Ország-Világ, 1886 (7. évfolyam, 27-52. szám)
1886-09-18 / 38. szám
...----------------*— 1886. 0 R S Z Á G - V T Ti Á ft. 615 _ - jj 10 percénél, mert a mint mondja: «Nagyon öreg vagyok már, sok végezni valóm van még, időmet nem szabad hosszasan tartó étkezéssel elfecserélni». Roppant bízik egészségében, beteg soha sem volt. Rend a munkában, bölcs mérséklet az élvezetekben, ezek tartották folytonos egészségben. Egész idejét részint laboratóriumában, részint otthon tölti. Szórakozást nem ismer. Néhány évvel ezelőtt kérdezték tőle, mikor volt útdíjára színházban és felelete így hangzott: «1824 óta. Talma halála óta színházban nem voltam». Nagyon kedveli a magányt, de ha társaságba kerül, igen ügyes és szellemes társalgó. Az aggság és az életében végzett sok munka kevéssé görnyesztették meg, magas termetű és egyenes tartásé. Sétáit most is naponként csak úgy megteszi, mint 30 évvel ezelőtt. Emlékező tehetsége bámulat tárgya. 80—90 évről emlékszik ő vissza apró-cseprő dolgokra. Sok érdekes dolgot lehetne még feljegyezni a tudósok e nagyérdemű nesztoráról, de beérem a már említettekkel. Kötelességet véltem teljesíteni, midőn e sorokban megemlékeztem a tudósok, nevezetesen a kémikusok ünnepelt szenioréről. Azt hiszem, a magyar műveit közönség is örömest osztja azokat az érzelmeket, amelyeket a tudományos világ az agg természettudós iránt érez. * * * Czikkünk pótlásaként meg kell még emlékeznünk a képekről is, melyekben a 100 éves tudóst bemutatjuk. Nagyobb képünk M. Gillaume szoborműve után készült. Szélessége két, magassága 30 méter. Két kisebb képünk a Roly terve után készült emlékérem két oldalát tünteti fel. Az első oldalon az agg tudós arczképe, ezzel a körirattal: «Michel Eugéne Chevreul, membre de l’Académie des sciences», hátsó oldalán karos székben ül a tudós s fiatal leány pálmát és virágot nyújt neki. Körirata következő : «La jeunesse frangaise au doyen des étudiants» s a következő két dátum: «31 août 1786,31 août 1886». SZINÉSZVER. — REGÉNY. — Irta BRÓDY SÁNDOR. (Tizedik közlemény.) Leugrottak a lóvasútról, ott voltak a színház előtt.Megállották. A színház nappal komor volt, hideg és üres, mint egy elhagyott félszer. Gyerekek játszottak ajtaja előtt, 7—10 éves vásott «színészvér»-ek, akik bekukucskáltak a vasrácsos ajtókon s a kőlépcsőkből színpadot rögtönözve, színházat játszottak. Ezek a rongyos czipőjű aprószentek magyarázták meg nekik, hogy nappal hátulról kell bemenniük a színházba. Ügyelegtek egy darabig, míg megtalálták a bejárót. Még nem volt három óra, még nem kezdődött a karénekesek vizsgája, a nagyrészük még lem őgyelgett. Nagyrészben hölgyek voltak, exotikus ruhákban, vagy nagyon is egyszerűen. Kíváncsian szemlélték őket, beszéltek róluk hangosan, sőt egy nagykalapés kisasszony Ecsedi Istvánra nézve, meg is szólította Szerát: — Kegyetek is a színi pályára lépnek? — Igen! ■— volt az István rövid válasza. A nagykalapés hölgy még tovább akarta folytatni a társalgást, Szera szívesen is beszélt volna vele, de István azt súgta a fülébe: — Hagyjad ! Ismerte az éitczáról ezt a még mindig érdekes, de már egy kissé vénhedt hölgyet, aki éjjeli zongoraszó mellett betanult egy két dalt s most azt akarta nagyobb körben — a színpadon elénekelni. Alaposan ismervén a szerelmet, bízott benne, hogy majd ábrázolni is tudja s itt nagyobb sikereket fog aratni, mint ott a kávéházakban ... — Van rá eset, hogy ezek sikereket aratnak s ugyanazok az emberek bolondulnak értök, térdelnek előttük, a kik még nem régen becsmérlőleg bántak velök!.. . — súgta István — az elkotródó lány felé intve — a Szera fülébe. — Mert a férfiak bolondok! — jegyezte meg Szera s István igazat adott neki. A színház kis ajtajánál, kört alkotva, ott fagyoskodott négy-öt elegáns gavallér s hangosan mustrálta a hölgyeket. A jó részük öreg volt már s a fiatalok szemeiből is egy öreg ember tekintete nézett kifele. — Igazad van! Nézd, ezek itt grófok, bárók, híres gavallérok, a kik ide jöttek ártatlanságot keresni! — szólt mosolyogva István s karján Szerával a bejárat felé tartott A gavallérok tágra nyílt szemekkel bámultak Szera után, a csodálat, a meglepetés hangjai hallszottak fel ajkukról. Mereven, dühösen, megvetéssel nézett vissza rájuk István. — Hagyd, mondá az asszonyka, — hisz nézniök szabad! — Nézni, de így nézni! Oh, a majmok, szeretném megfojtani őket! A féltékenység e rohamától, a siker ez első jelenetétől szótlanul haladtak fel a dísztelen, alacsony lépcsőn, a kórus tanuló szobájába, ahol a vizsgálatot tartották. Ők voltak az elsők, akik beléptek. Utánuk lassanként beszállingóztak a többiek is. Jöttek a karrierre meg a kenyérre éhesek. Nagyrészt hölgyek voltak azok, akik a dicsőséges, aranyos pályát keresték itt, míg azok, akik csak kenyérre voltak éhesek, jó részben férfiak voltak. Istvánnak volt elég nyugalma megfigyelni őket, sőt egészen meg is feledkezett, miért van itt, anynyira elmerült a tarka látványban, úgy elbámult a sajátszerű jelenségeken, amelyek körülvevők. Legelsőbb azt csodálta meg, hogy milyen nivellírozó hatása van ennek a modern életnek, mennyi itt az olyan típus, melyek úgy hasonlítanak egymáshoz, mint az egyik gyufa a másikhoz. Mint a gyújtó, ha röviden is, égni, világítani akartak ezek a lányok itt, akiknek még arczuk is egyformára volt alkotva. Évtizedek óta minden híres operette-divának tömpe kis orra s széles ajkai, előrehajló markáns álla volt, épen mint ezeknek a lányoknak, akik e külső hasonlóságtól is bátorítva nyomába akartak lépni a régieknek. — Nézze a lányom, — szólt egy testes, feketeruhás asszony a kántor képű kórusta-jelölthöz, — nézze, egészen olyan arcza van, mint Judie-nek fiatal korában . . . — A Giza egy oktávával magasabban énekel, mint Blaha asszony, vájjon felveszik-e, fel merik e venni ? — hallszott egy sipító asszonyhang másfelőlről. A lányoknak, akik mamáikkal voltak itt, hangos reklámot csaptak a mamáik. De kevésnek volt itt az anyja, sok egyedül állt a világon, sok egyedül akart állani.. . szabadon, függetlenül! István a pályázó hölgyek között észrevette a gyöngyösi nagy kávéház pénztárosnéját, úri parasztlányból szobaleány, szobaleányból végre pénztárosáé lett. Okos szemeivel idegenül nézett szét a mindegyre zajosabb teremben, míg észrevette Istvánt, ama ritka férfiak egyikét, akit egyszer egy napon által önzetlenül szeretett. Odafutott hozzája. — Pályatárs? — kérdé örömmel. — Nem, kisérő. A lány szabadon álló karjába kapaszkodott. — Kár, pedig csak a színház, csak a színház ... — Igaz! — erősítette Szera. — Talán kegyed? —■ Igen. — Tehát riválisok leszünk? — Mért? — Mert olyan az élet itt a színházban, mint az aratóké... Ki vág nagyobb rendet s ha az egyik nagyobbat vág, a másik kisebbet. . . Tudja, lelkem, én falusi vagyok, parasztosan beszélek .... — Meglátszik! — susogta asszonya fülébe István. Aztán mondott valami kellemetlenséget a régi ismerősnek, hogy megszabaduljon tőle, de az nevetett: — Tudom, ma még maguk, férfiak, tapodnak rajtam, de majd holnap én ... Ezzel ott hagyta őket. Ecsedi István meglepetve nézett a kaján parasztlány után, hátha igazat szól. Az a tömegbe keveredve intett neki a hideg, okos, szabálytalan, majdnem szemtelen fejével: — Igen, igen ... «Eh, a kórusban marad örökké!» gondolta magában. A kórusban vénhednek, mint ezek itt valamennyien, akik ma még kis palotákról, nyári lakokról, dicsőségről ábrándoznak. Egyet azonban kiválasztott közülük. Egy kis zsidólányt, egyszerű ruhában, teveszőr kendővel a derekán. Már születése a színpadra predesztinálta: messziről olyan szép volt, mint a biblia Rebekája az ismeretes festményeken. Éles vágású, sötét szemei szinte csillagokat szórtak maguk elé. Szemöldöke fekete, buja és szabályos volt, mintha ecsettel festették volna. Felvetett nedves vérpiros ajkai alól kicsillogott fehér foga. Közelről azonban nem volt ilyen szép. Orra alatt halvány kék kis bajusz, állán hasonlólag gyenge szőr, színe is nagyon egyenletlen, majdnem piszkos volt. Közelről félve csókolná meg az ember, de messziről, a nézőtérről szemlélve, megtudna érte halni! István szóba ereszkedett vele. A leány nagyon csúnyán beszélt magyarul, de elmondta, hogy egy hordár lánya, ő fehérnemű tisztító intézetben van s a bátyja ügyvéd lesz . .. — Az Adolf... az Adolf... — szólt, egyre belekeverve bátyja nevét a beszélgetésbe. Kiábrándulva fordított neki hátat Ecsedi. Ki is fáradt már az álldogálásban, helyet keresett. Leültek a zongora emelvényére. — Oh, csak már vége volna! — szólt Szera. — Én sem bánnám! — szólt István ásítva. Mintegy-két év óta mindig, most is hogy áttekintést nyert egy látványosságon, ahogy megszűnt előtte új lenni ez a kép, amni kezdte. Utó végre is nagyon egyhangú volt ez az egész. «Karrier! Karrier!» ez a szó kiáltozott mindenből. Vagy csak ő hallotta mindenből és mindenhonnan ezt a kiáltást kiharsalni?! A férfiak között tényleg kevés volt, akin ne látszott volna meg bizonyos fáradság. Megöregedett vidéki népszínmű énekesek, korhely kicsapott templomi énekes, a színi iskola egy agyonénekelt hangú énekese, ilyen s efféle alakok nem igen bíztak többé a karrierban. Jó olcsó házikoszt, az ezután való vágy pislákolt ki bortól és erőlködéstől homályos szemükből. Csak egy-két újoncz volt köztük , nagyhajú borbélylegény, ki olyan olaszos módra járt már most is, mintha pinga volna Lassale, a kit hallott egyszer s a ki újsága értesülése szerint szintén borbélylegény volt... — A férfiak nem érnek egy batkát sem, a színpadon, ahol csalni kell : a nők az urak ! — vonta le magának István mindezekből az axiómát s újra visszafordult a hölgyek felé, a kik mind bátrabbak, mind szemtelenebbek lettek. Egyikük másikájuk erővel beszédet akart kezdeni vele s majdnem mindannyiuknak feltűnt üde arcza, hatalmas alakja, mely igy, a főváros hatása alatt, bár megsoványodva, még mindég sokat mutatott. — Nézd, el akarnak kaparítani! — szólt Szera rekedten az izgalomtól, s erősen belekapaszkodott férfia karjába. — Ne hagyj! — mondá az mosolyogva. — Nem is hagylak! — szólt az asszony s szemei felcsillogtak. Egészen komoly lett s elhallgatott. A karmester s az igazgató jövetele rezzentette fel álmaiból. A próba kezdődött. Egyszerre hárman is odaállottak a pulpitusra, a zongora mellé. Alig lehetett velük bírni. A karmester, mint minden zenész, sűrűn káromkodott. Az igazgató édeskés finomsággal figyelmeztette őket: — Kisasszonyok, de kisasszonyaim ... Maga a próba gyorsan ment. A ki tudott, azzal karéneket, skálát, a ki nem: népdalt vagy egyebet énekeltettek vele. A nagyrészüket elutasították, soknak épen semmi hangja sem volt. — Más pályára ... más pályára . . . tovább, sokan vagyunk! szólt a karmester. Az elutasítottak gyűlöletes tekintetet vetettek rája, de az nem zavarta meg, hozzá volt itt szokva. A parasztlány nagyon hamisan énekelt. — Ez a lány nagyon jól énekel — rosszul. Tessék bejegyezni! — szólt az igazgató. A kávéházi pénztárosné diadalmasan nézett szét maga körül. Mosolya azt mondta: — Majd holnap, majd holnap ..! A hölgyet, aki Blaha asszonynál egy oktávával magasabban énekel, valamint azt is, aki annyira hasonlít Juditre, nem vették fel. Az egyik mama hangosan indignálódott, a másik lefőzve ment ki lányával a teremből. A zsidólányra került a sor. Vad, erős, szinte fenomenális hangja csaknem