztés, tehát vesszenek a missziók! A rendőrség a minap bezáratta a már említett Catrimani missziót a yanomani indiánok földjén. Az indok: összecsapásra került sor az indiánok és a területükre behatoló garimpeirók között. Ennek során az aranyásók megöltek és a szó szoros értelmében darabokra vagdaltak négy indiánt, így hát veszélyben forog a misszionáriusok élete, s a hatóságok jobbnak látták, ha beszüntetik amúgy is gyanús tevékenységüket. A brazil püspöki konferencia erélyesen tiltakozott e lépés ellen, és követeli, nyissák meg újra a Catrimani missziót, amely a maga szerény módján védelmet nyújt a yanomani indiánoknak az elüldözésükre törő bányatársaságokkal szemben. Szerény védelmet, de meddig? Amikor megkezdődött Brazília gyarmatosítása, még 5 millió indián élt az országban. Ma már alig kétszázezer, s ezeknek csak egy töredéke élheti az őserdei indiánok életét. Ők ennek az életmódnak, a természettel együtt lélegző indián életmódnak az utolsó mohikánjai. Úgy tűnik, 2000-re már Csingacsguk sem lesz életben ... M. GY. Beteg anya és gyermeke Catrimani kórházában. A betegség súlyos: nátha Ezt a majmot és papagájt negyven méter távolságból lőtték la nyíllal FOTÓ: ARCHÍVUM Az erdők és a vizek indiánjai nem ismerik az ínséget EEEESEiSaB