Ország-Világ, 1990. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-24 / 4. szám
Mivel a Vénusz a Föld legközelebbi bolygószomszédja, felé indították az első űrkutató szondákat is. Az amerikai Mariner és Pioneer űrszondák mellett a legsikeresebbek a szovjet Venyerák voltak ennek az égitestnek a felderítésében. Igaz, hogy már korábban is sejtették a kutatók, hogy a Vénuszon a vastag felhőtakaró alatt „üvegház-hatás” érvényesül — vagyis a felszíni hőmérséklet igen magas lehet, mert a világűrbe való kisugárzást a felhőzet akadályozza —, ám amilyen pokoli világot itt találtunk, azt gondolni sem merték. Több leszállási kudarc után 1970-ben a Venyera–7 űrszonda leszálló egységének sikerült épségben elérnie a felszínt, ahol még 23 percig működőképes maradt. Ennek, valamint az utána következő űrszondáknak a méréseiből a következők derültek ki: a hőmérséklet az egész felszínen, kis eltérésekkel 460—490 ° C, a légköri nyomás pedig több mint 90-szerese a földinek. Rendkívül sűrű atmoszférája 96 százalékban szén-dioxidból áll. A Venyera-szondák fényképein egyhangú, kopár, vulkanikus eredetű kövekkel teleszórt tájat látunk. Ilyen körülmények között víznek, de más folyadéknak sem találjuk nyomát. 20—30 km vastag felhőzete, amely a Nap fényének csupán 1—2%-át engedi át, nem vízből, hanem kénsav-cseppekből áll. Bár lehetne még sorolni meglepő dolgokat a Vénuszról, azt hiszem, ennyi bőven elegendő ahhoz, hogy megmosolyogjuk a nagy UFO- szakértőt, Adamskyt, aki éppen a Vénusz-lakókkal „vette fel a kapcsolatot”. Miután fantázia-űrhajónkkal csak elszáguldunk a Vénusz mellett — mert ezek után nem kívánunk leszállni rá —, tovább folytatjuk útunkat a legbelső bolygó, a Merkúr felé. Közeledve hozzá, szinte ismerős kép fogad: ez az égitest nagyon hasonlít a mi Holdunkhoz, csak nagyobb nála. Ez már olyan közel van a Naphoz, hogy perzselő sugarai akár 3—400 ° C-ra is hevíthetik sziklás felszínét, míg az éjszakai oldalon —200 ° C-ig is lehűlhet. Se vize, se légköre nincs, az élet alapvető feltételei teljesen hiányoznak ezen az égitesten. Űrhajónkat most éles szögben visszafordítjuk és a Naprendszer távolabbi térségei felé kormányozzuk, de közben veszélyesen megközelítjük a Napot, hiszen óriási gravitációs erejét nehéz leküzdeni. A Nap, központi égitestünk, hatalmas, magas hőmérsékletű gázgömb. Központjában óriási hőmérsékleten hidrogén atommagok olvadnak egybe héliummagokká, közben energia szabadul fel. Ez az energia fűti e gázgömböt. Látható felszínén 6000 fok a hőmérséklet. Fénnyel és meleggel sugározza be környezetét, a Naprendszert. Egyetlen másodperc alatt annyi energiát szór szét, amennyi mai szinten számítva több mint félmillió évre biztosítaná a Föld egész energiaszükségletét. A Naptól távolodva azonban rohamosan csökken az égitesteknek juttatott hőmennyiség. A Föld távolságában a legkedvezőbb a helyzet. Tudjuk, itt a felszíni hőmérsékleti értékek a víz olvadáspontja közelében maradnak, sem túl hideg, sem túl meleg nem veszélyezteti az életet. Ez a Nap által besugárzott kedvező övezet — a Nap ökoszférája — mindössze három bolygópályát fog át: a Vénuszt, a Földet és a Marsot. Láttuk, hogy a Naphoz közelebb keringő Merkúr túl forró (a Vénusz is, de más miatt), az ennél távolabb keringő többi bolygó pedig már túl hideg az élet számára. Fantázia-űrhajónk a Mars felé tart. A bolygó korongja egyre nagyobbnak látszik. Fénye erős és narancsvörös színű. Közelebb érve zöldesszürke foltokat, pólusai környékén fehér hósapkákat látunk rajta. Észrevehetően forog tengelye körül, egy fordulatot 24 óra 37 és fél perc alatt végez. Forgástengelye hasonló mértékben hajlik keringési síkjához, tehát az évszakok ugyanúgy váltakoznak rajta, mint a Földön. Már nagyon régóta és az idő múlásával egyre tökéletesebb távcsövekkel figyelik a Marsot a csillagászok. A legrészletesebb térképeiket az 1870-es években az olasz Schiaparelli rajzolta róla. Ö a sötét foltok között vékony vonalakat, „Mars-csatornákat” vélt felfedezni. A csatornák megkettőződtek és egész hálózatot alkottak. Akkoriban úgy magyarázták, hogy a vízben szegény égitesten a szomjazó marslakók a jobb ellátás érdekében csatornahálózatot alakítottak ki. Mint később kiderült, a csatornarendszer csupán optikai csalódás eredménye volt, abban viszont nem tévedtek, hogy a Mars vízben valóban szegény. Ha például Földünkön az összes vizet egyenletes rétegben elterítenénk a felszínen (beleértve szárazföldeket is), 2600 méter vastagon boríntana mindent az óceán. Ha ugyanezt elvégeznénk a Marson az ott található vízmennyiséggel, akkor a mindent beborító vízréteg az 1/10 millimétert sem érné el! Ezt a legújabb űrkutatási eredmények alapján állíthatjuk, korábban úgy gondolták, hogy a Marson az életfeltételek sokkal kedvezőbbek. Sok fantasztikus regény számos marslakója riogatta akkoriban az olvasókat. Hogy mennyire hittek létezésükben, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy H. G. Wells: Világok háborúja c. regényéből készült egy rádiójáték, amely a század közepén valóságos pánikot keltett New Yorkban; a hallgatók valóban elhitték, hogy a Mars-lakók megtámadták a Földet! Űrhajónk közben megérkezett, és egyelőre Mars körüli pályára állt. Alattunk a kráterekkel szabdalt felszín. A Mars kráterei nem olyanok, mint a Holdon: sokkal laposabbak, lekoptatottabbak, hiszen ez a bolygó atmoszférával rendelkezik. A kör alakú, becsapódásos eredetű kráterek mindenhol sűrűn borítják a felszínt. Feltűnik néhány hatalmas, valódi tűzhányókráter is. Az Olympus Mons a legnagyobb: vulkáni kúpja az alapjánál 500 km átmérőjű és 25 km magasra emelkedik a térszín fölé! Most az északi fehér hósapka felett repülünk. Műszereink jelzik, hogy ez a fagyott anyag elsősorban nem vízjégből, hanem fagyott szén-dioxidból, azaz szárazjégből áll. Lassan leereszkedünk a felszínre. Csodálatos, de sivár táj fogad bennünket; amerre a szem ellát, mindenütt kődarabok hevernek a vöröses színű, porral borított talajon. Az égbolt rózsaszínű, de a fejünk felett már annyira elsötétedik, hogy feketének látszik. A rendkívül ritka légkörben — amelynek nagy részét szén-dioxid alkotja — időnként 200-300 km,óra sebességű szélviharok tombolnak, amelyek felkavarják a finom vörös port. A légnyomás a Földön megszokottnak csak 150-ed része. Nagyon hideg van, hőmérőnk 25 cC-ot mutat, de az évekig a Marson dolgozó Viking-szondák méréseiből tudjuk, hogy ez itt szinte melegnek számít. A körülmények, mint látjuk, elég mostohák az élőlények számára. Ám ismerünk a Földön olyan egyszerű organizmusokat, amelyek elég jól el tudnák viselni az itteni viszonyokat, ezért remélték azt a kutatók, hogy majd ’találnak itt valamilyen élő formát. A két Viking-szonda leszállóegysége, amelyek 1976-ban érték el a Mars felszínét, komoly biokémiai laboratóriumokkal voltak felszerelve, feladatuk pedig éppen az volt, hogy ha létezik a Marson az élet bármilyen formája, azt kimutassák vizsgálataikkal. Nos, a kísérletek sajnos negatív eredménnyel zárultak, meg kellett állapítani, hogy ez a bolygó is „steril”. Mars-lakók tehát nincsenek! Haladjunk tovább, kifelé a Naprendszerben! Jó messze a Naptól, az óriásbolygók övezete következik. Leghatalmasabb a Jupiter. Ötször távolabb kering a Naptól, mint a Föld, ezért 25-ször kevesebb fényt és meleget kap tőle. Külső, látható részén a hőmérséklet —140 ° C. Ez, a Földnél 10-szer nagyobb égitest gázokból áll, hidrogénből, héliumból, ammóniából. Nagyon gyorsan, i kb. 10 óra alatt megfordul tengelye körül, ezért felhői az egyenlítőjével párhuzamos sávokba rendeződnek. Atmoszférájában hihetetlen méretű viharok tombolnak. Ha le akarnánk szállni a felszínére, ez aligha sikerülne, mert valószínűleg nincs is szilárd felszíne: a légkör egyre sűrűsödve egyszer csak folyadékállapotba megy át. Itt élő szervezetek aligha létezhetnek, az általunk ismert szén alapú élet pedig semmi esetre sem. Tovább folytatva utunkat, a Szaturnusz következik, ahol még mostohábbak a körülmények, nem beszélve arról, hogy ennek a bolygónak az átlagsűrűsége csak 0,7 g cm3, a víznél is kisebb! Az Uránusz és a Neptunusz sem kecsegtet semmi jóval minket. Bár csillagászati szempontból ezek rendkívül érdekes világok, az életlehetőségeket tekintve nem jöhetnek szóba. A Pluto, a legkülső bolygó pedig csak egy kicsiny hólabda, fagyott gázok alkotják, mint viszonylag nagyméretű holdját, a Charont is. Az óriásbolygókat az amerikai Pioneer és Voyager űrszondák kutatták az elmúlt években. Most is folytatják útjukat, és néhány ezer év múlva majd elhagyják a Naprendszert, örökre elrepülve a csillagközi térbe. Talán a nagyon távoli jövőben egy fejlett technikai civilizáció megtalálja valamelyiküket. Erre az esetre földi üzenetet, rajzokat és hanglemezt visznek magukkal. A következő folytatásban mi is elhagyjuk a Naprendszert és megvizsgáljuk, hogy más csillagok környezetében milyen az élet valószínűsége. A Naprendszer bolygóit megnéztük, igaz, a néhány tucat holdat nem tanulmányoztuk, de ezek olyan világok, amelyeken az élet, pláne a magasabb rendű életforma nem jöhetett létre. Civilizáció a Naprendszerben tehát csak egy, a mienk létezik. Ha úgy véljük, hogy az UFÓK idegen civilizációk űrhajói, akikor azoknak sokkal távolabbról, más csillagok bolygóiról kellett érkezniük. (Folytatjuk) Gesztesi Albert A Hold élettelen világa. Az űrhajósok szkafanderben dolgoztak A Marson csatornáknak nyoma sincs. Látni viszont óriási vulkáni kúpokat és több becsapódásos krátert is