Ország-Világ, 1883 (4. évfolyam, 27-52. szám)
1883-06-30 / 27. szám
Előfizetési ár bérmentes postai szétküldéssel. Negyedévre........................... . . . . . 2 frt 50 kr. Félévre...................................................................... 5 „ — „ Egész évre................................................................10 „ — „ Felelős szerkesztő [ Kiadó-tulajdonos Ifj. Ábrányi Kornél J.Wilckens és Waidl BUDAPEST, Koronaherceg utca 3. szám, I. emelet. Egy szám ára 20 kr., megrendeléseket s előfizetéseket elfogad minden hazai és külföldi könyvkereskedés. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez (Koronaherceg utca) címzendők. Kéziratok nem adatnak vissza. 1883. Junius 30. Megjelenik minden szombaton, két ívnyi terjedelemben. IV. Évfolyam. Pénzházasság. — regény. — Irta: ACSÁDY IGNÁC. (Vége.) röngyelet folyt egy héten át Felvégen. A részvénytársulat törvényszerűen megalakult s elnökévé valami osztrák herceget, alelnökévé báró Ladoméry Elek magyar képviselőt választotta. Az igazgatóságban helyet foglaltak az eddigi tulajdonosok, Berg és Terczel, ki a vállalat vezérigazgatója maradt, továbbá Ladoméry Vince báró, sőt egy pár országos notabilitás, is, és végül dr. Kieselstein. Válogatott, úri társaság vette át a részvénytársulat vezetését Ez urak mindnyájan Felvégen időztek s tiszteletükre egymást érték a lakomák, kirándulások, mulatságok, melyek főrendezését ezúttal is Elek báró vitte. Berg lovag gyönyörködhetett vejében, de műve anyagi sikerében is. Csakugyan meg volt elégedve. Méltóságos nyugalom, de egyszersmind büszke önteltség szólt halvány arcáról. Magának foglalta le nemcsak az egész hasznot, hanem az egész dicsőséget is. Diadalmas hadvezérnek tekintette magát, csakhogy ő katonái érdemeit szintén magának tulajdonította. Ő csinált mindent, s mivel ezt fűnek-fának elmondotta, sokan el is hitték, s tömjéneztek neki, főleg Felvégen, melynek lakossága sokféle előnyt remélt az új vállalattól. Mindenki dicsőítette a lángeszű férfiút, ki száz meg száz munkásnak szerzett kenyeret, egy egész vidék gazdasági fejlődésén lendített s a csöndes Felvéget élénk ipari és kereskedelmi ponttá varázsolta. Berg lovag zsebre rakta a tömjént, éppen úgy, mint a milliót, melyet az üzleten szerzett. Bámultatta, ünnepeltette magát, élvezte a népszerűség könnyen szerzett borostyán-leveleit. Még fáklyás zenével is kitüntették a hálás polgárok. Hízott a dicsőségtől, de csak úgy titokban, és el nem mulasztotta minél többször ismételni, hogy ő bizony semmibe sem veszi az effélét. Elég neki a teljesített kötelesség öntudata. — Majd szerzünk hozzá más kitüntetést is —jegyzé meg alkalmilag Vince báró.Az öreg úr egészen a lovaghoz szegődött, úgyszólván udvari bárója lett. Házában lakott, rendesen nála étkezett s a családhoz tartozónak tekintette magát. A lovag szívesen látta, mert hasznát vehette; tekintélyét sem csekély mértékben fokozta a benső viszony, melyben az öreg úrral állt, ki szegény báró volt ugyan, de még mindig a főrendiház s a kaszinó tagja, a mi pedig sokat nyom a mai világban. — Abból sem kérek — felelt a lovag, ajkait összebiggyesztve. — Nemes vagyok, lovag vagyok, mi legyek még? A röm báró. Én is az legyek? Minek? Szerezzék meg a báróságot fiaim. Hagyok reájuk hozzá való vagyont. Ezt szerezzék meg ők, ha akarják.Maradjon nekik is terük az emelkedésre. Nekem nem kell a báróság. De tudja — folytatta bizalmaskodva, — valami mégis jól esnék. Fiaimról már gondoskodtam. Most magamra akarok gondolni, nem hiúságból, de mert imponál a világnak. Nekem van ugyan rendjelem, de az egészen elvész a gomblyukamban. Udvari ünnepélyeken láttam olyanokat, melyeket széles szalagon a nyakban viselnek. Ez szép, ez impozáns. Azután láttam ismerőseimet aranyhímes frakkban, fényes egyenruhában. — A konzulok — mondá Vince báró.— Ilyen konzilság lenne önnek való. — Persze — felelt a lovag, — az egyenruha tekintélyt ad. Ha ismerőseim félannyi vagyonnal betölthetnek ilyen állást, én csak joggal táplálhatom a dicsvágyat, hogy ne kelljen mindig abban a gyászos fekete frakkban, melyben nyomtalanul eltűnik az ember a tömegben, a legfényesebb ünnepélyeken megjelennem. — Ilyen állás való önnek, — felelt Vince báró mosolyogva. — De mit csináljunk? Az európai konzulságok be vannak töltve, s az állások mostani viselői nem is mutatnak kedvet, hogy egyhamar itt hagyják e siralomvölgyet. De van még világ Európán kívül is. Talán megszerezhetjük valamelyik délamerikai köztársaságét. — Ez ellenkezik monarchikus érzelmeimmel — válaszolt a lovag, ki attól félt, hogy a köztársaságtól származó cím rossz hírbe hozhatná a felsőbb köre előtt — De remek egyenruhát viselhetne — mondá Vince báró. — Egészen tetszése szerintit. Fantasie-uniformisban járhatna. — Az már más — felelt elgondolkodva a lovag; az egyenruha szépsége elaltatta aggodalmait. — Erről még beszélünk. Vegye kezébe a dolgot, kedves báróm. Az örömteli, lelkesült hangulatot nemsokára mégis megrontotta valami. Gratser Albert úr, a gentleman ügynök értesítette a lovagot, hogy végre sikerült öszszeszednie Elek báró váltóit, beküldte róluk a kimutatást. Egy részük már le is járt, kérte tehát mielőbbi kiegyenlítésüket. Gratser úr tudta, hogy keserű labdacscsal kedveskedik a lovagnak. De tudta azt is, hogy a lovag mostanában fényes üzletet csinált s így könnyen lenyelheti a pirulát. De bizony rosszul számított. Mikor a lovag a levélhez mellékelt jegyzéket átnézte, elszörnyűködött a számla nagyságán. — Megbolondult ez a gazember! — kiáltá. — Ki hallott ilyet. Elek adósságai kétszáztizenegyezer forintot tesznek? Hisz az egész vagyon! És az a hitvány ügynök azt hiszi, hogy én ezt kifizetem. Rögtön sürgönyözött neki, hogy nem fizet semmit, hanem fenyítő feljelentést tesz a csalárd hitelezők ellen. Mert itt kétségkívül furfangos csalásról van szó. Ő mérsékelten, úgy ötvenezer forinttal Eleket is részeltetni akarta a nyereségben. Hisz csakugyan vette hasznát. De 53 A KIS MŰVÉSZ-